Példakép kerestetik

Hőstípusok és hőskultusz Hollywoodban

Legyen szó emberfeletti erejű szuperhősről, elragadó amorózóról vagy a vicces, jó fej szomszéd srácról, Hollywood, mióta létezik, tudatosan épít globális hőskultuszt. Popkulturális magánmitológiát farag, hogy közhelyekből épülő, végtelenbe nyúló történeteit újra és újra eladhassa.

Pillanatkép napjainkból: a Deadpool & Rozsomák című képregényfilm az idei nyári moziszezon egyik legna­gyobb slágere volt: bemutatásának első hétvégéjén 205 millió dollárt ter­melt hazájában, augusztus első heté­ben pedig már 590 millió dollár össz­bevételnél tartott. A korábbi években efféle adatokra nem kaptuk volna fel a fejünket, a koronavírus-járvány óta azonban megfeleződtek a mozik vi­lágszintű bevételei. Így még kiug­róbb a szokásos képregényhősök an­titéziseként működő, pofátlan és laza Deadpool legújabb mozijának sikere. Ennyire szeretné a közönség a felfor­gató stílusú, lázadozó hősöket? Elkép­zelhető, de az okok összetettebbek.

Hollywood „alapító atyái”, a jó­részt hazánkból kivándorolt emig­ránsok eleinte nem akartak többet, mint pusztán szórakoztatni. A szá­zadforduló vurstlivilágát telepítették át a mozivászonra: a naivát, a kacér csábítót, a feddhetetlen hőst és az el­vetemült gonoszt. A fillérekből, bar­kácsolt díszletekkel, ezerszámra ké­szülő filmek bornírt sematikusságán ma már pironkodunk, ám a tömeg­termelés esélyt adott több tehetséges rendezőnek, hogy művein keresz­tül csiszolgassa magát a filmnyelvet. A kortárs ponyvairodalom és a német expresszionizmus hatásának beszű­rődésével pedig már drámai műfajok is helyet kaptak a kínálatban. Ennek két alaptípusa volt: a melodráma és a bűnfilm. Érdekes fejlemény, hogy a főhős mindkettőben (többé-kevés­bé) jellemhibákkal terhelt karakter, bukását mégsem ez okozza, hanem a sors kegyetlen játéka. A melodráma a beteljesületlen szerelem nagy tra­gédiáját, a bűnfilm (a gengsztermo­zi, de még inkább a noir) a nagyvá­rosi elidegenedés élményébe ágyazva a világ kegyetlenségét énekli meg. Is­merős ez valahonnan: a görög mito­lógiából, ahol az istenek kényük-ked­vük szerint játszadoztak az emberrel. Csakhogy itt már nincsenek felsőbb hatalmak: a modern antihős alapél­ménye az Istentől való elhagyatottság; amikor megkérdőjeleződik a morál, normalitássá válik a bűn, és ezt szo­morúan vesszük tudomásul. Különös melankólia hatja át tehát a korabeli melodrámát és bűnfilmet: kimondat­lan vágyakozás egy talán sosemvolt világ iránt, amikor még „rend volt a teremtésben”. Ez Hollywood pro­fán magánmitológiájának első alap­elve. Természetesen az önfeledten viháncoló, minden nehézségen sér­tetlenül túljutó vígjátékhősök meg­maradtak a repertoárban, a komédia műfaja azonban talán csak megfor­málásának módjában (és a humor di­vatáramlatai szerint) változott, hőstí­pusát tekintve alig.

A ma ismert filmműfajok kialaku­lásának fontos tényezője volt, hogy hogyan kezelik saját hőseiket. A ko­rabeli közönség eleinte a gáncs nél­küli, tiszta jellemű héroszokat kereste (nem függetlenül az „amerikai álom” delejező hatásától), mivel a nagy gaz­dasági válság idején beléjük lehetett kapaszkodni. Az eszképizmus azóta is komolyabb társadalmi-gazdasá­gi válságok idején erősödik fel az álomgyárban: így volt ez az ötvenes évek kommunizmusparanoiája ide­jén, majd a hetvenes évek Vietnám, olajválság és Nixon-lemondás mér­gezte légkörében is. Ennek legékesebb példája George Lucas Star Wars-tri­lógiája, amely klasszikus tündérme­se-történetével átfordította a nagy költségvetésű látványfilmek addigi depresszív hangütését, és új trendet indított el. Lucas és Steven Spielberg nyolcvanas években készült, kirobba­nó sikerű filmjei egyébként is máig tartó hatást értek el: újra és újra fel­lángol a nosztalgia irántuk. S itt nyug­szik a hollywoodi hőskultusz második alapköve: a bevált formulát ismételd addig, míg pénzt hoz. Ez kérdőjelező­dött meg némileg az utóbbi években, amikor is a lassan már két évtizede hódító szuperhősfilmhullám apályát érzékelték a nagy stúdiók. A képre­gény és hősei tipikus amerikai termé­kek, mozgóképes kihasználásuk csak idő kérdése volt. Miután a 2000-es éveket a számítógépes grafika térhó­dítása nyomán ezek a hősök uralták, most úgy tűnik, a nézők egyszerűen megunták őket. Emberfeletti embe­rek, sajátos helyzetű félistenek ők, akik egyszerre szenvednek különle­ges képességeik és az „alattvaló” em­berek felől emiatt érkező csodálat (avagy gyűlölet) miatt. Tony Stark, a fegyvergyártó milliárdos (Robert Downey Jr.) szuperpáncélt épít ma­gának, megnyeri az összes háborút, privát démonait azonban csak akkor képes legyőzni, amikor otthonra lel: felesége és gyermeke lesz. Tragédiá­ja, hogy önfeláldozása ugyan meg­menti az univerzumot, szeretteitől azonban el kell búcsúznia. Jellemző, hogy a Marvel nagy képregénymozi-építkezése során a hozzá hasonló fi­gurák tudtak igazi közönségsikert elérni, s nem a már-már istenszerű, hétköznapi valóságunktól elrugasz­kodott lények.

Így váltak hőseink az álomgyári filmipar „realizálási” törekvései nyo­mán lassacskán mindnyájan anti­hőssé: esendő, az eléjük gördülő aka­dályokat nagy erőbedobással mégis legyőző alakokká. Hollywood azon­ban hiába szeretné, nem tudja elen­gedni az erőkultuszt: protagonistái többnyire rendkívüli erőfeszítéssel jutnak túl nehézségeiken; az akarat diadalával válnak többé önmaguk­nál. Fineszesség, ügyeskedés szinte sehol (talán csak az agyafúrt krimik legújabb hullámában); döntésképte­len, sodródó, netán kallódó főszerep­lőket alig találunk az álomgyári főso­dor látványfilmjeiben. Pedig volt egy korszak, amikor Hollywood nagyon európai akart lenni: a francia új hul­lám szokatlan megoldásai odaát is egy egész rendezőgenerációt inspiráltak. Az álomgyár „fenegyerekei” (ahogy a kortársak nevezték őket) egyszer­re lázadtak a műfaji filmezés bevált közhelyei és apáik fogyasztói társa­dalma ellen. Bolyongó hőseik nagy­városok szélén tántorogva vagy éppen a vidéki Amerika végtelen kukorica­földjei mentén keresik életük értelmét – s többnyire nem vagy csak nehezen találják meg. Sorsuk egyúttal az USA hamis eredetmítoszának lerombolási kísérlete is: szakítás a bátor, hódító fe­hér emberrel, aki uralma alá hajtotta az új kontinens természeti (és civili­zációs) gazdagságát. Clint Eastwood­tól Paul Thomas Andersonon át egé­szen Martin Scorseséig korunk jeles amerikai rendezői birkóznak a „való­jában másképp történt” hiteles meg­jelenítésével. Szavuk a Z generáció gyorsfogyasztási igényeihez képest egyre halkul: miután a képregényes multiverzum-áradatban már az iga­zi történelem is lecserélhető fikció­vá vált, a valóság súlya vészesen le­csökken. Marad Deadpool és a trendi szuperhőstrollkodás.

Megosztás