Ha van valódi, felfoghatatlan csoda, az az, hogy az Isten a valóságunkon átszűrve, olyan tapintatosan cselekszik, hogy szinte észrevétlen marad.
Amikor az apja meghalt, Porfírisz tizenkét esztendős volt. Látta, ahogy a mezőről behozzák a megmerevedett testet, pokrócba csavarva. A falu összesereglett, azt mondták, vesén rúgta az öszvér.
Porfírisz anyjának nyolc gyereke volt. Az elholtat éjjel- nappal siratta – amennyi könnyet képes elsírni két emberi szem. Aztán eljött a pap, hogy szót váltson az anyával és a gyerekekkel. Megegyeztek, hogy az özvegy tartsa magánál a gyerekek felét, a másik fele pedig másutt keresse meg a kenyerét.
A két nagyobb fiút a pap elküldte napszámosnak a püspökhöz. Talán később még iskolába is járhatnak. Kisebbik húgát, Lenitszát, ezt a sötét fürtű vadócot a megboldogult nővére vette magához a szomszéd faluban. Ami Porfíriszt illeti, úgy döntöttek, néhány évre menjen a Szent Hegyre, anyai nagybátyjához, aki ott volt szerzetes, és ha akar, később legyen belőle pap.
Így indult el Porfírisz a Hegyre. Anyja elkészített neki az útra egy batyuba ruhát és némi kétszersültet. Megcsókolta Porfíriszt, és Porfírisz sírt. Sírt az anya is, mert ezt a fiát szerette legjobban mind közül. Azután a pap magával vitte Arneába – ott volt, nem messze. Talált egy zarándokcsoportot, és átadta nekik Porfíriszt.
Az út akkoriban a szárazföldön keresztül vitt a Hegyre, és kövezett volt Ierisszosztól a Nagy Lavráig.
Porfírisz tátott szájjal bámulta az erdőket, a tengert, és amikor a Hegyre értek, elámult a monostorok és templomok láttán.
Nagybátyja azonban nem monostorban lakott – a szigorúbbak közül való volt, s a pusztaságban élt. Amikor Porfírisz egyszer csak elért odáig, egy kétszintes kalyibát pillantott meg, egy sziklaszirt peremén. Elöl szakadék, mellette szakadék – csupán hátulról vezetett hozzá ösvény. A lelki atya maga elé állította, egyenest a szemébe nézett, és azt mondta, hasonlít az apjára. Látta a gyerek is az atyát, aki az anyjára hasonlított: magas volt, beesett arccal, csak épp hosszú szakálla volt. Volt még a házban egy novícius is. Ágyat vetettek Porfírisznek, legyen hol aludnia: egy rongy volt a derékalj, két pokróc pedig a takaró. Leszállt az éj, a gyermeket pedig félelem fogta el, olyan elhagyatott volt a hely, és olyan sűrű a sötétség. Titokban álomba sírta magát.
Így kezdte Porfírisz a szerzetesek életét. Adtak neki egy csuhát meg fejfedőt. A haját hagyták nőni, és amikor pelyhedzni kezdett az álla, szakállat növesztett. Megtanulta, mint kell dolgozni, és odaadóan dolgozott: tüzet rakott, készített valami ételféleséget, vizet hozott, gyűjtötte az esővizet. A lelki atya kunyhójában éjjelente nem aludtak: szürkületkor kiki a saját cellájába visszavonulva mondta a Jézus-imát, számlálva az imafüzér csomózott szemeit. Az atya megtanította a gyereket az imára. Napnyugta után négy óra hosszat tanulmányozták az Írást. Pirkadt már, mire végeztek. Néhány órácskát pihentek aztán. Nappal kis kereszteket faragtak, és rendben tartották a pár lépésnyi konyhakertet, amelyben bab volt és két mandulafa. Babon és csicseriborsón éltek, ünnepekkor került az asztalra a tengerből hal is.
Az évek teltek, és Porfírisz sosem adta jelét sem fáradtságnak, sem elégedetlenségnek.
„Gyere csak ide, Porfírisz!” „Parancsoljon, atyám.” „Szaladj csak oda át, Porfírisz!” „Parancsoljon, atyám.” Az arca száraz és komoly lett, mintha nem is gyermeki arc lett volna. Az emlékei távoliak lettek, az anyjára nagyjából emlékezett, másik nőt nem is ismert, csak őt meg az Istenszülő Szüzet: és mert sokat látta az ikonját, bizony össze is keverte a kettőt. Világi ember nem vetődött arra, még favágó sem, csak a szemközti kunyhó szerzeteseivel találkozott, ha a keresztekért cserébe élelemért ment hozzájuk.
Így töltötte be Porfírisz a huszadik életévét, az atya pedig azt mondta, ideje, hogy megkapja a nagy angyali öltözék ajándékát, és szerzetesi fogadalmat tegyen. Nagyfogadalmas szerzetessé nyírták tehát. Másik nevet is kapott: Nifonnak hívták. Porfírisz az emlékek közé került: oda, ahol az anyja arca meg az apjának pokrócba csavart teste volt. Egyéb változást ez nem is hozott az életében, csak most már magán viselte a nagyfogadalmasok ingét, amire fel volt hímezve, kezdőbetűkkel: „Jézus Krisztus Győz” – középütt meg a Kereszt, Ádám koponyája felett, a kezdőbetűkkel: „E Jelet a Démonok Félik”.
A sziklaszirt szélén úgy csordogáltak a napok, akár az esővíz. A lelki atya megöregedett, lépte meglassult, hangja reszketőssé vált.
Akkoriban volt, hogy az első kinti ember megfordult a kunyhóban, egy archimandrita, püspökhelyettes: vasalt csuhás, fehér ingujjas. Fügével és pálinkával kínálták; velük maradt a virrasztásra is. Reggel aztán félrehívta Nifont, megkérdezte tőle, hány esztendős, és tud-e olvasni. „Ne vigyem magammal a városba?” – kérdezte az idős atyától. „Kijárja az iskolát, pappá szentelik.” „Amit ő maga szeretne” – felelte erre az öreg. Nifon pedig nemet mondott erre, maga sem tudta pontosan, miért: egyszerűen csak nemet mondott.
Alig pár nap múlva egy éjjel az idős atya a felénél abbahagyta a virrasztást. Ledőlt a vackára, és amikor felkelt a nap, az arca épp oly fehér volt, mint a szakálla, és nem moccant. A közeli szkítiből eljött a pap, a csuhájába csavarták a testet, a csuhát összevarrták, és a kiskert mellé, a mandulafa gyökerei közé temették. Nifon vadvirágot szedett, azokkal díszítette a keresztet. Az öreg árván maradt poharából egy mécsest is készített a sírra.
Az új elöljáró házsártos volt, reuma kínozta, és könnyen dühbe jött, és azt Nifonon töltötte ki. Nifon nem volt már gyerek, de egyszer sem szólt vissza az atyának. Tíz éven át éltek kettesben.
A tizedik esztendő vége felé beállított a kunyhóba a második látogató. Nifon testvére volt az, aki papként szolgált a városban.
Nifon kezet csókolt neki, ő pedig homlokon csókolta Nifont. Nős pap volt, három gyermekkel. Elmondta, hogy az anyjuk öt évvel ezelőtt meghalt. Beszélt neki a kishúgukról is, Evangeliáról, akit elvitt a malária. Lenitsza megházasodott, a faluban élt, a másik bátyjából orvos lett a városban, és volt még kettő, a legkisebbek, akik épp a gimnáziumot fejezték be. Nifon középen kettétépett egy papírdarabot, és az egyikre felírta az élők nevét, a másikra pedig az elhunytakét. Első helyre a lelki atyát írta föl, másodiknak az apját, aztán az anyját és a kis Evangeliát. Ám az élők is oly távolinak rémlettek az emlékezetében, hogy sokszor bajosan tudta megkülönböztetni őket, amikor rájuk gondolt.
Mindezek után Nifon áldást kért az elöljárótól arra, hogy Karúliába menjen. Meghalt ott egy orosz aszkéta, Nifon pedig megkapta a celláját. A legmagasabb csúcs közelében épült, egy barlang szája elé. Nifon ott élte le hátralévő éveit. Egy láncba kapaszkodva járt le onnét, a sziklafal észrevétlen kiszögellésein lépdelve, magasan a tenger fölött. A viskónak volt egy ajtaja oldalról, elöl egy ablaka, amely a meredély szédületére nyílt. Télidőn a tenger megsebzett szörnyetegként harsogott.
Innentől az évek nem számítanak. Nifon megőszült, galambfehér lett, és mindjobban meggörnyedt.
Az éjszakák virrasztással teltek, a nappalok pedig fáradozással. Immár kevesebb keresztet faragott, kevesebb kétszersülttel élt, a babot sem főzte meg a tűzön, csak beáztatta, hogy megpuhuljon. Az ereszcsatornáról egy vödörbe gyűjtötte az esővizet, az pedig illatozott, mint a szenteltvíz. Öreg arca nyugodt volt, és olyan örömet érzett magában, mint az életben addig még soha. Vasárnaponként felkapaszkodott a sziklán, hogy Katunákiában részt vegyen a liturgián, és áldozzék. Más napokon egymaga olvasta az Írást, ahogy szokta volt. Az imát is mondta, szünetet sem tartva. A hajók a távolban úsztak el, de nem tudta elképzelni, miféle világból miféle emberek lehetnek rajtuk, ezért csak keresztet vetett az elhaladó hajókra – legyen az útjuk zavartalan.
A papírdarab az élők és holtak nevével megvolt még az ikonok alá tűzve. Csak éppen azt nem tudhatta már, a szerettei közül hányan élnek még, és hányan távoztak el. Számára mindegyikük élt, és az imában ezért élőkként emlékezett meg róluk. Még az édesapjáról is, akit a pokrócba csavarva látott; még a lelki atyjáról is, akit maga temetett el a mandulafa árnyékába.
Nifon húsvét napján halt meg. Felment Katunákiába, a liturgiára. A kezében tartott gyertyát a stallum karfájára illesztette, és előrement a szentélyhez, hogy áldozzék. Aztán visszatért az ülőhelyére – mondták, hogy látták, amint mosolyog. A gyertya mellette égve maradt. A szerzetesek fölemelték, bevarrták a csuhájába, és levitték Karúliába. Cellájától néhány méterre, a sziklafal egyik hajlatában ástak sírt, és beletették, hogy nyugodjon békében. Úgy tették oda le, mintha a nyílt tengert nézné. A helyet vadvirággal ültették be. A sírkeresztet készen találták a viskóban. Ő maga faragta ki. Az állt rajta: Nifon szerzetes. A nevét maga írta a papírra, az élők közé.
*
Az olvasó teljes joggal kérdezheti, hogy miért épp Khrisztosz Jannarasz fiktív szentéletrajzának fenti fordítását választottam a csoda teológiájának illusztrálására. Ha egyszer itt nem történik semmi különös. Hasonló sorsok tucatjaival találkozhatunk a XX. század első felének Görögországában. A falvakból sokszor egyenes és szükségszerű út vezetett az Áthosz-hegy szerzetesi „falvaiba”, vagy a remeteségeibe, Katunákiába vagy Karúliába. Nincs itt semmi látnivaló.
Azt hiszem, éppen ezért.
Szent Ágoston írja valahol, hogy mindenki megdöbben a kánai menyegzőn, amikor a víz borrá változik, holott a víz évről évre átváltozik borrá a szőleinkben és pincéinkben, és még csak meg sem hökken senki. Pedig egyik sem kisebb csoda a másiknál, és mindkettő ugyanúgy Isten munkája.
A csoda nem isteni döntés, hanem emberi perspektíva függvénye. Vagyis nem igazán a „teológiáját” kell keresnünk, inkább az antropológiáját. Vagy ha már itt tartunk, az anatómiáját.
Látásunk, érzékelésünk korlátait, lelki berendezkedésünk működését, amelyek egyes momentumokat kívül rekesztenek, másokat pedig befogadnak a valóság szellemi működésmódjából. Nifon szerzetes élettörténetében nincsen semmi „rendkívüli” – de valami módon épp ezen a „semmin” keresztül, az „említésre sem méltón” átszűrve jelenik meg és teljesedik ki valami olyan megfoghatatlan világosság, amihez szemünk nincs hozzáedződve. Épp ezért észre sem vesszük. Pedig ha van csoda, valódi, felfoghatatlan csoda, az pontosan ez: hogy a mindenekfeletti, mindenható, örökkévaló Isten a valóságunkon átszűrve, olyan tapintatosan cselekszik, hogy szinte észrevétlen marad.
Fotók: iStock
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!