Míg az idősebb generációk a történelmi hitelesség szemüvegén keresztül nézik, és erősen kritizálják a sorozatot, a címszereplő számára lényegében elképzelhetetlen, hogy akár csak hasonló történjen vele, mint filmbéli karakterével. A fiatal színművészt arról kérdeztük, hogyan öltötte magára, miként viselte és hogyan ítéli meg a besúgószerepet.
– Most a fél ország számára Demeter Geri vagy. Miközben nyilván nem ő vagy. Mennyi van Demeter Geriben Váradi Geriből?
– Remélem, minél több.
– Abban a Demeterben is, aki folyton bénázik, meg abban is, aki az évad utolsó részeire visszataszítóvá, sőt egyenesen gonosszá válik?
– Színészileg kifejezetten jó fürdőzni azokban a helyzetekben, amikor lehetsz olyan, amilyen alapvetően nem lennél. Egyébként jobban élveztem, amikor a gonosz Gerit alakítottam, mint amikor a lúzert, már csak Demeter karakterfejlődése miatt is. Nyilván adott volt, hogy mi fog történni, vagy mit kell mondanom, de hogy miként formáljam meg a karaktert, az teljesen rám volt bízva. Benne lenni valakinek a bőrében és megformálni valaki mást csak olyan bizalmi légkörben lehetséges, ahol merek sebezhető lenni, és tudom, hogy ezzel nem él vissza senki. Viszont onnantól, hogy a jelenetnek vége, emberek nézik kívülről, az már csak egy produktum, egy szerep, az már nem én vagyok.
– Az évad egyik kulcsmondata, amellyel az utolsó rész lényegében véget ér, az, amit Demeter Geri szerelme, egyben tartótisztjének az ő szerepéről mit sem sejtő lánya fogalmaz meg: hogy egy tartótisztnél már csak a besúgó visszataszítóbb számára. Ezzel lényegében ítéletet mond az addig a kettős életével és ravasz húzásaival a rendszer és az ellenzék, azaz lényegében rossz és jó között lavírozó karakter felett. Milyen volt eljátszani, hogy épp leírnak emberileg?
– Nem lehet jó érzés egy ilyen mondatot kapni a szerelmedtől. Demeterbe is belehasít ez a mondat. Közben meg szerettem ennek a helyzetnek a fanyar humorát, hiszen Judit feldúlt, próbál elhatárolódni a rendszertől és az apjától, de hát a szívét pont annak az embernek önti ki, akinek nem kéne, hiszen érintett az ügyben. Hasonlóképp főként a humoros oldalát kerestük, és sok nevetéssel dolgoztuk fel a forgatáson, amikor megvertek, vagy amikor elütöttek.
– Ezzel még nem mondtad el, hová helyezted magadban Geri alakját az ártatlan – áldozat – cinkos – bűnös skálán.
– Hol inkább ide, hol inkább oda. Nem tudom, mennyire sikerült, de azt a pontot volt a legérdekesebb elcsípni, amikor átfordul benne valami. Amikor már nemcsak az vezeti a tetteit, hogy az öccsével zsarolják, hanem elkezdi élvezni és kihasználni a helyzetét. Vagyis a hatalmat.
– Hogyan készültél fel egy ilyen ellentmondásos karakterre, amikor megkaptad a szereped? Elemeztétek a jellemét, hogy mikor mi mozdul meg benne?
– Persze, alaposan átbeszéltük a rendezővel és a stábbal az egyes jeleneteket, illetve az epizódokat külön-külön. De még mielőtt elkezdtünk együtt dolgozni, csináltam egy timeline-t, amibe felírtam Demeter Geri összes jelenetét. Mivel a nyolc epizód forgatókönyve kinyomtatva vagy húsz-harminc centi vastag, átlátni is elég nehéz volt, mikor mi történik, nemhogy azt a benső utat végigkísérni, amit Geri karaktere bejár. Szép sorban felvázoltam az összes jelenetét, és onnantól kezdve apránként el tudtam kezdeni kitalálni és összerakni, hol tart az előzőhöz és a következőhöz képest. Kisebb és nagyobb érzelmi amplitúdókból építgettem fel a szerep ívét.
– Mennyi időd volt minderre?
– Két hónapom, de az elejébe még belecsúsztak színházi feladatok, aztán pedig el kellett kezdenem írni a szakdolgozatomat. És a felkészülést az is bonyolította, hogy nem időrendben forgattunk. Azt hiszem, az első napon az ötödik epizódból volt egy jelenetem, a másodikon a nyolcadikból, a harmadikon meg a hatodikból. Nagyon ott kellett lenni fejben, hogy épp hol is tart a karakter.
– A ti 1990-es években született generációtok számára már történelem a rendszerváltás, a beszervezések és az állambiztonság világa pedig még annál is távolibb. Elmondtad már más interjúban, hogy például a Dögkeselyű című film, Molnár Gál Péter emlékiratai vagy Machiavelli A fejedelemje segítettek felkészülni a korszak morális dilemmáiból. Engem most kifejezetten az érdekelne, konkrétan milyen színészi módszerekkel próbáltál belehelyezkedni a rendszer kiszolgáltatottjának bőrébe?
– Ahhoz, hogy színészileg minél pontosabbá tudjam tenni az eszközeimet, azt próbáltam felmérni, hogy mik voltak akkor a tétek. Mit veszthetett valaki, akit megzsaroltak? Mivel fenyegették meg? Nagyon durva, ha elképzelem, hogy mondjuk a nővéremmel vagy az egyéves kisfiával zsarolnak meg. Belegondolni is rossz.
– Azt is megpróbáltad elképzelni, hogyan reagálnál, ha kiderülne, hogy valakit a családotokban beszippantott az állambiztonság gépezete?
– Nem, ezzel a gondolattal valamiért nem játszottam el. Amennyire tudom, a családunkban inkább az ellenkezője történt. A nagypapát a háború után nem sokkal elintézte a rendszer, és onnantól kezdve csak hátráltatták őket is, a szüleimet is.
– Diáktüntetéssel, beszédekkel és hatósági fellépéssel viszont te magad is találkoztál a Színművészeti előtt az egyetemfoglalás hónapjaiban, hiszen végzősként a blokádról jártál a castingra. A Vas utcai tapasztalataidból tudtál építkezni?
– Amit onnan hozok, az elsősorban demokrácia- és közösségi élmény. Az egész egyetemfoglalás alatt nagyon-nagyon sok ellentétes érv ütközött, és először hajmeresztő volt hallani pont az ellenkezőjét annak, mint amit én gondoltam. De amint megértettem, hogy a másik fél milyen helyzetből beszél, egyből sokkal könnyebben elfogadhatóbbá vált az, amit mond. Igazából a kompromisszumhoz szükséges türelmet, egyfajta elfogadó kommunikációt tanultunk meg ott. Az igazi rendőrök pedig nagyon kedvesek voltak, a róluk alkotott képem például kifejezetten sokat és pozitív irányba változott.
– Nem is tudod elképzelni, hogy elkerülendő valami rosszat vagy valamilyen előnyért egy mai fiatal konspiráljon, információt manipuláljon, vagy kettős játékba kezdjen?
– Nem… Ez ma elképzelhetetlen… De például a felkészülés alatt eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az egyetemfoglalás alatt lett volna közöttünk besúgó. Borzasztó, sőt egyszerűen elképzelhetetlen lett volna számunkra, hogy valaki keresztbe tegyen, vagy kijátssza azt, amit szinte az egész közösség szeretett volna. Bár lehetnek enyhítő körülmények, de azért szép kis népharaggal nézhetett volna szembe…
– Ahogy 2020 őszén hősök lettek az egyetemfoglaló színművészetisek, úgy most ti, A besúgó színészei, illetve fiktív karaktereitek lettek azok, akiknek a sorsát a fél ország figyeli a bulvárlapoktól a leglátogatottabb médiumokon át a legszakmaibb csatornákig bezárólag. És közben sokan bírálják a sorozatot, hogy történelmileg sehogyan sem hiteles, nem így zajlottak a beszervezések, nem így kommunikáltak az ügynökök, nem így szerveződött a rendszerváltás stb. Mi a fontosabb, a hitelesség, vagy hogy lebilincselő legyen a végeredmény?
– A hitelesség kérdését és az ezzel kapcsolatos vitát magamban át tudom fordítani egy jó dologra. Nyilván nem az volt a cél, hogy dokumentumfilmet csináljunk. Viszont ez a kor és ezek a témák, az ügynökkérdés, a szocializmus vagy akár a rendszerváltás meglehetősen hiányosan vannak feldolgozva. És pláne nincsenek őszintén kibeszélve. Valahol, valahogy el kell kezdenünk beszélgetni a közelmúltról. Ha A besúgó történelmi hitelessége kapcsán ír valaki egy vitacikket az állambiztonság működéséről, vagy valaki előáll, és elmondja, hogy is volt tényleg ez vagy az az esemény, akkor abban az a lényeg, hogy témává válik, hogy beszélni kezdenek a korról. Nem baj, ha valamibe belekötnek – a vita majd egy másik szinten nyugvópontra jut. Így is tehet egy televíziós sorozat azért, hogy a történelmi tényeket jobban megismerjük.
– Lehet rólad tudni, hogy vallásos családból jössz. Számít-e ez, amikor egy ilyen morálisan kérdéses karaktert, helyzetet kell megformálnod színészként?
– A vallásos neveltetés nyilvánvalóan meghatározza a gondolkodásomat. Nem tudom, meddig lehet ezt bennem visszavezetni a szerep szintjén, de arra vonatkozólag mindenképp iránymutató, hogy miként, milyen irányban szeretném élni az életemet. Az pedig teljesen megfér a színészléttel, hogy mint magánember egy vallási közösséghez tartozom. Távolabbról nézve: a színházat magát is egyfajta spirituális térnek látom, amit valamilyen szinten párhuzamba lehet állítani a templommal. Itt is, ott is összejönnek emberek, jó esetben nyitottan, és úgy jönnek ki a miséről vagy az előadásról, hogy történt bennük valami.
– Te hogy „jöttél ki” A besúgó forgatásáról?
– A közös alkotás munkafolyamata: a találkozás és együttlét a színésztársakkal, a rendezőkkel, illetve a stábbal nagyon sokat adott. Közben viszont emberpróbáló három hónap volt: lényegében karanténban tartottak, nehogy elkapjuk a koronát, és kiessen valamelyikünk. A forgatásról meg otthonról sem mozdulhattam el, és csak a produkció sofőrei vihettek a helyszínek között. Dolgoztunk napi tizenhárom- tizennégy órát, és aztán éjszakánként a szakdogámat írtam. Nagyon nehéz volt. Különösen a magánéletemben.
– Kaptatok segítséget, hogy könnyebb legyen kitartani?
– Igen. Nagyon kellett, hogy ki tudjam beszélni magamból a feszültséget. Öröm az ürömben, hogy a felgyülemlett érzékenységet és sebezhetőséget jól fel tudtam használni színészként.
– Azt mondod, szerettetek együtt dolgozni a csapattal. Tudtátok egymást is támogatni?
– Persze. Gondold el, a Szávát alakító Patkós Marcival majdnem mindennap forgattunk együtt. Vagy ötven napot lényegében összezárva töltöttünk. Bőven volt időnk beszélgetni az átállásokban. De a többiekkel is mentek a dumázások, haverkodások, pláne, hogy a legtöbbjüket már korábbról ismertem.
– Van egyébként valaki, akivel rendszeresen ventilálsz, akivel megosztod a munkáiddal kapcsolatos félelmeidet, szorongásaidat, örömeidet?
– Az egyetemen kialakult kisebb-nagyobb baráti társasággal, osztály- és évfolyamtársakkal. Kialakult ennek az öt év alatt egy kerete. Jó velük megbeszélni dolgokat, főleg mert azonos nyelvet beszélünk. De ha van valami nagyobb kérdés, akkor az osztályfőnököket is bármikor felhívhatjuk.
– Van-e mellettük valaki, aki figyeli és segíti a pályafutásodat? Ki az, akinek a véleménye számít, amikor például arról van szó, hogy elvállalj vagy inkább visszautasíts egy felkérést?
– Az egyetemi kapcsolataimon kívül édesanyám és a családom rendkívüli szeretetét és támogatását élvezem, valamint van egy színészügynököm, aki a filmes produkciókkal kapcsolatban segít nekem.
– Hogy látod, a kamera vagy a színpad lesz fontosabb számodra a következő években?
– Mind a kettő egyformán fontos, és közel áll hozzám. Szerintem nem lehet, de nem is kell választani közöttük, jól megférnek egymás mellett. Az igazi célom – tulajdonképpen azóta, hogy felvettek a Színműre – egy jó alkotóközösség megtalálása lenne. Van is pár, ami vonzó számomra. Addig is, amíg valamelyiknél kikötök, szabadúszóként örülök, ha a hetemet látom előre.
– És mi lesz közben Demeter Gerivel?
– Nem látok bele azokba a körökbe, ahol eldöntik a folytatás sorsát, de ha hívnak, akkor megyek, és szívesen eljátszom.
Fotók: Hegedűs Márton
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. július–augusztusi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!