Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király, akinek egyik szeme sírt, a másik pedig nevetett… Így kezdődik a mese. A történet nem lacafacázik, a dolgok közepébe vág. Itt bizony baj van, ráadásul nagy baj.
A király, a család és a birodalom feje belesüllyedt valamilyen fájdalomba, kettősségben őrlődik. Egyértelműen egy folyamatosan fennálló hiányállapottal szembesülünk, amely a királyi család életét immár tarthatatlanná teszi. A mesékben királyné nincs jelen, a király gyermekei próbálják kideríteni, mi okozza a furcsa jelenséget. A király végül elmondja bánatát: Az egyik szeme nevet, mert olyan szép leányt/ legényt, mint amilyenné gyermeke serdült, széles e világon nem lát. A másik szeme azért sír, mert az ő fiatalsága tovatűnt, és bár van tudomása olyan dologról, ami visszahozhatná, neki nincs (vagy már nincs) a birtokában.
Ó, pedig milyen gyönyörű dolgok is azok, a fiatalságot hozó értékükön túl! Az egyik mesetípus szerint a királynak volt egy szépen szóló pelikánmadara, amely folyamatosan megőrizte gazdája ifjúságát. A pelikán egzotikus madár, halvány rózsaszínes, fehéres színe, hatalmas termete tündérmesébe illő. A katolikus egyház jelképrendszerében is fontos szerepet tölt be, de talán a reformátusok körében még népszerűbb volt a fiait vérével tápláló, önfeláldozó pelikánanya képe. Így az ifjúságot hozó pelikánmadár mintha a templomablakon röppent volna a mesékbe – Istenhez is kapcsol. Hasonlóan vallásos háttér jut eszünkbe, amikor a fiatalság madarát zsoltáréneklő madár néven emlegetik. Más változatokban Tündérszép Ilona szobájából kell elhozni az aranyifjítószóló madarat (Ámi Lajos cigány mesemondó változatában), aranygerlicét, aranypintyőkét, szóval értékes, csodálatos, ragyogó, szárnyaló teremtményt.
Előfordul, hogy a király a kertjében magasodó, égig érő fa gyümölcsét szeretné megízlelni a fiatalság érdekében, s ezt a gyümölcsöt (alma, körte, cseresznye) kell lehoznia a hősnek. Más népeknél kedvelt szimbólum a görög mitológiából is ismert aranyalma (Héraklész antik hősnek a Heszperidák kertjéből kell elhoznia a fiatalságot megőrző aranyalmát).
Ha nem madár hozza a fiatalságot, akkor a fiatalság vagy az élet forrása az, amelyből egy kortyot is elfogyasztva visszatér az erő és a jókedv. Az élet forrása (sokszor a halál forrásával átellenben) Tündérszép Ilona hálószobájában vagy tróntermében ered. A fiatalság, egészség és szépség vize népi hitvilágunk jelképkincséből is buzogva árad felénk. Úgy hiszik, a nagy, megújulást hozó ünnepek (karácsony, újév, nagypéntek, húsvét) hajnalán a források, kutak és patakok vagy a legelső vizet merítőnek, vagy mindenkinek aranyos vizet, aranyvizet, gyógyító vizet adnak. A víz tavaszt hozó, életadó ereje árasztja a ragyogást.
Azonban az út nem egyszerű. Számos hős elbukik, és csak az találhatja meg az ifjúság forrását, aki a nehézségek kitartó vállalásán túl segít másoknak, és el is tud fogadni segítséget, hajlandó tartani magát a kapott jó tanácshoz. A főhős nem tudja, merre induljon, de bízik abban, hogy majd minden kialakul, és ment közben találkozik olyan segítőtársakkal, akik útba igazítják, vagy lovat adnak neki, esetleg továbbküldik valakihez, aki segíthet. Így apránként megtud minden szükségeset ahhoz, hogy megszerezze a madarat. Köszönetképpen a segítők azt kérik, hogy ők is részesülhessenek az ajándékból: hallgathassák meg a madár dalát, ihassanak a vízből. A segítők bölcs öregek, férfiak és nők, akik otthonukban, házikójukban vagy a híd alatt, illetve ahol éppen élnek, várják a főhőst, hogy rájuk bukkanjon, és meghallgassa őket.
A népmesék szereplőit sokféleképpen értelmezhetjük saját életünk mélyebb megértése szempontjából. A mese ereje természetesen akkor is hat, vagy talán akkor hat igazán, ha nem próbáljuk azonnal fülön csípni a szimbólumok megoldását, hanem engedjük, hogy azok átjárjanak, hassanak ránk.
A népmesék gyógyító erejében megbízhatunk, hiszen sok generáció bölcsessége és kritikai ereje alakította ki őket.
Carl Gustav Jung pszichológiai modellje szerint a mese minden szereplője belső világunk, lelkünk valamilyen tulajdonságát, vonását jeleníti meg.
Talán ismerjük is azt a fajta segítőt, belső tudást, amely egyszer csak felbukkan a „híd alól”, azaz a tudatunk mélyéről, vagy hirtelen szembejön egy beszélgetés során, vagy amikor könyvet olvasunk, imádkozunk.
Egy másik típusú segítő, aki hálából a főhőshöz szegődik, és attól kezdve megmenti tetteinek végzetes következményeitől. A temetésért hálás halott, a megetetett róka vagy más állat elválaszthatatlan segítőtárs lesz, a végsőkig kitart a hős mellett, akkor is, ha az homlokegyenest mást csinál, mint amit a segítő javasol. Ez a segítő hatalmas erőforrásunk lehet. Olyan lélekrész, amelyet elhanyagoltunk, nem figyeltünk rá, mert fájdalmas vagy ijesztő volt még ránézni is. Mégis, ha valamikor sikerül elcsípni azt a pillanatot, amikor „meg tudjuk etetni”, el tudjuk fogadni belső egységünk részeként, csodákra képes. A legkülönlegesebb elhanyagolt segítő a táltos paripa. Ez a ló gacsos lábú csikóként tengődik a király istállójában, hogy aztán a királyfi megetesse, hátára vegye, cipelje, s így jusson csodálatos társhoz, aranyszőrű, szélnél is sebesebb paripához. A táltos egyes mesékben maga az ifjúság titkának őre. Az orrába beszívja a forró vizet, majd kiengedi, s ebben megfürödve gazdája ismét fiatal és hétszerte szebb lesz. A gonosz királyt azonban ugyanez a víz elpusztítja.
Carl Gustav Jung pszichológiai modellje szerint a mese minden szereplője belső világunk, lelkünk valamilyen tulajdonságát, vonását jeleníti meg. (Illusztráció: Meszleny Anna)
Mesehősünk tehát táltos paripával és sok jó tanáccsal, varázstárggyal felfegyverkezve áll Tündérszép Ilona palotája előtt, s tudja, hogy bent várja a madár vagy a forrás, de van néhány feltétel, amelynek meg kellene felelnie. Fel kell kötnie a ló farkát annyira, hogy egy szál se lógjon ki, s a felkötést visszafelé ugorva is ellenőriznie kell. Máskor csak a madarat viheti, de a kalitkát nem. Egy harmadik változatban az alvó tündért nem szabad megcsókolnia. A legény pontosan tudja e szabályokat, az éles helyzetben mégis elvéti a próbát. Biztató, hogy legtöbbször újra megpróbálhatja, bölcsebben, tapasztaltabban, vagy menekülés közben segítségére van a segítőktől korábban kapott sok varázstárgy, melyeket a háta mögé dobva lelassíthatja az őt követő veszedelmet, amíg egérutat nem nyer. Ez az ő meséje, melynek része a tévedés, a hiba is. A saját életünkben sokszor nehéz szembenézni azzal, hogy hibázunk, vargabetűket teszünk, újra és újra meg kell próbálnunk bizonyos helyzeteket kezelni. Különösen bosszantó, ha szívünk mélyén tudjuk, hogyan kellene dönteni, mégsem sikerül. Ilyenkor talán segítségünkre siet a mese bölcsessége: a lineárisan előrehaladó, lépésről lépésre a cél felé menetelő hős meséje unalmas… Az izgalom a részletekben, az új próbálkozásokban rejlik. A legjobb mesemondók jól tudják ezt, és az élet nagy mesemondó.
Hazafelé menet aztán hálát ad a hős segítőinek. Nem szabad elfelejtkeznünk erről. A nagy megpróbáltatások, kimerítő, erőbefektetést igénylő feladatok után hagyjunk időt magunknak a hálára, a megpihenésre, a visszatekintésre. A királyfi visszaadja a lovat az anyókának, akitől kapta, megszólaltatja a madarat, átadja a vízzel telt palackokat. Ez az élet rendje: tisztelettudó segítségkérés, belső figyelem a segítőre, végül az út végén hálaadás és búcsú a segítőktől. A hős hazatér, és megkapja jutalmát.
A király az ifjúságát hiányolja, amely a mese szerint abban rejlik, hogy az, aki meghallja az ifjító madár hangját, vagy iszik a fiatalság forrásából, az újra olyan szép és erős lesz, mint egy tizenhat éves leány és legény.
A mese belső szimbólumrendszere szerint fiatal az, aki mozgásban van. Új ötletek és új kalandok hívják, nem fél nekiindulni az ismeretlennek, nyitott. Ez az életérzés a fiatalság, s ennek elvesztése fáj a királynak, a lelki és a testi erő megfogyatkozása.
Azonban talán mindannyian ismerünk olyan idős embereket, akiknek a szeme mégis huncutul csillog, sziporkázó a humoruk, esetleg lenyűgöző a tudásuk, élettapasztalatuk, és a velük való egyórás beszélgetés felér egy kalanddal. Ezek az emberek megőrizték vagy visszakapták lelkük fiatalságát. A húsvéti időszak egyik könyörgésében hangzik el: Istenünk, te úgy akartad, hogy néped szüntelenül vigadozzék, mert visszaadtad lelke fiatalságát. A Szentírásban számos helyen találunk arra vonatkozó ígéretet, hogy a lélek újra meg újra megújul, ha Isten közelében él, az ő forrásából táplálkozhat. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa. Nem lankad el, sem kedvét el nem veszíti. Megújul ereje, mint a sasé. Bízhatunk benne, hogy minden fájdalmas tapasztalatot végül felülír a belső erő s az élet, amely sikerülni akar. Lehet, hogy éppen elviselhetetlen sötétségben járunk, de a mesék bölcsessége adhat egy kis reménysugarat.
Illusztrációk: Meszleny Anna