A szeretet átjár, feltölt, élni hív, formál. A szeretet végtelen. Mi viszont csak fájdalmak árán tanulhatjuk meg, hogy emberként az utunk: megtapasztalni a szeretet határait.
Hol vannak a szeretet határai? Szeretnénk hinni, hogy sehol. Szeretnénk hinni, hogy bennünk is van abból a fajta feltétel nélküli, végtelen szeretetből, abból a bizonyosból, amely mindent eltűr, mindent remél, mindent elvisel. Szeretnénk hinni, hogy minket is át tud járni néha valami isteni. Lelkünk mélyen vágyakozik erre, hiszen ismeri jól, megtapasztalta, milyen megfürödni a határtalan szeretetben, milyen, amikor ölelő burokként vesz minket körbe a feltételnélküliség. Ide vágyunk vissza örökké.
Néha még az is lehet, hogy pillanatokra sikerül eljutni ide. Néha, a csillagok valamilyen rejtélyes együttállásakor képesek vagyunk nem megtorolni, ha sérelem ért, és nem is mérgező tüskeként magunkba fojtani a bántást, hanem szublimálni a szívünkből. Képesek vagyunk meghallani a másik ember bántó mondata mögötti fájdalmát, nagyvonalúan szemet hunyni, szeretettel adni, szeretettel elengedni a fülünk mellett, szeretettel feltételezni a jót. Különösen nehéz ez, amikor a hozzánk legközelebb állókról van szó, gyerekeinkről, házastársunkról.
Ahogy ezt írom, az ablakon beszűrődik az utcán játszadozó gyerekek hangja, sivítoznak, percenként összevesznek. „Ne gyere erre! – visítja az egyik, ahogy kis kerti járművén hasít, – Menj már arrébb!” A másik tromfol, még hangosabban igyekszik érvényt szerezni igazának: „Hadd menjek végre arra, amerre akarok!” – kiabálja.
Nem ilyesféle párbeszédekben éljük az életünket mind? A lélek tán a végtelen szeretetbe vágyódik, de itt, az anyagban mégis ezek a kérdések. Hol keresztezzük egymás ösvényeit? Meddig tudjuk tolerálni, ha nem arra mehetünk, amerre mi akarunk? Milyen nekünk, ha újra és újra az utunkba állnak, tudjuk-e (jól) kommunikálni, hogy menjen már arrébb? És újra: ha ő pont arra akar menni, megállíthatjuk-e? Tehet-e arról, hogy ezzel most épp minket akadályoz?
Isteni szeretet kontra ember
A csatorna, ahonnan a szeretet jön, végtelen. Amikor Jézust a szeretet követének látjuk, azt a legtöbben, még a nem hívők is, szimpatikusnak tartják. Mind egyetértünk, hogy ez a követendő út, de szeretjük az olyasféle általánosításokat is, amelyek az embert gonosznak állítják be. Pénzéhes, háborúkat folytat, öldököl, kicsinyes – látjuk, hogyne látnánk mindezt magunk körül. Szeretjük hinni, hogy ha rajtunk múlna, nem lenne háború és erőszak.
Így hát amikor azt halljuk, hogy mi magunk is részesei vagyunk ennek a képletnek (akár még az is lehet, hogy bűnösök vagyunk), annak nem örülünk. A bensőnk szeretné azt hinni, hogy lehetséges a földi élet bűnök nélkül, angyalkarózsaszínben.
Különösen így van ez, amikor családot alapítunk, és azt tűzzük ki zászlónkra: „Na, majd én! Itt minden máshogy lesz! Béke, szeretet, tisztelet, harmónia.” Kevés fájdalmasabb felismerése lehet az életünknek, mint amikor rájövünk, hogy mindezt nem tudjuk megvalósítani. Eljön a pont, amikor úgy érezzük, mindent megteszünk, a bennünk élő szeretet végtelen, de mintha nem jutna el oda, ahová szánjuk. A másikkal van a gond, ő nem tudja befogadni – a párunk, a gyerekünk a hibás.
De ha nem hagyjuk, hogy belefulladjunk a másik hibáztatásának köreibe, előbb-utóbb rájövünk, hogy a földön szeretetünknek vannak, kell hogy legyenek határai, hiába vágyakozik lelkünk az ellenkezőjére. Még ha szeretetünk végtelennek tűnik is, az időnk, az erőforrásaink, az érzelmi kapacitásaink végesek. Ettől vagyunk emberek. Tekinthetjük mindezt a magunk bűnösségének, de még jobb, ha nem elítéljük, eltávolítjuk magunktól ember voltunkat, hanem megértjük: mindez nem is lehet másképpen.
Véges, tökéletlen világba születünk bele, sérüléseket szerzünk. Minden történés, mondat, nézés, esemény, amelyet fogantatásunktól kezdve átélünk, érzéseket ébreszt bennünk, sokfélét, és sebzettségeink változatos formákban fogják majd meghatározni döntéseinket, megéléseinket. Nem azért, mert valaki hibás (holott néha egész konkrétan rá tudunk mutatni a felelősre: szüleinkre, a politikára, az iskolarendszerre…). Hanem mert ilyen a földi lét.
Komfortzónánk szélén
A földön a szeretetnek határai vannak, és ez jó. Ugyanis a határainkon találkozunk. Néha ez azt is jelenti, hogy a komfortzónánk legeslegszélén ácsorgunk, amikor végre össze tudunk kapcsolódni. Gyakori, hogy egy családtagunknak épp arra lenne szüksége tőlünk a legjobban, amit nekünk a legnehezebb adni.
Végtelen türelmet magunkra erőltetve próbálunk például valamit elmagyarázni a gyerekünknek, aki titkon csak arra vár, hogy dühünket megmutatva szabjunk neki határt – csak hát épp a saját dühünkkel nem tudtunk még békét kötni. Minél erőteljesebben követem sebesülésem hangját, és kerülöm ki a dühömet, annál többet fog megmutatni nekem a gyerekem a magáéból, és annál jobban próbál majd a tyúkszememre lépni, míg végül ki nem robban belőlem a dühöm, kontrollálatlan formában – csak hogy mardosó szégyen önthessen el a következő másodpercben. Jó lenne még akkor elsétálnunk a komfortzónánk legszélére, amikor nem öntötte el agyunkat a köd, felemelni a hangunkat, ismerkedni a düh természetes érzésével, biztonságosan.
Vagy: összeolvadni, sülve-főve együtt lenni vágyik a házastársunk – olyasmire, aminél ijesztőbb dolog nincs is számunkra. Minden párkapcsolati idő kevés az egyiknek, a fele is túl sok a másiknak. Az oka egyszerű:
mindannyian sérültünk a kötődéseinkben, valahogyan, valamikor régen, legtöbbször épp ellentétesen, mint a társunk, akit kiválasztunk.
De végül ha ki tudok lépni elszigeteltségem bástyái mögül, a másik pedig megelégszik a szimbiotikusnál eggyel kevésbé intenzív kapcsolódással – akkor biztonságos, közös terepet találhatunk. Erőfeszítések árán és a komfortzónánk szélén ugyan, de talán még biztonságban találkozhatunk.
Nem ugyanazok a szabályok érvényesek azonban a határok meghúzására és a szeretet végességének kifejezésére a gyerekeinkkel és a házastársunkkal szemben. A párunk lehet partner ebben, a vele való szövetség, az egymás között megteremtett erős kapocs (sőt, a más felnőttekkel felépített kapcsolódásaink, a közösségünk) az, amire a családunkat építeni tudjuk, és ami segít, hogy a gyerekeinknek minél több juthasson a feltételnélküliségből.
A varázslat: kérni
A határokig a találkozás reményében elmenni, de nem kilépni a komfortzónánkból nagyfokú tudatosságot igényel tőlünk. Nem is sikerülhet mindig. De amíg nem is értjük, milyen láthatatlan erők mozgatnak minket, még nehezebb lesz megtennünk. Épp ezért érdemes sok önreflexióval keresni és kimondani, pontosan mi is zajlik bennünk. Milyen érzés nem enged közel a másikhoz? Mitől félek? Mi az a mélyen dolgozó szükségletem, amiről szinte már el sem hiszem, hogy kielégíthető? Mélyen gyógyító, ha ezekre a kérdésekre egy bensőséges kapcsolatban válaszolni tudunk, és idegrendszerünk az örökös megfeszítettség, robotpilóta-üzemmód helyett elkezdhet kiengedni, biztonságot találni.
Ha a házasságunkban kimondhatóvá válik a kimondhatatlan, megnyugszunk – és gyakran varázsütésre megnyugszanak a gyerekeink is.
Néha azonban megválaszolhatatlannak tűnik a kérdés: mi van most bennem? Ilyenkor a test, amelyről azt hittük, maga a hordozója, okozója a bűneinknek, végül a gyógyulás legfőbb forrása lesz. Mélyeket lélegezve megkereshetjük, hol van bennünk hiány, mit mondanak nekünk egyes testrészeink, milyen mozdulatra vagy érintésre vágynak. Ha nehéznek érezzük a „hogy is vagyok valójában?” kérdést, különösen érdemes tovább keresgélnünk. Ha ugyanis mi magunk nem tudjuk, mire lenne szükségünk valahol a mélyben, akkor másokhoz sem fogunk tudni igazán kapcsolódni.
Ha pedig idegrendszerünk biztonságot talál, megtörténik a csoda: nem tűnik már lehetetlennek kérni. Felvállaljuk sebezhetőségünket, meg tudjuk osztani érzéseinket, és képesek vagyunk bízni abban, hogy a másiknak elég fontosak vagyunk, hogy a segítségünkre siessen – legyen az házastársi kapcsolat vagy más felnőttviszonyunk. Ekkor már tudunk kérni is, világosan, tisztán, egyértelműen, konkrétan.
Különösen akkor történhet meg ez a fajta varázslat, ha kérésünk a szívünkből szól, és nincs mögötte hátsó szándék. A kérésbe csomagolt kritika ritkán hoz gyümölcsöt, az „arra vágyom, hogy jobban figyelj rám” típusú mondat nem biztos, hogy elég. Helyette elmondhatom, milyen érzés az, szívből, igazán, amikor esténként csak a telefont görgeti a másik, és megoszthatom a fájdalmam. Van lehetőségem arra is, hogy megkérjem, ma este kapcsolódjunk másként: egész máshogy hangzik, ha azt mondom: „Megtennéd nekem, hogy megmasszírozod a talpam, és meghallgatod, milyen napom volt?”
Így teszünk nap mint nap lépéseket egymás felé, apránként, sebezhetőségünket feltárva. Ez emberpróbálóan nehéz. De minél jobban fel merjük vállalni érzéseinket, minél kevésbé kérges, minél őszintébb a szívünk, annál nagyobb az esély, hogy találkozunk. A határaink mentén, határtalan szeretettel.