– Nézd – figyelmeztetett kamaszkorom legszebb nyarán Esti Kornél –, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. A mese ez, az örök és légüres mese.
Ülök a mólón, és nézem, hogy járja a táncát a vízen a fény. Néhány napja maradt mögöttem a negyvenhetedik születésnapom. Elindult a balatoni nyár, a fiammal vagyok táborban; amíg a fiak edzenek, az apák szabadidejüket töltik. Valójában arra a pillanatra emlékezem, amikor másvalaki volt negyvenhét éves, és én arra gondoltam, hogy miután öt év van közöttünk, és neki még három éve van az ötvenig, van időm élni. Az, hogy élnem fontos lenne, szorongató szempont volt; Másvalaki épp a róla szóló könyv megjelenését ünnepelte a könyv szerzőjével, több száz meghívottal és velem, aki a színpadon kérdezte. Az addigi élet: mű.
Idáig tudom a történetet,
írta ő, hárommal az ötven előtt, illetve énekelte, már akkor is, amikor ő negyvenhárom, én harmincnyolc. Azóta eltelt öt év, koncertjei tömegében bujkáltam az ötvenedik évében, van új házassága, gyerek és egy bátor szólólemez.
Három évem van az ötvenig.
Nézem az aranyhidat. Déli partról az északit. Ha rá mernék lépni, átvinne gyerekkorom nyarainak tengerpartjára. Képzeletben meg is teszem, és visszanézek. Megijeszt a túlpartról kamasztekintetembe fúródó, résnyire húzott pupilla. Ha azt nézem, e tekintetet a gyermek nem állja. Nem, mert amikor a felnőtt, érett szempár gyermekkori önmagával néz szembe, rádöbben Esti Kornél igazára. Az a gyerek ott, akinek horizontja a déli part volt, mely leginkább a víz színével egyenlő, mindent megálmodott. A társát, a gyerekeit, a házát, a kutyáját, a dicsőségét, mindent, arc nélkül, tökéletesen. Eltelt néhány évtized. Minden megvan. Közben a menetszél mégis porfelhőt fújt az álmokból.
Hol van a boldogság, mi van a boldogsággal?
Az a fiú ott a túlparton a jövőről alkotott elképzeléseivel persze csalódottan látná – és csalódottnak látná – felnőttkori önmagát. Okkal, hiszen nem feleltem meg az elvárásaimnak, nem ezt a képet políroztam, amikor magamat a jövőmben elképzeltem. Az, hogy testhezálló hiányérzettel élem felnőtt éveim java részét, tény. Mégis, van valami, amiben a fiú északon évtizedekkel ezelőtt és a férfi délen jelen időben egy és önazonos. Mindkettőben erősen munkál a jövőben való hit. És ha a fiú csalódottan bámulja is felnőttkori önmagát, a felnőtt én pontosan tudja, miért nem vágyakozik vissza a csodálatosan kusza és érzéki évek napsütötte fövenyére. A tékozló fiú jövőképe halálos délibáb.
Az apai örökségét idő előtt kikérő és világgá menő kisebbik fiú bízik a jövőjében, élettelinek és boldognak látja, el is indul, hogy boldogságát behajtsa annak eszközein. Aztán kiderül, hogy amit életnek nevez, mégsem az. A teljes egzisztenciális lecsúszásban jut el a tisztánlátásig, legalábbis annak saját maga előtt való bevallásáig: „Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok már méltó arra, hogy fiadnak nevezz; tégy engem olyanná, mint a béreseid közül egy.” Az ő útja dorbézolásokkal és prostituáltakkal volt kikövezve, más tékozló fiúk más ábrándok hívószavaira kavarodnak be zsákutcákba.
Olyan persze alig van, hogy nyílegyenes. Különben is, ott a parton állva hátrafelé nyilazom le az időt…
A tékozló a boldogságot űzve hagyja el az atyai házat, hogy aztán e visszatéréssel épp atyja házánál lelje meg, amiért elindult. Amikor Jézus elmondja ezt a példázatot, első körben az írástudókat és farizeusokat veszi célba, a példázat szerinti idősebb fiúkat, akik a szülői házban maradásukban távolodtak el ugyanúgy apjuktól, azzal a különbséggel, hogy ők ezt a belső lázadást mintha nem ismernék fel és el. Az idősebb testvér sorsa e történetben éles lebegésben marad, attól függően, belátással enged-e a közös ünneplésre hívó atyai szónak. Az viszont nagyon izgalmas, hogy apja valami olyasmivel érvel számára, ami nagy szerepet játszhatott a fiatalabb testvér egykori elindulásában is…
Örüljetek az Úrban mindenkor: ismét mondom: örüljetek! – szólítja fel Pál apostol a filippibeli gyülekezet tagjait. Hogyan adható ez az öröm parancsba? Vigadnod és örülnöd kellene hát, hogy a te testvéred meghalt és feltámadt, elveszett és megtaláltatott – érkezik az atyai helyretétel az idősebb fiú számára a mindannyiunkhoz szóló példázat zárásaként. Sőt, valójában a történet felvezetésében Jézus is arról beszél a farizeusoknak, hogy nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz emberen, akiknek nincs szükségük megtérésre. A boldogság, amelynek álomszerűségére oly szívből jövően vágyunk, nem Isten velünk kapcsolatos jóakaratának szavajárása. Ő másra hív, és máshogy is nevezi.
Amikor – szintén Pál – a Lélek gyümölcseiről beszél, tételesen felsorolja őket. Ezek a szeretet, öröm, békesség, hosszútűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség és mértéktartás. Nincs köztük a boldogság. Még a boldogmondásokban sincs boldogság, mert sokkal több van benne: áldás. Áldott, aki… A Szentírás tehát sokkal inkább örömről, ujjongásról és áldott állapotról beszél. Erre hív. Tékozló létünk célkeresztjében az emberi vágyak és képzetek által definiált boldogság áll, amely nem állja ki sem az idő, sem a valóság próbáját. Nincs köze a belső életminőséghez. Ha a boldogság az emberi életminőség legmagasabb szinten beteljesedő valósága, amely ráadásul tartós, sőt örök, és nem pillanatnyi, akkor ezzel a kifejezéssel tudva vagy öntudatlanul mindig ennek egyetlen lehetséges megvalósulási módját célozzuk megnevezni: boldogságunk kulcsa a Vele való közösség. Ezt a közösséget Jézusban már nem a minket érő igazságos ítélet miatti rettegés, hanem a kegyelem és szabadítás ujjongó öröme jellemzi. Boldog, aki áldott. Az Isten nélküli állapot boldogsága azonban sokszorosan dimenzióvesztett, fapados csökevény.
Nézem az aranyhidat. Azon tűnődöm, hogy lehet, hogy ez az öröm még sincs mindig meg bennem. Hogyan lehet, hogy éppen ez a gyerekkori boldogságképek okozta deficit szólít meg még mindig. Mert persze a fejemben ott az a kastély, a kert, száll a füst, és töltöm a bort. Eszembe jut Péter, a későbbi apostol, amikor néhány lépést ő is megtett a vízen, amíg Jézusra nézett. És bár a Mester ott állt előtte, nyújtotta a kezét, Péter lefelé nézett, és süllyedni kezdett… A legjobb tanítvány. Meg az összes többi.
A velünk lévő Isten ellenére is lefelé nézünk.
Füstoszlopban jár előttünk nappal, tűzoszlopban éjjel, a szívünkben él, s mégis egy szempillantás alatt képesek vagyunk kiejteni magunkat belőle.
Lábaim előtt a csendes hullámok fodrain táncoló, fényből vert híd. A túlparton álló képzeletbeli gyerek felnőve elveszíti mindazt, amiért oly reményteljesen nézett a jövőbe. De a férfi, akivé vált, amikor a túlpartot nézni, már nem őt látja. Azt a horizontot keresi, ahol a fényhíd forrása van. A jövőkép már megvan, de a vízen járás lehetetlen. Valahogy azonban mindig van: mert ha mi két szempillantás között képesek is vagyunk szem elől téveszteni, Isten hű, és sosem hagy minket szem elől veszni. Megtart, ha zuhanok. Amikor csöpögni kezd az idő rossz tömítéseken, és a múltba nézés hamis nosztalgiája eltereli a figyelmet az előtted állóról. Az öröklétre nézve elveszett idő nem létezik, a földi lét pedig csak az elvesztegetett időt ismeri. De az örök megtart, és kiszitálja belőlem, amire nincs szükségem. Ehhez naponként kell hazatérnem. Óránként, percenként.
Áthidaló megoldásként hálát adok.
Van miért. Van kiért.
Az edzés véget ért, levezetetlen energiákkal.
– Jössz? – kérdezi a fiam, és fejével a víz felé int.
Örüljetek az Úrban; ismét mondom: örüljetek!
Megyek.
(Az írásban jelölés nélküli idézetek és átvett szófordulatok találhatók a KFT Balatoni nyár, a Kiscsillag Miért nem tudod, 2014 és Lovasi András 1971 című dalaiból, Kosztolányi Dezső Boldogság című novellájából, valamint Mózes második könyvéből, Lukács evangéliumából [15], a Galata [5] és a Filippi levélből [4] Köszönet a szerzőknek.)