„Amint kimondtuk, hogy ne legyen benne a kő, a lányunk kibökte a rá jellemző humoros hangsúllyal: Miért, nem kő fagyi?” – mesélnek nevetve a névválasztásról a pultban álló tulajdonosok. A mindszentkállai fagyizóban nemcsak kávét és hűsítő desszertet, de egy jó történetet is kaptunk. A Káli-medence legeredetibb fagyizójához nem kövezték le az utat. Álmokról, ragaszkodásról, elengedésről és ráhagyatkozásról tanultunk házigazdáinktól.
A kis, türkizkék háromkerekű fagyiskocsi lassan emelkedik és ereszkedik a Káli-medence lankáin, hogy aztán egy nagy kanyar után beérjen a következő faluba. Az autó gyomrában a környék fáinak terméséből készült jéghideg finomság – egy gasztroműsort hallgatva jelent meg a kép Krisztina fejében. Errefelé, a Balaton-felvidéken amúgy sem volt igazán jó fagyizó. A háromgyerekes édesanya gondban is volt, ha a család hűsítőt szeretett volna. Jobb híján maradt a jégkrém. Ahogy megszületett a gondolat, rögtön a telefonjához nyúlt, és megosztotta férjével. Feri komolyan vette az ötletet, s azonnal kiszámolta, miként és mennyiért lehetne a mindszentkállai telkük végében álló romos házból fagyizó. „Féltem ettől az egésztől. Megijesztett, hogy mondok valamit, és az megvalósul. Csak úgy rátesszük a budapesti házunkat, minden pénzünket, az eddigi életünket egy megérzésre. De azzal nyugtattam magam, hogy ha nem működik, kiadjuk a helyet vendégháznak, vagy legrosszabb esetben eladjuk” – emlékszik vissza Krisztina, miképp vált az álomkép kézzelfogható valósággá.
A Kő fagyi? három éve, július elsején nyitott, de két héttel korábban a házaspárnak még fogalma sem volt róla, hogyan kell fagylaltot készíteni. „Abban állapodtunk meg, hogy nincs kompromisszum. Vagy nagyon jót csinálunk, vagy semmilyet – mesélnek a hihetetlennek tűnő kezdetekről, majd egyszerűen, természetesen hozzáteszik: – Nem tudtuk, mit leszünk képesek kihozni magunkból meg ebből a fagyitémából, csak volt bennünk egy vágy és egy minőségi elvárás.” Járták a főváros cukrászdáit, kóstoltak, jegyzeteltek, majd egy kocsmai ismeretségnek köszönhetően június 20-án megérkezett hozzájuk az olasz fagylaltmester Torinóból. Ő hozta az alapot, minden mást Feri és Krisztina talált ki. Teljesen természetes vonalat határoztak meg. Semmilyen művi hozzávalóval nem akartak belezavarni abba, amit a természet, sőt amit a környék ad. A kertben termett berkenye és dió, a szomszéd falvakban füge, mandula, barack, volt helyi tej, valamint bor. Valódi összetevők, igényesség, sok-sok figyelem és kísérletezgetés, ennyi a titok. „Ez egyszerű, őszinte fagyi” – jellemzi két szóval a desszertjüket Feri.
(…)
A teljes cikk A SZÍV | Jezsuita Magazin nyári számában olvasható
Fotók: Meszleny Anna, Sebestyén Blanka