Néhány héttel ezelőtt immár a harmadik könyve jelent meg a Jezsuita Kiadónál: ezúttal a pápaság történetén vezeti végig az olvasókat rendje egyháztörténészeinek doyenje, akit Péter apostol utódai mellett többek közt zsinatokról, a változó egyházról és történelemszemléletről kérdeztünk, de beszélt nekünk a múltat kutató gyanakvásról és együttérzésről is.
– Amikor XI. Piusz 1939-ben meghalt, ön még kisfiú volt. Azóta viszont már hét pápa követte egymást. Ha választani kellene közülük, melyik áll a legközelebb a szívéhez, és miért?
– Kétség nem férhet hozzá, XXIII. János a legkedvesebb pápám. Legelőször 1960-ban láttam, amikor első alkalommal jártam Rómában, és a mintegy ezer jelenlévő egyike voltam. Mély benyomást tett rám a humorérzékével és azzal, hogy képes volt a hétköznapi emberekkel olyan nyelven beszélni, amelyet ők is értettek. A halála után megjelent naplóiban a történelem során először olvashattunk egy pápa lelki életéről. Rendkívül őszinte és megrendítő beszámoló volt, amivel XXIII. János örökre elnyerte a rokonszenvemet. A napló egyik szórakoztató részében például így ír: „Te jó ég, megint meghíztam. Valamit tennem kell.” Majd néhány sorral később így folytatja: „Nem hinném, hogy ennek van realitása.” Szóval nagyon emberi volt.
– Ha távolról nézünk rá a pápaság kétezer éves történetére, melyik jelentős fordulópontját említené elsőként?
– Egy egészen szokatlant emelnék ki a sok közül: XIII. Leó Rerum novarum kezdetű enciklikáját. Ez a megnyilatkozás igyekezett gondoskodni arról, hogy igazságosan foglalkozzanak azokkal a társadalmi problémákkal, amelyeket az ipari forradalom okozott. Mélyebb jelentősége az volt, hogy az egyház először ekkor „fordult a világ felé”, és vállalta az egyik legfontosabb feladataként a világ jobbá tételét. Ez újdonság volt, és a mai napig folytatódik. Igaz, az egyház mindig is gondját viselte a világnak az árvaházaiban, kórházaiban stb., de ekkor tudatosan fejtette ki ezt a törődését.
– „Az igazság szabaddá tesz benneteket.” Üdítő és csakugyan felszabadító az a tárgyilagosság és természetesség, ahogy művében szóvá teszi a pápaság történetének árnyoldalait, bűneit is, noha nem ezek felhánytorgatása a célja, mint más hasonló témájú könyveknek. Ugyanakkor az egyházban sajátos kultúrája és makacs hagyománya van az elhallgatásnak, a kínos témák szőnyeg alá söprésének is. Ön szerint hogyan lehetne megváltoztatni ezt a beidegződést?
– A történészek bajt okoznak, ha nem mondják ki az általuk megfigyelt igazságot, függetlenül attól, hogy az mennyire kellemetlen. Én mindig megtettem, ami tőlem telt, hogy az olvasóknak pontosan adjam át, amit felfedeztem. Mindig azzal a gyanakvással közelítettem a múlthoz, hogy a látszólagos jó alatt valami gonosz lapulhat. De együttérzéssel is közelítettem hozzá, megpróbálva rátalálni a jóra, amely csaknem mindig küzd az érvényesüléséért.
Az egyház történetének nagy részében valamiképpen nevelő célzatú intézmény akart lenni, már-már propagandaeszköz, és ez nagyon rossz, hiszen nekünk az igazságra van szükségünk. Hogy miként lehetne megváltoztatni a hallgatás kultúráját…? Nos, azt hiszem, épp most van változóban, hiszen elég sok katolikus és nem katolikus világi ember ír az egyházról és a pápaságról. Némelyiküknek az a célja, hogy rossz fényben tüntesse fel az egyházat, de sokan őszintén igyekszenek megérteni, mi történt, és mik voltak a – valószínűleg vegyes – motivációk. Csak fontos lenne, hogy a katolikusok elolvassák ezeket a műveket.
– Könyve szembesít minket azzal a ténnyel, hogy az örökkévaló Istent képviselő legnagyobb földi intézmény sem mozdulatlan, hanem folyamatosan alakul, hiszen élő valóság. Az egyháztörténet ismerete valóságos gyógyír lehetne azok számára, akik az egyházban történő változásokat ördögtől valónak tartják. Volt olyan, amikor egy hosszú ideje meglévő hagyomány átalakulásának, elhagyásának egyértelmű és általános pozitív kicsengése lett az egyházban?
– Azt hiszem, jó példa erre a trienti zsinat. A késő középkori egyház egyik nagy problémája az volt, hogy a püspökök nem az egyházmegyéjükben, a papok pedig nem az egyházközségükben laktak, hanem csak begyűjtötték a javadalmakat, és másvalakit alkalmaztak a munkájuk elvégzésére. Olyan visszaélés volt ez, amit mindenki felismert, de nagyon nehéz volt megváltoztatni. Ez volt talán a legvitatottabb kérdés a zsinaton. Végül a reformereknek sikerült keresztülvinniük egy határozatot, amely kimondta, hogy a püspökök kötelesek az egyházmegyéjükben, a papok pedig az egyházközségükben lakni. Amit mi ma magától értetődőnek veszünk, az akkoriban hatalmas változás volt, és sok ellenállásba ütközött.
– Magában az egyháztörténet-írásban megfigyelhető-e paradigmaváltás? Mi változott benne az ön pályája kezdete óta?
– A női történetírás hihetetlenül fontos változás. Az egyháztörténet valaha a pápák, püspökök és papok történetét jelentette, Avilai Teréz vagy Teréz anya említése nélkül. Nem arról van szó, hogy a nők szempontjai nem érvényesültek, vagy hogy nem hallathatták a hangjukat, hanem inkább úgy vetődik fel a kérdés, hogy a történészek miként tekintettek a tevékenységükre. A 19. században és a 20. század elején a vezetőket emelték ki, a nagyformátumú férfiakat, a figyelemre méltó előrelépéseket és változásokat. Nem foglalkoztak azzal a ténnyel, hogy ezek gyakran alulról induló mozgalmaknak köszönhetően következtek be. Az egyik ilyen nagy változás a modern egyházban az volt, hogy női közösségek és rendek iskolákat, árvaházakat és kórházakat alapították, és mindez része lett a katolikusok önmeghatározásának. Fontos változás, hogy ma már nem csupán a felülről induló, hanem az alulról induló változások is figyelmet kapnak. Többé nem lehet csak a nagy vezetők szemszögéből elmondani az egyháztörténetet. Immár az alulról induló mozgalmakra tekintve is kell beszélni róla.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. novemberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Karácsonyi ajánlataink már elérhetőek a honlapunkon. Válogasson könyvcsomagjaink között vagy lepje meg szeretteit egy ajándék A Szív előfizetéssel!
