Az alábbi beszélgetés Tibor atya 2020. augusztus 29-én bekövetkezett halála előtt fél évvel készült. Egyikünk sem gondolta, hogy ez lesz az utolsó interjúja.
Az interjú készítése napján ünnepeltük volna pappá szentelésének hatvanadik évfordulóját, de még a szokásos reggel nyolcas szentmiséjét sem mutathatta be a Jézus Szíve-templomban. Tibor atya a maga nyolcvanhárom évével mégsem tűnik megtörtnek. Igaz, az ő generációja – amelynek tagjai, ahogy mondani szokta, semmit sem csinálhattak rendesen – túlélt két ostromot, a rend betiltását és több évtized illegalitást. Mi ehhez képest egy világjárvány? Na ugye.
Az öregek bölcsességével mit mond Tibor atya, miért engedi a Jóisten az ilyen csapásokat? Megérdemeljük?
– Jó szó a megengedés, de legyünk benne biztosak, nem erre teremtette a világot az Isten. És a csapások néha emberi visszaélések lenyomatai. Hétéves voltam, amikor vége lett az ostromnak Budapesten, tele volt a város kimúlt lovakkal, katonatetemekkel. Mindenkit beoltottak tífusz ellen, s mire elhordták a rengeteg dögöt, áprilisban folytatódott az első általános iskolai osztály. Amikor tízévesek voltunk, rettenetes gyermekbénulás-járvány pusztított, meghalt a házunkban lakó egyik kislány is. Már gimnazista voltam, amikor a proletár internacionalizmus jegyében a szovjet blokk államainak kötelező volt észak-koreai gyerekeket befogadni. A mi iskolánkban is volt egy koreai osztály. Ezek a nagyon fegyelmezett, szorgalmas gyerekek hozták magukkal az egyik legsúlyosabb szembetegségjárványt, a trachomát [szemcsés kötőhártya-gyulladás – a szerk.]. Nagyon félt tőle mindenki, átszűrték az egész gimnáziumot, de végül nem kaptuk el. Kispap koromban, 1955 telén jött az első A típusú influenzajárvány. A Központi Szemináriumban mind a száztízünket súlyos láz döntött le a lábunkról. Első lengyelországi utamon, 1964-ben pedig himlőjárvány tombolt, úgyhogy csak a csecsemőkori oltás megismétlését követően kaphattam útlevelet. Milyen nagy ajándék az élet! És mennyi mindentől megóvott a Jóisten! Úgy látszik, terve volt velem.
– A szerzetesség egyedi életút a családjában?
– Édesapámék öten voltak fiútestvérek, a legidősebb bencés szerzetesnek jelentkezett, de a Tanácsköztársaság idején hazaküldtek mindenkit Pannonhalmáról, a nagypapa pedig meghalt, így a nagybátyám halasztást kért, hogy támasza lehessen a nagymamának. Elöljárói megértők voltak, és engedték, hogy más pályát válasszon. Végül a pesti bencés gimnáziumban lett tanár. A háborúban a schaffhauseni munkatáborba hurcol ták, ahol fagyhalált halt, és tömegsírba temették. Mindig elvenen élt a családban az emléke, s hogy pap akart lenni. Nőverem fia bencés pap tanár, öcsém fia premontrei szerzetes, belőlem pedig jezsuita lett. Hát így neveltek bennünket vallásos szellemben a jó szüleink.
– Negyedéves korában megszakítani kényszerült a szemináriumot, a jezsuita képzés pedig már addig is illegalitásban működött. Hogyan tartott ki a hivatása mellett ebben az időszakban?
– Mindig is pap akartam lenni. A felső-krisztinavárosi plébánián kezdtem ministrálni, ahol olyan kiváló papok szolgáltak, hogy tizenhatan léptünk egyházi pályára onnan. Első tartományfőnököm, Páter Pálos [Antal] szavaival: viharon, vészen át is kitartottunk, és mindent vállaltunk, a kihallgatásokon, házkutatásokon át a letartóztatásig. Pálos atyát a hivatástisztázó lelkigyakorlatunkról vitték el az ávósok, velünk pedig aláíratták, hogy soha többet nem találkozunk jezsuitával. Persze ahogy hazaértünk Pestre, első dolgunk volt, hogy felkeressük a rend tanulmányi felelősét. Páter Luzsénszky [Alfonz] azzal fogadott bennünket, hogy abszolút kilátástalan a helyzet, és azt javasolta, jelentkezzünk egyházmegyés szemináriumba, mert még a papi képzésünket sem fogja tudni biztosítani a rend. Pálos atyát tizenhét évre ítélték, amelyből kilencet le is ült. Mindannyiunknak rendszeresen küldött képeslapot a börtönből – nekem általában egy szamarat ábrázolót. (Nevet.) Mindig a bérmanevén írta alá, így: „Ölel Karcsi bácsi”, és odaírta fölé: M. K. D. Az ávósok azt hitték, valamilyen pártot alapított, pedig a három betű csak annyit jelentett: Meg Kell Dögleni! Ezzel emlékeztetett bennünket, mire számítson, aki betiltott rend tagja kíván lenni. Hát ilyen szarkasztikus humora volt neki. Az illegális szemináriumi képzésünket megszervező Tabódy István atya pedig, akit tizenkilenc és fél évet ült, megesketett bennünket, hogy felkészülésünk, szentelésünk körülményeiről nem vallunk, és arra tanított, ha bármelyikünket annyira megkínoznának, hogy terhelő vallomást tenne, a szembesítéskor azt kell neki mondani, hogy ő hazudik. Mert a vád a hazugság, s ha azt letagadod, akkor mondasz igazat.
– Egy albérletben szentelték fel hat társával együtt 1960. március 19-én. Újmiséjét zárt ajtók mögött mutatta be, és sokáig egy kölcsöníróasztalon misézett.
– Illegális, de érvényes volt a primicia, hiszen a szentelésünk a körülmények ellenére teljesen hivatalos volt. A Jézus Társaságát és az egyházat az állam nem törölheti el hatalmi szóval… A büntetésünk „mindössze” annyi volt, hogy nem működhettünk egyházmegyei keretek között, nehogy az ifjúsággal merjünk foglalkozni. Állandóan figyeltek, követtek, és számtalanszor vittek el kihallgatni a legkülönbözőbb ügyekben, pedig nem akartuk mi a rendszert megdönteni, egyszerűen papok akartunk lenni. Egy alkalommal azzal fenyegettek, hogy kirúgatják apámat, aki Budapesten, a belvárosi OTP-fiókban volt főkönyvelő. Erre azt feleltem, a szüleim azt sem tudják, hogy pap lettem, hiszen elmúltam tizennyolc éves, nem tartozom beszámolni nekik semmivel: titokban szenteltek föl, nem volt ott a családból senki. Ha állam és egyház szét van választva, a szentelés magánügy.
– Több mint egy évtizeden át segédmunkásként dolgozott, volt kertész, takarító, halottvivő, raktáros, ügyintéző, végül a hetvenes évektől szolgálhat lelkipásztorként. Hogyan emlékszik vissza papi állomáshelyeire?
– Mindig olyan atya mellé helyeztek, aki bizonyos fokig engedte az egyébként szigorúan tilos ifjúságpasztorációt, de megfigyelt, és jelentett. Persze őket is megfigyelték. 1973. január 1-jével kerültem a budapest-újlaki plébániára, ahol három és fél éven át ellenálltam az átnevelésnek és a békepapi beszervezésnek. Aztán áthelyeztek a „munkásököl, vasököl” országába, a tizenharmadik kerületbe. Persze ott is megfigyelés alatt voltam, s csak úgy tarthattam ifjúsági hittant, hogy annyi öreg néni is jelen kellett hogy legyen, ahány fiatal, s ha este nyolcra nem fejeztem be, akkor a plébános ránk zárta az ajtót. Újabb nyolc és fél év elteltével a belvárosi főplébániára kerültem. Mivel az iroda a Március 15. tér sarkán van, egy bérház földszintjén, a nemzeti ünnep előtt rendre felkerestek a „bajszos püspökök” – így neveztük az egyházügyi hivatal ügynökeit –, hogy a padlásról fotózhassák a hatóságok az ifjú Demszky és a kis Petőfi-szobor melletti akcióit. Szépen útba igazítottam őket a gondnokhoz.
Fotók: Studio Bakos
– 1986 óta szolgál a Jézus Szíve-templomban, azóta mindennap misézik reggel hétkor és nyolckor.
– Most persze a járvány miatt a nyolcas misét nem mondhatom el a templomban, de a szomszédos Kalocsai Iskolanővéreknél azért, amíg lehet, mindennap bemutatom a reggel hétórai szentmisémet, hiszen az nem nyilvános. Emellett mindennap gyóntatok, és alkalomszerűen lelkinapokat tartok a nővéreknek, illetve más szerzetesrendeknek. Nagy kegyelem, és elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy nyolcvanhárom éves fejjel ennyi lelkipásztori szolgálatot tudok még ellátni.
– Amikor nem lelkipásztorkodik, mivel tölti az idejét?
– A napom egyik legfontosabb része a prédikációra való készület. Ha egy hívő megtisztel egy templomot, egy papot azzal, hogy a hét hétszer huszonnégy órájából egyet rászán, és elmegy misére, akkor ott kapjon is valamit! És nem szabad terjengősen, túl hosszan beszélni. Mindennap elimádkozom a készület során: „Szentlélek Úristen, a te dicsőségedre és a lelkek meg a magam üdvösségére segíts, hogy mindazt és csak azt mondjam el, ami szükséges.” Hatvan év minden szentbeszéde megvan papíron összegyűjtve, adventtől Krisztus király vasárnapjáig, négy nagy banánosládában. Az aktualitásokat bele-beleszőve persze sokszor felhasználom valamelyik régi anyagomat. A beszédekkel szívesen foglalatoskodom, hiszen alkalmat adnak arra, hogy hasznosan és értelmesen töltsem az időt, amit még ad az Úr. A hatvan év szolgálatát így tudnám összefoglalni: az Istent szeretőknek minden a javukra válik! Ámen.