A téli bezárkózás és sötétség, a csak ilyentájt megtapasztalt elszigeteltség megküzdendő feladat volt a régi falun. A szokások rendje ezért a családtagokat egymáshoz kötő szeretetet, a teremtett világgal történő közösségvállalást és végső soron a Teremtővel és a megszülető Fiúistennel való egységet emeli ki.
Hosszú, csillagfényes éjszakák, rövid, hideg nappalok, egy egész év fáradtságát kipihenő emberi közösség. A nyári aratási időszakkal szemben − amikor hajnali kettő-három körül kellett kelni, hogy elkészüljön az életet jelentő munka − most sokat lehetett aludni, heverészni. Már csak azért is, hogy kevesebb táplálékra legyen szükség, s biztosan kitartson a télire nehezen félretett ennivaló. A téli ünnepkör megünneplésében főszerepet játszik a kapcsolatok megerősítése, kimondása. Adventtől újévig, vízkeresztig szinte folyamatosan járták a falut a különböző éneklő-muzsikáló, kisebb jelenetekkel készülő, köszöntőt mondó csoportok, akik lábnyomaikkal megrajzoltáka falu kapcsolathálóját, s ezzel újjá is teremtették azt.
Közösségteremtő ünnep
Ugyan a hajnali rorate szentmiséken az érkező kis fénypöttyök kedvesen hunyorogtak egymásra, a beszélgetésnek, játéknak kevés tere volt a hideg napokon. Mégis, a készülődő, ünnepet rejtő adventi idő megújította az egységet a közösségen belül és kívül egyaránt. A hajadon lányok sötétedéskor fonóba mentek, készítették a kelengye megvarrásához szükséges fonalat, amiből később vásznat tudtak szőni, hogy a egész, leendő párjukkal közös életükre elegendő legyen a lepedő, párnahuzat, abrosz és minden, ami kell. Sokan a későbbi házastársukkal is a fonóban köteleződtek el. Advent első felében összeálltak a csoportok, akik némi gyakorlás után bejárták a falut, és köszöntőt mondtak. Ezt a feladatot igen komolyan vették, szent küldetésnek tekintették, és igyekeztek testileg-lelkileg felkészülni a szerepre. Volt, ahol fogadalmat is tettek, hogy méltóan élik meg ezeket a heteket. A lövétei rendhez csatlakozók így fogadkoztak: „akik Krisztus születése emlékén, vagyis a karácsonyi szent ünnepekre betlehemi folytatásban tagok akarnak lenni, azok csak úgy lehetnek, ha a következő feltételeket megtartják: nem szabad a kocsmahelyiségeken forogni, fonóseregbe lányokhoz járni, az utcákon néma csöndben kell járni, továbbá nem szabad világi énekeket énekelni. Mindezeket meg kell tartani attól a naptól, amikor próbálni kezdik, egészen vízkereszt napjáig”.
Nagyon sokféle falubejáró szokás élt, profán és szakrális egyaránt. Mindjárt ott volt a Miklósjárás Szent Miklós napján, amikor a fonókba ment a „püspök és az ördög”, ott tréfás jelenetet adtak elő, és meggyóntatták a jelenlévőket. De az sem lehetett biztonságban tőlük, akivel összefutottak az utcán, tehát ezeken a napokon nem volt tanácsos sötétedés után kimenni, mert az ördög összekormozta, megütögette a gyanútlan járókelőt. Egy héttel később következett Luca napja, amikor fehérbe öltözött lucák és kotyoló kisfiúk keresték fel a házakat, szalmát hintettek szét, és a tyúkokat piszkálták bottal, hogy jobban tojjanak. Karácsony hetében a kántortanító küldte szét a jó tanuló gyerekeket, hogy köszöntő vers kíséretében átadják a kántortanító felesége által készített ostyákat. Cserébe tojást, szalonnát, más disznótoros finomságokat kaptak, melyeket a gyerekek kis kosarukban vittek vissza neki. Az ostyát karácsony estéjén eszegette meg a család, más helyen pedig kivágták belőle az ostyaütő segítségével dombornyomott képet, amelyen a keresztre feszített Krisztus vagy a betlehemi Gyermek ábrázolása volt, és ezt akasztották a karácsonyfára, zöld ágra. Olyan is volt, hogy magából az ostyából vágtak ki formákat.
Ettől kezdve minden este a falu több oldaláról is zengett a karácsonyi ének, köszöntő. Sokféle betlehemes volt, bábtáncoltató, élőképes, akár három színpaddal (mező, Heródes palotája, barlang) dolgozó.
Akadt olyan, amely a pásztorok vicces, eltúlzott, félrehallásos jeleneteivel kacagtatott, vagy a születéstörténet egy-egy mozzanatát jelenítette meg, mint a Kisjézus altatgató vagy a háromkirályok látogatását kiemelő rövidebb előadás. Sokfelé játszották a paradicsomjátékot, amikorÁdám és Éva történetét, az ősbűnt adták elő. Kántáló, éneklő csoportok is járták a falut, akik néhány karácsonyi éneket daloltak az ablak alatt, cserébe pedig diót, mogyorót, kalácsszeletet kaptak. Az előadók akár a szomszéd falvakat is felkeresték. Fontos volt, hogy ezeket az előadásokat komolyan vegyék, ne színháznak vagy mulatságnak tekintsék, hanem az ünnep elmélyítésére szolgálják. Olyan eset is előfordult, hogy a betlehemezők inkább visszafordultak, mert meghallották, hogy rezesbanda muzsikál a faluban. Távolmaradásukkal azt akarták kifejezni, hogy ők nem komédiások, ilyesmiben nem vettek részt.
Karácsony után mentek a családokhoz a regösök, akik a következő évi termékenységért jártak közben, jó termést, kövér disznót, jó szaporulatot kérve számukra. A regösénekek szövege sokféle, nagyon ősi elemet őriz. A falut keresztül-kasul bejáró csoportokat mindenki leste, hogy kinek a gyereke kihez megy be köszönteni. Mivel nem kopogtak be minden házba, útjuk nyomán kirajzolódott, hogy kik között van különlegesebb kapocs.
Boldogfai templom
a mi házunk lehetne,
benne való oltár
mi asztalunk lehetne,
misemondó ruha
mi abroszunk lehetne,
benne való kelhe
mi poharunk lehetne,
benne való osty
a mi kenyerünk lehetne.
Rét ökör, régi törvén, haj, regü rejtem!Boldogfai regősének
Ég és föld összeér
Karácsonykor az egység, a kapcsolat kifejezése nem csak az adott faluközösségre vonatkozott. Isten Fia születését ünnepelték, azt, hogy eljött közénk, és ettől kezdve élő kapcsolatunk lehet vele. A karácsonyi hagyományok közül jó pár ezt hivatott kifejezni. A körbehordott ostya, amit most otthonukban vehettek magukhoz, a köztük élő Jézusra irányította a figyelmet. A karácsonyi kalács, cipó a templomi szentostyához hasonlónak számított: csak tiszta ken-dővel nyúltak hozzá, még a morzsáját is eltették, gyógyító erejűnek tartották. Szenteste egy éjszakára összeért a szent és a profán: a templom szinte beköltözött minden házba, Isten valóban otthont talált az emberek között.
A betlehemi történet átélését segítette, hogy próbáltak többféle módon hasonlóak lenni a Szent Családhoz, hogy megtapasztalják ugyanazt, amit Mária, József és a kisded. Szalmát hoztak be a házba, és azon aludtak a földön. A gyerekeknek még az ajándékozás elterjedése előtt is készítettek kis sár- vagy agyagbáránykákat Isten Bárányára emlékezve. A karácsonyi fények, gyertyák mind a Világosságot jelképezték, aki a világba jött. A karácsonyi termőág, karácsonyfa Isten Szolgája Bálint Sándor szegedi néprajzkutató szerint a tudás fáját jelképezte, s a középkori paradicsomjáték kelléktárából lett az ünnep része. Kapcsolódik a Jessze fája, Jézus nemzetségfája képzetkörhöz is, hiszen ez az evangéliumi szakasz minden karácsonykor elhangzik a szentmisén, és összeköti a nemzetségeket egymással, amint Jézus felmenői elvezetnek egészen az ember teremtéséig.
A hagyományos karácsonynak jelen-tőségteljes eleme az alma, amely a megváltott ősbűn szimbóluma. Közismert karácsonyi énekünk szerint: „A Kis Jézus aranyalma…”, azaz ő az, aki az almát, a bűn eszközét megtisztítja, arannyá, értékké teszi. A karácsonyi asztalra, zöld ágra persze nem tudtak aranyalmát tenni, de a szalonnabőrrel fényesített piros alma hasonlóan szépen csillogott, az aranyszínt pedig az aranydió képviselte, ami szintén Krisztus-szimbólum: a feltámadásra emlékeztet. A karácsonyi alma Palócföldön a karácsonyi vacsora fontos jelképes fogása. A piros almát annyi darabra vágják, ahányan körülülik az asztalt, csendben, együtt fogyasztják el, hogy ha bármikor elszakadnának egymástól, hazavezesse őket a karácsonyi alma ereje. A Szenteste ereje az emberi nemzetségeket is összeköti egymással: az elhunyt rokonok, ősök az éjféli mise alatt visszatérnek, örülnek az asztalon hagyott lakomának, továbbra is a család tagjai maradnak. Több helyen szegényeket vendégelnek meg karácsony alkalmával, mintegy nekik adják a halottakat megillető részt, máshol kalácsot sütnek az elhunytak számára, és azt a koldusoknak ajándékozzák.
Sőt, az állatokkal is megosztják ünnepüket a gazdák. Magyarszombatfán az állatoknak is sütöttek egy cipót, melyet tiszta kendőben tartottak az asztalon újév napjáig, és akkor odaadták a jószágnak. Az egész nyelvterületen ismert szokás volt, hogy karácsony éjszakáján az állatokat piros almáról itatják, hogy ők is részesüljenek a Megváltó születésének örömében, és egészségesek legyenek.
Így köti össze karácsony ünnepe, Isten Fiának érkezése egymással a teremtményeket, a történelem mélységeit és Istent az emberrel. Ez a különleges éjszaka minden évben újrateremti a valóságot, megszenteli és láthatóvá teszi azt.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. december – 2022. januári számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Illusztrációk: Meszleny Anna