Loyolai Ignác szentté avatásának négyszázadik évfordulóját ünnepeljük idén. Ennek kapcsán beszélgettünk P. Vízi Elemér provinciálissal a Lélek vezetéséről, veszélyekről és a feszültség hordozásáról. Hogyan fértek meg egymás mellett Szent Ignácban a személyes vágyak és az egység szolgálata? Mit jelent a „spirituális kormányzás” kapcsolatainkban és az egyház közösségében?
– Lelkigyakorlatos könyvében Szent Ignác arra hív, hogy a Szentháromsággal együtt szemléljük a teremtett világot (102). Őt hogyan vezette ez a szemlélődés?
– Szent Ignác kora sokban hasonlított a miénkre: nagy felfedezések és felfordulások időszakát élték akkor is. Hogy lehet ebben eligazodni? Ignác személyes válasza világos: ő nagyon erősen kapcsolódott az egyházhoz, alávetette magát az irányításának, és ettől nem tért el. Hajlandó volt visszajönni Jeruzsálemből, ahol életét szerette volna tölteni, mert az egyház ezt kérte tőle. Ugyanakkor új utakat talált, imádságra tanította az embereket, és ez veszélyekkel is járt.
– Ignác reformot akart, de elsősorban az emberi szívekben és az egyház közösségéhez hűen. Ehhez, azt hiszem, volt benne kockázatvállalási készség is.
– Igen, de az én olvasatomban nem kockázatot vállalt, hanem alapvetően hitt, és tudta, hogy Isten vezeti, akire ráhagyatkozott. Nem hiszem, hogy elsősorban a kockázatokat mérlegelte volna, hanem a hívásra figyelt. Érzékelte ennek kihívásait, de alapvetően kitartott. A hűsége vitte előre abban, amit fölismert.
– Tehát azt mondhatjuk, hogy a veszélyt is vállalta abban, hogy ilyen hűségesen követte a hívást? Bizonyára tudatában volt annak, hogy az ő megközelítése túl megy a határon bizonyos körökben.
– Ha nem volt is, tudatára ébredt menet közben…
– Lecsukták párszor.
– Az inkvizíció lefogta, és akkor biztosan érzékelte, hogy itt valami veszélyes számára. Holott mi volt ebben igazán veszélyes?
– Gondolom féltek, hogy új reformáció indul ebből. Ez a lehetőség ott volt a korszellemben, sokan választották ezt az utat. A katolikus egyház pedig igyekezett megszilárdítani a struktúráit. Ignác valahogy mégis célhoz tudott érni… valószínűleg a Lélek működött benne.
– Éppen azzal vádolták, hogy az alumbrados (a „megvilágosodottak”, más néven az illuminátusok, egy spanyol eretnek mozgalom tagjai a XV– XVI. században) közé tartozik, akik meg akarták kerülni az egyházat. Elutasították a struktúrát azzal a felkiáltással, hogy „a Szentlélek egyenes adásban van velem, vagyis személyesen tud irányítani”. Érdekes, hogy Ignác éppen azért jött haza Jeruzsálemből, mert neki nagyon is fontos volt az egyház mint intézmény, mint hierarchia, aminek engedelmeskedni akart.
– Nem akarta, hogy kiközösítsék.
– Egyáltalán nem akarta kikerülni az egyházat. A vád pedig pont erre érkezett.
III. Pál pápa engedélyezi a Jézus Társasága működését (olajfestmény, Róma, Gesu)
– Igen, bizonyítania kellett a hűségét. Többször is.
– Óvatossá vált, szerintem érzékelte, hogy veszélyes utakon jár. Ez az óvatosság pedig lecsapódott a Lelkigyakorlataiban is.
– Nagyon precízen fogalmaz, így nehezen kikezdhető.
– A precizitás a strukturális gondolkodásából is jöhet. Ami a leginkább meglepő, hogy a Szentlélek nem szerepel a Lelkigyakorlatokban. Az alumbrados vagy illuminátus mozgalom ugyanis éppen a Szentlélekre hivatkozott, és Ignác ezt el akarta kerülni. Tehát látszik, hogy érzékelte a veszélyt, és még a legalapvetőbb tapasztalatát is úgy igyekezett leírni, hogy az egyházzal konform legyen. Nem akart esélyt adni annak, hogy szétzilálják mindenfajta vádaskodással, inkább hitt abban, hogy engedelmeskedik az egyháznak. Ezért úgy fogalmazott, hogy segítse az egyház közösségének építését és egységét.
– Tehát a pünkösd nem jelenik meg a Lelkigyakorlatos könyvben, és nincs közvetlen utalás a Szentlélekre.
– Egyáltalán nincs.
– Az egyházra hivatkozással talán mégiscsak megjelenik, hiszen Ignác hitt abban, hogy a Lélek vezeti az egyházat. Ő nagyon tudatosan az egyházon keresztül akarta befogadni a Szentlelket.
– Valójában ott van a Lelkigyakorlataiban is a Lélek. Hiszen Szent Pál mondta, hogy Isten Lelke nélkül azt sem tudjuk mondani, hogy „Abba” (Róm 8,15), tehát imádkozni is ő tanít meg. Nyilván áthatja a Lélek a Lelkigyakorlatokat, csak Ignác ezt nem akarta tematizálni. Hitt abban, hogy az egyházban mint közösségben a Lélek működik. Tehát ahogy én ehhez a közösséghez kapcsolódom, úgy az Isten Lelkéhez kapcsolódom.
– Hiszen Lelkigyakorlatokról beszélünk.
– Van még egy érdekes dolog. Lehetne azt mondani, hogy a Lelkigyakorlatok egy nagyon individualista látásmódot erősítenek. Azonban éppen az egyházzal való együttérzés szabályai („Sentire cum Ecclesia”, Lgy 352–370) nagyon konkrétan a közösségi dimenziót hangsúlyozzák. Ignác erős katolikus narratívát képvisel, például a gyertyák vagy az ereklyék tiszteletével kapcsolatban. Ugyanakkor ez garantálja, hogy ha valaki egyénileg imádkozik, nem távolodik el az egyháztól, mint az illuminátusok. Azzal a jelszóval, hogy „nekem már van egy nagyon személyes kapcsolatom az Úrral, ez nekem elég, és én tudom, hogyan kell továbbmenni”. Ignác szerint az imatapasztalat akkor hiteles, ha a lelkigyakorlatozót ténylegesen visszavezeti az egyház közösségébe. Ott van az egység, ott van Krisztus Teste, és az a hiteles, ha ehhez kapcsolódom.
– Ez nagyon érdekes. Manapság ugyanis, ha elhangzik az egyház szó, sokszor a szigorúan vett hierarchia villan be. Ez egyrészt rendben is van, de mintha elfelejtenénk, hogy a hívők közösségéről beszélünk. A lelki utamat pedig ne magányos vándorként járjam, hanem ebben a közösségben értelmezzem. A Lelkigyakorlatok is ebbe az irányba terelgetnek.
– Az egész teremtett világra tekintünk a „szeretet elnyerésére” irányuló szemlélődésben is (Lgy 235–236), amely az egység felé irányít bennünket. Az individualizmus mindig egyfajta törés, leválás, elszigetelődés. A Lelkigyakorlatok dinamikája viszont mindig az egységbe, az egészbe, a holisztikusba visz. Mind az egyház közösségébe, mind a teremtett világgal való egységbe, tehát harmóniába, együttműködésbe. A kegyelem sohasem megosztó, hanem összehoz, megőrizve a különbözőségeket.
– Ignác erre az egységre törekedett.
– Nem vitte el a csapatát egy bizonyos irányba, pusztán a világról és az egyházról alkotott saját elképzelése alapján. Ehelyett azt mondta, hogy vessük alá magunkat a pápának. Nekünk ez az engedelmesség jó. Ugyanaz a hozzáállás viszi a pápához, amely Jeruzsálemből is hazahozta, vagy ahogyan a Lelkigyakorlatokat fogalmazta: nem a magam meglátásait akarom megvalósítani. Az sokkal könnyebb lenne. Azt keresem helyette, hol van az egyháznak szüksége rám. Ez a készenlét, hogy fölajánlom magam a szolgálatra, a megtérés fontos mozzanata. Nálunk, jezsuitáknál is ez a meghívás. Persze, odafigyelünk a vágyra és az egyén képességeire: a személyes kísérésnek és a vezetőnek is éppen ezt kell megerősítenie.
– Együtt kell figyelnünk tehát az egész, az egyház szükségleteire.
– Szerintem az egyén nem követelheti, hogy „nekem ez kell, mert én ezt tudom”, mert az ő feladata az, hogy rendelkezésre álljon. Ha engedjük, hogy ez a kettő találkozzon, akkor szép. A vezetőnek látnia kell a rábízottak képességeit, de ha nem az ő véleményük szerint dönt, akkor azt kell elfogadni, hogy ez az összképben másképp néz ki. Számomra Ignácnál az a szép, hogy tudta saját magát és a csapatát rendelkezésre bocsátani. Tudott volna sokfélét tenni, imádságot tanítani, lelkigyakorlatokat tartani, de ő nem erre alapított rendet. Azzal, hogy „itt vagyok”, rendelkezésre bocsátja magát és a Társaságot. Nagyon szép ez a mozzanat, és rengeteg rendezetlenségtől és helytelenségtől megőriz. Erre szól a meghívásunk jezsuitaként.
– Sokszor felmerül, hogy mi a jezsuita karizma: tanító, intellektuális, lelkigyakorlatos, szociális stb. szolgálat? A válasz talán ez: „rendelkezésre állni”, ebben az értelemben engedelmesnek lenni?
– Lehet. Az, hogy bennünket az engedelmességgel azonosítanak, az ebből a viszonyulásból érthető. Ez viszont nem vak engedelmesség, hogy „megyek, mert azt mondták”, hanem meg akarom érteni, nemcsak az értelmemmel, hanem a szívemmel is. Tehát az akaratom is tudjon együtt mozdulni, hogy miért is abba az irányba menjek.
– Csak ez nagyon nehéz, főleg akkor, ha vannak vágyak és jó képességek, amiket érzünk magunkban. Azonban az, hogy én ebbe a nagy egészbe akarok tartozni, nekem annyira fontos, hogy ehhez igazítom azt is, amit magammal hozok?
P. Vízi Elemér, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának provinciálisa
– Fontosak a vágyaink. Pont a mi lelkiségünk és hagyományunk nagyon fontosnak tartja és komolyan veszi az egyén vágyát. Erről szól a Lelkigyakorlatokban az ima, hogy fogalmazd meg, mire vágysz. Nagyon fontos, hogy kapcsolatban legyünk saját vágyainkkal, adottságainkkal, képességeinkkel, és hogy tudjuk ezt artikulálni. Nem elég tehát, hogy tudom, hanem valamilyen módon tudjam kifejezni, értésére adni a másiknak. A vizitációban a „ráció” (az elöljáró látogatásakor végzett lelkiismereti beszámoló) is erről szól, hogy számot adok azokról a dolgokról is, amelyek a legmélyebben foglalkoztatnak. Azért, hogy a vezető értse. Nekem az a dolgom, hogy föltárjam magam, neki az, hogy értsen. Ezután pedig rendelkezésre bocsátom magam. Nem az ő személyes szolgálatára, hanem „a nagy, az egész” rendelkezésére. A vezető dolga, hogy megértse: egyrészt mi mozgatja az egyént, másrészt lássa az egészet, és tudja összekapcsolni a kettőt.
– Lehet ez egy jó vezető modellje a világban is?
– Amikor ez az eljárásmód jól működik, akkor az egyén azt éli meg, hogy komolyan veszik és tisztelik. Ez ugyanis az egyik legfontosabb. Ha valaki megértette a vágyaimat és képességeimet, és tudom is, hogy megértette, akkor jól érzem magam. Úgy érzem, hogy „meg vagyok hallgatva”. Ha ez megtörténik, innentől kezdve könnyebb rendelkezésre bocsátani magamat. Ha ezt nem élem meg, félreértésből vagy más okból, akkor nehezebb. Az egyén tehát azt érezheti, hogy hallják, a vezető feladata pedig látni az egészet.
– Ez így egyszerűnek tűnhet.
– Az egyes emberek viszont sokszor nem ugyanazt látják. Ahogy Szent Ignác esetében is: a pápa látta az egyház szükségleteit, Ignác viszont nem biztos, hogy látta. Látott itt-ott szükségletet, de nem látta az egészet együtt. Amikor nálunk egy tartományfőnök beszélget az emberekkel, ő nemcsak azt látja, ami kívülről látszik, hanem azt is, ami belül van, annak az összképét. Ezzel együtt kell tudnia kormányozni, amit spirituális kormányzásnak nevezünk. Hiszem, hogy a Szentlélek úgy munkálkodik, hogy amire az egyént indítja, az valahogy igazodik az egészhez. Meg kell keresni, hogy ezek hol találkoznak, hol vannak a kapcsolódási pontok.
– Hogyan lehetne átültetni ezt a módszert más rendszerekbe is?
– Nagyon szép modell lenne ez a világban is. Ez lenne az igazi: látni az egyént, látni az egészet, és tudni úgy segíteni az egyeseket, hogy mindez az egészhez tudjon kapcsolódni. Azt élje meg az egyén, hogy ha ő a „téglát rakja”, azzal tulajdonképpen katedrálist épít. Akkor megtalálta a helyét az egészben.
– Ha a nagy egész részének érzem magam, akkor nagyszerű lehet az én apró szolgálatom is.
– Az egyházban is nagyon jó lenne alkalmazni ezt a módszert. Persze mi is tanuljuk, nem vagyunk tökéletesek. Van azonban egy modellünk, amit próbálunk élni, egy irány, ami felé tartunk. Ignác egyébként mint vezető ezt a folyamatot nem is magához, hanem a pápához köti. A pápa ugyanis az egység reálszimbóluma, tehát személyében az egységet jeleníti meg.
– A nagy egész gondolata tehát hívő közösségünk jellegzetessége kellene hogy legyen.
– Úgy, hogy elbírja a feszültségeket is. A nagy egész, az egyetemes nem zárja ki a különbségeket. Tudni kell ezt is elviselni. Tobin bíboros a szinodális út kapcsán beszél erről. Szerinte az egyházban az eretnekségek azáltal jöttek létre, hogy egyes kis csoportok nem voltak képesek elviselni a feszültséget. Az viszont az élet velejárója, és azt kell megtanulni, hogy alapvetően hordozzuk. A rendelkezésre állás és a vezetés sem azt jelenti, hogy nincs feszültség, hanem hogy meg kell tanulni benne maradni, elviselni.
– Ehhez tudnunk kell meghallgatni a másikat, és jól kommunikálni. Az egységre törekvésnek tehát az a nehézsége, hogy a feszültségeket nem választom le. Nem „steril rendszert” akarok azok nélkül, akik másképp látják, másképp gondolkodnak, hanem megpróbálom őket integrálni. Kihívás, hogy hogyan tartsunk egyben, nem homogenizálva, hanem szervesen kapcsolódóan, embereket és közösségeket, akikkel és amelyekkel együtt szeretnénk haladni.
– Igen. Visszacsatolva a Lelkigyakorlatokhoz: az a meghívás, hogy ne az én érdekeimet vagy szempontjaimat akarjam folyton érvényesíteni, mert akkor nem tudom a feszültséget olyan könnyen hordozni. Ha viszont megvan bennem a készség, hogy kilépjek az álláspontomból, akkor képes vagyok empátiát érezni a másik iránt, és esetleg jobban megérteni a gondolkodásmódját. Vagy ha nem is érteni, valamilyen módon tudni elviselni: a világ nem fekete-fehér, hanem vannak árnyalatok, és a másik véleménye is létezhet.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. márciusi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotók: Orbán Gellért, Pásztor Péter