Boldogfai templom a mi házunk lehetne…

A téli bezárkózás és sötétség, a csak ilyentájt megtapasztalt elszigeteltség megküzdendő feladat volt a régi falun. A szokások rendje ezért a családtagokat egymáshoz kötő szeretetet, a teremtett világgal történő közösségvállalást és végső soron a Teremtővel és a megszülető Fiúistennel való egységet emeli ki.

Hosszú, csillagfényes éjszakák, rövid, hideg nappalok, egy egész év fáradtságát kipihenő emberi közösség. A nyári aratási időszakkal szemben − amikor hajnali kettő-három körül kellett kelni, hogy elkészüljön az életet jelentő munka − most sokat lehetett aludni, heverészni. Már csak azért is, hogy kevesebb táplálékra legyen szükség, s biztosan kitartson a télire nehezen félretett ennivaló. A téli ünnepkör megünneplésében főszerepet játszik a kapcsolatok megerősítése, kimondása. Adventtől újévig, vízkeresztig szinte folyamatosan járták a falut a különböző éneklő-muzsikáló, kisebb jelenetekkel készülő, köszöntőt mondó csoportok, akik lábnyomaikkal megrajzoltáka falu kapcsolathálóját, s ezzel újjá is teremtették azt.

Közösségteremtő ünnep

Ugyan a hajnali rorate szentmiséken az érkező kis fénypöttyök kedvesen hunyorogtak egymásra, a beszélgetés­nek, játéknak kevés tere volt a hideg napokon. Mégis, a készülődő, ünne­pet rejtő adventi idő megújította az egységet a közösségen belül és kívül egyaránt. A hajadon lányok sötétedés­kor fonóba mentek, készítették a ke­lengye megvarrásához szükséges fo­nalat, amiből később vásznat tudtak szőni, hogy a egész, leendő párjukkal közös életükre elegendő legyen a lepe­dő, párnahuzat, abrosz és minden, ami kell. Sokan a későbbi házastársukkal is a fonóban köteleződtek el. Advent első felében összeálltak a csoportok, akik némi gyakorlás után bejárták a falut, és köszöntőt mondtak. Ezt a felada­tot igen komolyan vették, szent külde­tésnek tekintették, és igyekeztek testi­leg-lelkileg felkészülni a szerepre. Volt, ahol fogadalmat is tettek, hogy méltó­an élik meg ezeket a heteket. A lövé­tei rendhez csatlakozók így fogadkoz­tak: „akik Krisztus születése emlékén, vagyis a karácsonyi szent ünnepekre betlehemi folytatásban tagok akarnak lenni, azok csak úgy lehetnek, ha a kö­vetkező feltételeket megtartják: nem szabad a kocsmahelyiségeken forogni, fonóseregbe lányokhoz járni, az utcá­kon néma csöndben kell járni, továb­bá nem szabad világi énekeket énekel­ni. Mindezeket meg kell tartani attól a naptól, amikor próbálni kezdik, egé­szen vízkereszt napjáig”.

Nagyon sokféle falubejáró szokás élt, profán és szakrális egyaránt. Mind­járt ott volt a Miklósjárás Szent Mik­lós napján, amikor a fonókba ment a „püspök és az ördög”, ott tréfás jele­netet adtak elő, és meggyóntatták a je­lenlévőket. De az sem lehetett bizton­ságban tőlük, akivel összefutottak az utcán, tehát ezeken a napokon nem volt tanácsos sötétedés után kimenni, mert az ördög összekormozta, megütö­gette a gyanútlan járókelőt. Egy héttel később következett Luca napja, ami­kor fehérbe öltözött lucák és kotyoló kisfiúk keresték fel a házakat, szalmát hintettek szét, és a tyúkokat piszkál­ták bottal, hogy jobban tojjanak. Ka­rácsony hetében a kántortanító küldte szét a jó tanuló gyerekeket, hogy kö­szöntő vers kíséretében átadják a kán­tortanító felesége által készített os­tyákat. Cserébe tojást, szalonnát, más disznótoros finomságokat kaptak, me­lyeket a gyerekek kis kosarukban vittek vissza neki. Az ostyát karácsony estéjén eszegette meg a család, más helyen pe­dig kivágták belőle az ostyaütő segítsé­gével dombornyomott képet, amelyen a keresztre feszített Krisztus vagy a bet­lehemi Gyermek ábrázolása volt, és ezt akasztották a karácsonyfára, zöld ágra. Olyan is volt, hogy magából az ostyá­ból vágtak ki formákat.

Ettől kezdve minden este a falu több oldaláról is zengett a karácsonyi ének, köszöntő. Sokféle betlehemes volt, bábtáncoltató, élőképes, akár három színpaddal (mező, Heródes palotája, barlang) dolgozó.

Akadt olyan, amely a pásztorok vicces, eltúlzott, félrehal­lásos jeleneteivel kacagtatott, vagy a születéstörténet egy-egy mozzanatát jelenítette meg, mint a Kisjézus altat­gató vagy a háromkirályok látogatá­sát kiemelő rövidebb előadás. Sokfelé játszották a paradicsomjátékot, amikorÁdám és Éva történetét, az ősbűnt ad­ták elő. Kántáló, éneklő csoportok is járták a falut, akik néhány karácsonyi éneket daloltak az ablak alatt, cseré­be pedig diót, mogyorót, kalácsszele­tet kaptak. Az előadók akár a szom­széd falvakat is felkeresték. Fontos volt, hogy ezeket az előadásokat komo­lyan vegyék, ne színháznak vagy mu­latságnak tekintsék, hanem az ünnep elmélyítésére szolgálják. Olyan eset is előfordult, hogy a betlehemezők in­kább visszafordultak, mert meghallot­ták, hogy rezesbanda muzsikál a falu­ban. Távolmaradásukkal azt akarták kifejezni, hogy ők nem komédiások, ilyesmiben nem vettek részt.

Karácsony után mentek a csalá­dokhoz a regösök, akik a következő évi termékenységért jártak közben, jó termést, kövér disznót, jó szaporulatot kérve számukra. A regösénekek szö­vege sokféle, nagyon ősi elemet őriz. A falut keresztül-kasul bejáró csopor­tokat mindenki leste, hogy kinek a gye­reke kihez megy be köszönteni. Mivel nem kopogtak be minden házba, útjuk nyomán kirajzolódott, hogy kik között van különlegesebb kapocs.

Boldogfai templom
a mi házunk lehetne,
benne való oltár
mi asztalunk lehetne,
misemondó ruha
mi abroszunk lehetne,
benne való kelhe
mi poharunk lehetne,
benne való osty
a mi kenyerünk lehetne.
Rét ökör, régi törvén, haj, regü rejtem!

Boldogfai regősének

Ég és föld összeér

Karácsonykor az egység, a kapcsolat kifejezése nem csak az adott falukö­zösségre vonatkozott. Isten Fia születé­sét ünnepelték, azt, hogy eljött közénk, és ettől kezdve élő kapcsolatunk lehet vele. A karácsonyi hagyományok közül jó pár ezt hivatott kifejezni. A körbe­hordott ostya, amit most otthonukban vehettek magukhoz, a köztük élő Jézus­ra irányította a figyelmet. A karácsonyi kalács, cipó a templomi szentostyához hasonlónak számított: csak tiszta ken-dővel nyúltak hozzá, még a morzsáját is eltették, gyógyító erejűnek tartották. Szenteste egy éjszakára összeért a szent és a profán: a templom szinte beköltö­zött minden házba, Isten valóban ott­hont talált az emberek között.

A betlehemi történet átélését segí­tette, hogy próbáltak többféle módon hasonlóak lenni a Szent Családhoz, hogy megtapasztalják ugyanazt, amit Mária, József és a kisded. Szalmát hoz­tak be a házba, és azon aludtak a föl­dön. A gyerekeknek még az ajándéko­zás elterjedése előtt is készítettek kis sár- vagy agyagbáránykákat Isten Bá­rányára emlékezve. A karácsonyi fé­nyek, gyertyák mind a Világosságot jelképezték, aki a világba jött. A ka­rácsonyi termőág, karácsonyfa Isten Szolgája Bálint Sándor szegedi nép­rajzkutató szerint a tudás fáját jelké­pezte, s a középkori paradicsomjáték kelléktárából lett az ünnep része. Kap­csolódik a Jessze fája, Jézus nemzetség­fája képzetkörhöz is, hiszen ez az evan­géliumi szakasz minden karácsonykor elhangzik a szentmisén, és összekö­ti a nemzetségeket egymással, amint Jézus felmenői elvezetnek egészen az ember teremtéséig.

A hagyományos karácsonynak jelen-tőségteljes eleme az alma, amely a meg­váltott ősbűn szimbóluma. Közismert karácsonyi énekünk szerint: „A Kis Jé­zus aranyalma…”, azaz ő az, aki az al­mát, a bűn eszközét megtisztítja, arannyá, értékké teszi. A karácsonyi asztalra, zöld ágra persze nem tudtak aranyal­mát tenni, de a szalonnabőrrel fényesí­tett piros alma hasonlóan szépen csil­logott, az aranyszínt pedig az aranydió képviselte, ami szintén Krisztus-szim­bólum: a feltámadásra emlékeztet. A ka­rácsonyi alma Palócföldön a karácsonyi vacsora fontos jelképes fogása. A piros almát annyi darabra vágják, ahányan körülülik az asztalt, csendben, együtt fogyasztják el, hogy ha bármikor elsza­kadnának egymástól, hazavezesse őket a karácsonyi alma ereje. A Szenteste ere­je az emberi nemzetségeket is összekö­ti egymással: az elhunyt rokonok, ősök az éjféli mise alatt visszatérnek, örül­nek az asztalon hagyott lakomának, továbbra is a család tagjai maradnak. Több helyen szegényeket vendégelnek meg karácsony alkalmával, mintegy nekik adják a halottakat megillető részt, máshol kalácsot sütnek az elhunytak számára, és azt a koldusoknak ajándékozzák.

Sőt, az állatokkal is megosztják ün­nepüket a gazdák. Magyarszombatfán az állatoknak is sütöttek egy cipót, me­lyet tiszta kendőben tartottak az asz­talon újév napjáig, és akkor odaadták a jószágnak. Az egész nyelvterületen is­mert szokás volt, hogy karácsony éjsza­káján az állatokat piros almáról itatják, hogy ők is részesüljenek a Megváltó születésének örömében, és egészsége­sek legyenek.

Így köti össze karácsony ünnepe, Isten Fiának érkezése egymással a te­remtményeket, a történelem mélysége­it és Istent az emberrel. Ez a különleges éjszaka minden évben újrateremti a valóságot, megszenteli és láthatóvá teszi azt.

A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. december – 2022. januári számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Illusztrációk: Meszleny Anna

Megosztás