Gyógypedagógiával foglalkozott, látássérülteket segített, s utána vakvezetőkutya-kiképző lett. Kállai-Mikola Gyöngyvérrel beszélgettünk a látássérült emberek helyzetéről és társadalmi megítéléséről, négylábú segítőkről és harminchárom háziállatáról.
– Mi vitt a gyógypedagógiai pályára, és azon belül is hogyan született meg benned a döntés, hogy látássérültekkel szeretnél foglalkozni? Van-e valamilyen személyes oka ennek?
– Sokan kérdezik ezt, mert valóban hivatásról, és nem szakmáról van szó, s azt gondolom, ha emellett kitart az ember, tényleg jó oka kell, hogy legyen rá. De nem volt látássérült a családunkban. Tizenhárom évesen csöppentem bele a Magyar Evangélikus Ifjúsági Szövetség munkájába, ők fogyatékos fiatalok és fiatal felnőttek számára szerveztek táborokat, volt mozgássérült, látássérült személyeknek és értelmi akadályozottaknak szóló tábor, én pedig mindhárom munkájába aktívan bekapcsolódtam, az értelmi akadályozottaknak szóló tábort még vezettem is néhány éven keresztül. Ez a tevékenység számomra akkoriban elsősorban a közösséghez tartozás élményét jelentette. Később, amikor a pályaválasztáson gondolkodtam, szóba sem kerülhetett más, csak a segítőszakma. Mivel szuper jó bioszos voltam mindig, az egész családom orvosnak szánt. Amikor kizárólag a gyógypedagógiára adtam be a jelentkezésem, abból nálunk otthon elég nagy konfliktus lett, de szerencsére egy másodpercig sem bántam meg a döntésem azóta sem. Magyarországon a gyógypedagógiára egyébként szakosodunk, a második évtől kell szakot választanunk. Én szerencsés voltam, mert még dupla szakos lehettem, így az értelmi akadályozott lett az egyik, a látássérült szak pedig a másik.
– Hogyan alakult a pályád, milyen intézményekben és területeken dolgoztál?
– 2008-ban fejeztem be a főiskolát. Magyarországon akkor kezdett el kibontakozni az elemi rehabilitációs rendszer vidéken, a civil központok akkoriban bontogatták a szárnyukat az első nagyobb EU-s támogatásból. Mivel mindig is felnőttekkel akartam dolgozni, nekem ez kapóra jött. Először Szegeden dolgoztam az elemi rehabilitációban, aztán pedig Székesfehérváron. Sajnos nehéz időszak jött, mert megszüntették ezeknek a civil központoknak a támogatását, így megszűnt a munkahelyem is. Döntenem kellett, hogy vagy elhagyom a pályát, vagy megpróbálok mindenáron benne maradni. Végül jött egy lehetőség a Vakok Állami Intézetében, ahol szintén az elemi rehabilitáció területén dolgoztam. Később megnyílt az Országos Felnőtt Látásvizsgáló és Állapotfelmérő Központ, az OFLÁK, melynek rövid időre a vezetője lettem, abban az időben mi láttuk el az egész országban az összes látásvizsgálatot. Később innen nyergeltem át a vakvezetőkutya- kiképzésre.
– Nagy ívet jártál be a szakmán belül… Gondolom, a vakvezetőkutya- kiképzés felé az állatok iránti vonzalmad terelt…
– A kutyázás gyerekkori szerelmem. Hatévesen engedték meg először, hogy hazahozzak valamit, ettől kezdve nyulaktól a hörcsögökön át a kígyókig – nagy hüllőrajongó is vagyok – mindig rengeteg állat volt otthon. Megszámoltam, jelenleg is harminchárom állatom van. A kutyakiképzők körét egyébként régebb óta ismertem, csak gyógypedagógusként nem láttam ott a helyem. Végül mégis a végzettségem alapján vettek fel a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolához, ahol az volt az alapvető feladatom, hogy segítsem a vakvezető kutyás kiképzésre való felkészülést, a kutya- gazda páros kiválasztását, a gazdik felmérését, és felügyeljem az egész átadási folyamatot.
– Mi a folyamat, amikor valaki kutyát szeretne? Hogyan zajlik a kutya- ember összepárosítás?
– A legtöbb kutyakiképzéssel foglalkozó iskolánál van gyógypedagógus vagy rehabilitációs szakember, aki tudja segíteni ezt a munkát. Mi más szemmel látjuk ezt, mint a kutyakiképző: ők elsősorban a kutyára, mi viszont alapvetően a gazdi igényeire figyelünk. Amikor beérkezik az igénylés, a kutyakiképző szervezet felkeresi az igénylőt, és felmérést végez. Ha ennek során azt látják, hogy valaki nem alkalmas még annyira az önálló közlekedésre, akkor továbbirányítják az elemi rehabilitációra, mert mire kutyát kap, addigra tudnia kell közlekedni valamilyen szinten. A kutya abban nem fog tudni segíteni, hogy zöld vagy piros-e a lámpa, abban a gazdi dönt, a hallására vagy a látására támaszkodva. A megfelelő kutya és gazdi összepárosítása egy legalább ötvenpontos kritériumrendszer alapján történik, ahol a tempó, a járás, a szokások, a gazdival egy háztartásban élő családtagok mind számítanak. Emiatt is hosszú folyamat, míg valaki kutyához jut.
– Találkozol azzal, hogy a stigmatizáló fehér bot helyett valaki jobban elfogadja a kutyát? A kutya kiválthatja a botot?
– Kiválthatják egymást, de a kutya nem gép, lehet beteg, lehet néha túl meleg neki az időjárás, vagy bármi más probléma is adódhat. Ha az ember meg akarja őrizni az önállóságát, akkor fontos fehér bottal is önállóan közlekednie. Ezeket a kutyusokat egy idő után nyugdíjazzák, néha már tízévesen is, de addig sokat kell menni velük, mert ők elsősorban munkakutyák, ehhez szoktatják őket a kiképzési programjukban is. Tehát annak ajánlott a kutya, aki eleve közlekedik már bizonyos helyeken egyedül.
– Tapasztalatod szerint mi a különbség a született és a szerzett látássérült emberek között?
– Egy született látássérült nem tudja, mit veszített el, ő adaptálódik egy élethelyzethez. Hiába van akadálymentesítés, és hiába beszélünk egyenlő esélyekről, mindig lesznek nehézségei, ezt el kell fogadni. Aki később veszíti el a látását, annak egy rendkívül nehéz folyamaton kell keresztülmennie. Egy hirtelen megváltozott élethelyzet nagyon nagy pszichés teher lehet. A látás elvesztésével őrült nagy identitáskrízis jön, nemcsak azért, mert elveszítheti valaki a munkáját, vagy nem tud a korábbi szerepeiben (apa, anya, férj, feleség) teljesíteni, hanem azért is, mert a többi érzékszervében (hallás, tapintás stb.) is elveszíti a hitét. Ez nagyon mély szakasza a krízisnek. Az információink kilencven százaléka vizuális eredetű, ha ezt elveszik tőlünk, akkor mindent a maradék tíz százalékra fogunk ráterhelni. Ugyanakkor a látás elveszítése nagyon lassú folyamat is lehet, folyton fluktuáló látással, s ennek során mindig másmilyen mértékű látáshoz kell alkalmazkodni. Mindkét esetben nagy szükség van a kliens pszichológiai megsegítésére és a szociális munkás támogatására. Viszont egy veleszületett látássérült sokkal jobban küzd a közlekedéssel, tájékozódással, mert nem tudja vizualizálni az adott közlekedési szituációt, nincsenek róla vizuális emlékei. Aki később veszíti el a látását, az emlékeit tudja használni, úgy is mondjuk, hogy újratanítjuk, nem pedig megtanítjuk ezeket a tevékenységeket.
– Miben látod a legnagyobb különbséget a külföldi és a magyar ellátórendszerben?
– Az első különbség a nyugati ellátórendszerekhez képest, hogy sajnos nálunk ez a tevékenység valamiért besorolódott a szociális szférába, pedig inkább az egészségügyi szférába kellene tartoznia. Éppen a besorolás miatt óriási szakadék van a kliensútban az egészségügy és az elemi rehabilitáció között. Nem lehet eléggé népszerűsíteni ezt a szolgáltatást, hogy a kliensekhez ténylegesen eljusson. Szemészeti kezelések, műtétek után sokszor hazaküldik az embert, és hosszú évek telnek el, mire eljutnak a betegek odáig, hogy rájöjjenek, egyáltalán létezik ez a szolgáltatás, ingyenes, és hogy mennyi mindent tudnak itt tanulni. Ez a szakadék emberéleteket tesz tönkre. Hiába dolgozunk ezen mi is a Buda- környéki Látássérültek Közhasznú Egyesületében, sokszor még mindig a személyes kapcsolatokon múlik ez. Amíg egy amputáció után automatikus a mozgásszervi rehabilitáció, a látásvesztés esetében legtöbbször nincs semmi utánkövetés. Viszont az is igaz, hogy itthon nagyon jó a képzés, szakosodás van, ez többlettudást ad, ezzel nagy csodálkozást is szoktam kiváltani külföldi konferenciákon. 2020-ig az elemi rehabilitációban dolgozni egyébként olyan volt, mintha hullámvasútra tetted volna fel az életed. Sok volt a pályaelhagyó, ami nagyon megnehezíti a munkánkat, az utóképzés is nagy nehézségekkel küzd, jó lenne népszerűsíteni. A gyógypedagógia elsősorban az iskolai rendszerhez kapcsolódik, pedig erre másképp kéne tekinteni.
– A ti központotok szemléletmódja miben más, mint az állami szféra?
– Több ilyen civil elemi rehabilitációs központ van, majdnem minden megye le van fedve, a miénkhez Budapest és Pest megye tartozik. A nyolcvanas évek óta működik az elemi rehabilitációs szolgáltatás a Vakok Intézetében, ami alapvetően bentlakásos szisztéma szerint működik. Illetve léteznek intenzív bentlakásos tanfolyamok is, főleg azoknak, akik hirtelen elveszítik a látásukat. Nagyon kevés lehetőség van arra, hogy valaki ugyanezt ambulánsan vagy otthontanítás formájában kapja meg. Ennek az igénynek a kielégítésére épültek rá a civil elemi rehabilitációs központok. Ez a látássérülteknek nagyon fontos, mert így nem szakadnak ki a környezetükből, helyben kapják meg a segítséget, ott tanulnak meg közlekedni, ahol ténylegesen laknak. Az állami intézetbe való bekerülésnek sok egészségügyi feltétele is van, ott van egy napirend, egy felnőtt ebbe nem feltétlenül szeret belehelyezkedni. Jó ez is, mert van egy ritmus, de aki csak egyetlen dolgot szeretne megtanulni, például a képernyőolvasó program használatát, annak fölösleges beköltöznie.
– A látássérült személyek társadalmi megítélése változott valamit az elmúlt évtizedekben?
– Sokak számára a látássérültség a legijesztőbb dolog, amit el tudnak képzelni. Amitől félünk, azt nem tudjuk elfogadni. De összességében kijelenthető, hogy sokat változott ez is, vannak érzékenyítő programok, sok ember felismeri a fehér botot, tudják, hogy nem szabad megsimogatni a vakvezető kutyát, stb. A segítségnek is megvan a jó formája. Például, hogy mindig köszönök, mielőtt valakihez hozzányúlok, vagy ha vége van egy beszélgetésnek, el is kell búcsúznunk, különben nem fogja tudni a látássérült személy, hogy vége van. Alapvető dolgok, mégsem gondolunk rájuk.
– Neked mit adott ez a munka? Mit tanultál a látássérült emberektől?
– Én folyamatosan csak tanulok tőlük, nekik nagyon jó technikáik vannak bizonyos dolgokra. Ha ez a munkád, nyitottabbá válsz, beleérzőbb leszel, sokkal jobban megtanulsz kommunikálni, mert a tabukat ebben a szakmában el kell felejteni. Nem tudsz segíteni, ha valamiről nem mersz beszélni. Még mindig nagyon szemérmesek vagyunk, van, hogy még a munkahelyemen is gondolkodunk, hogy szóljunk-e valakinek, ha leette magát. Te nem látsz, de mások látnak téged, ez a megítélés szempontjából nagyon fontos.
Fotók: Hegedüs Márton
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!