Egyszerűség és figyelem

A csend és a figyelem igénye oka és magyarázata lehet a tér tisztaságára vonatkozó kívánalomnak. A zajból elemelkedve, egy őseredeti tudásnélküliség állapotához közelítve a teljes figyelem állapotára kell törekednünk. Olyan tisztaságot érintünk, amely áttetsző, és átengedi magán a fényt, amely az egyetemes médiuma. Ebben az összefüggésben pedig nem elsősorban a térstruktúra egyszerűsége a fontos, hanem a szív egyszerűsége és érdekmentessége.

A legtöbb korban a szakrális képzőművészet meglehetősen témagazdag és beszédes volt. A régi templomok bővelkedtek műalkotásokban, és ezek – mint Biblia pauperum – el akarták mondani a hit legfontosabb üzeneteit. Manapság rengeteg információ hat ránk, az újabb templomok fala pedig egyre üresebb. Mivel minden és mindenki túl sokat beszél körülöttünk, ennek mintegy ellenhatásaként épületeinkben a tisztaság és az egyszerűség igénye jelenik meg. A protestáns puritán evangéliumi stílus jellegzetessége volt ez régen, a minden felesleges lehántására törekvés a lényeg érvényesülése érdekében. Mostanában a katolikus templomterekben is nagyobb hangsúlyt kap a tisztaság, a figyelem és a csend. A tér ilyen átalakulása a lelki élet bizonyos jellegzetességeit is egészen új módon mutatja meg. A XX. században az egyszerűség keresésének sajátos útja volt, amikor a fauvisták, a kubisták és az expresszionisták törzsi maszkokat és afrikai szobrokat néztek, hogy azok szerény formáiból merítsenek ihletet. A kereszt azonban a legegyszerűbb. A szakrális tér dísztelenségében az egyszerűség a lelket figyelemre készteti. A Vigilia 2021. szeptemberi számában megjelent tanulmányom a „minimum” esztétikájáról nem az egyszerűség felmagasztalása. Sokkal inkább töprengés a visszafogott redukáltság kánonjának lehetséges forrásairól, illetve legitimitásának lehetőségéről. Alább kevéssé művészetfilozófiai eszmefuttatást talál az olvasó, sokkal inkább a figyelem, az érdekmentesség és az áttetszőség igényének mély vágyából megfogalmazott sorokat. Ezek a motívumok mintázatukban egészen közel állnak a tiszta terek jellegéhez. Személyes tapasztalatomban ezek a mozzanatok vezettek e letisztultság igényének mélyebb megértéséhez.

A lényeges

A figyelem egy bizonyos szintjén vé­get ér a tömeg és a hangzavar. A belső figyelem embere nem a kollektív ösz­szefüggésekben, nem a viszonyok által gúzsba kötve és nem a kapcsolatok füg­gésében létezik. A figyelem tere ilyen értelemben személytelen, tapasztalata pedig a magányban születik meg. (Az önző ember nem bírja az egyedüllé­tet.) Mert itt a kollektívnek, a társa­dalminak már sem helye, sem hatalma nincs. A sokaság legtöbbször hömpöly­gő üresség, a tömegben élő ember tettei pedig automatizmussá válnak. Társa­dalmi összefüggések és polgári morál, érvényesülés, jogok és kötelességek, területszerzés, meggyőzés, tervezés és kapcsolati tőke. A társadalmi szerepek elhatalmasodása mindent elnyelő és el­homályosító kényszerré válik. Elhagy­va azonban a kollektív világát már nem kötünk magunkhoz konkrét személye­ket, mert már nem a „mi”-ben értel­mezzük magunkat. A magasabb rendű, a kivételes figyelem állapotában a sze­mély egyedül marad.

Ekkor lesz képes arra, hogy mások magához bilincselé­sét meghaladva igazán szeressen. Ilyen a figyelemben és imában megélt hitbeli tapasztalat jellege is. A kollektív ösz­szefüggésektől való elrugaszkodás az evangélium megélésének útja.

A gyermekek világa alkalmas lehet annak a tudáselőtti, tiszta állapotnak a szemléltetésére, amelyhez vissza kel­lene térnünk. Ez a hétköznapi kötele­zettségek, elköteleződések és elvárások előtti világ. A gyermek tiszta, mert őt – és életének mind korábbi, a lehető legkorábbi pillanatához kell vissza­mennünk ehhez – még nem kötik ál­lampolgári vagy hivatali összefüggések. Még nem ismeri a társadalmi kénysze­reket, amelyek szorításából – nyilván erkölcsi kötelességeink figyelembevé­telével és lehetőségeinkhez mérten – el kellene emelkednünk. „Egy csecse­mő önmagában néz még mindent, s így, ha nincs is áttekintése a keletkezés-ről, mérhetetlenül többet tud, mint mi, akik beszélni tudunk már a világ leg­alábbis helyi struktúráiról” – mondja Pilinszky. Ennek eszköze a világ zaja, a másodlagos hatások előtti, elsődle­ges létre irányuló figyelem, és ennek útja lehet az egyszerűség. Picasso vall önmagáról így: „Négy évembe telt, míg úgy festettem, ahogy Raffaello, de egy életbe, amíg úgy festettem, mint egy gyermek.” A leegyszerűsödés életprog­rammá váltása ez. Bill Viola Nantes-i Triptichonja (1992) a születés és a ha­lál pillanatát megörökítő videóinstal­láció. Az érintetlenség, a teljes érdek­mentesség pillanatainak megmutatása. A gyermek még előtte áll a részvétel-nek. Még összefüggések nélküli, egé­szen eredeti, ártatlan és tiszta. A világ keletkezésével érintkezik.

A születés pillanatától azonban a folytonos reflexió a sorsa: a bekap­csolódás, az érintettség, a viszony, a vá­lasz, a felelet és a visszajelzés kényszere. Elkezd tudásra szert tenni, és szép las­san bölcsnek tartja majd magát, elve­szítve az eredeti összefüggésnélküliség megismételhetetlen tudástalanságát. Újra és újra egyfajta semmit tudásra, intellektuális zérópontra kellene vágy­nunk, el kellene hallgatnunk. Vörös Ist­ván A túlvilág dúdolása című versében írja:

Mindig sokat beszélnek a kevés-ről,
csak egy kevés kéne kijutni innen,
de ezt már elhallgatják a kevésből,
épp ezzel fecsegnek ki mindent.

Csak egy kevésről, nagyon kevésről volna szabad beszélnünk. Az összefüggé­sek, az elköteleződések és a rutin előt­ti állapotot kellene keresnünk, a világ keletkezésének közelében, és nem az ömlesztve felhalmozott tények sodró szorításában. Semmit sem volna sza­bad tudnunk, azért, hogy a valami, amit tudunk, ne ragadja el tekintetün­ket az örök egyetemestől. Hátra kell hagynunk azt, ami fecsegés, ami má­sodlagos. Ez a csend, az egyszerűség és az önfeledtség megélése.

Figyelem

Általában a belső éberség célja annak a valóságnak a befogadása, amely fe­lette áll mindennapi tapasztalatunk­nak. Erre irányul a legnemesebb fi­gyelmünk. Vagy legalábbis ez volna az emberhez méltó: érintenünk kelle­ne azt, ami átfogó, ami őseredeti, ami tiszta. Ez, ahogy Hamvas Béla fogal­maz, „a türelmes béke magánya, távol a nyüzsgő zűrzavartól, a szükségtől… távol az emberiség közös és egyé­ni sorsától, ez az üdvözültség átszel­lemült állapotának előcsarnoka”. Ah­hoz, hogy legalább a közelébe jussunk az egyetemesnek, le kell egyszerűsöd­nünk, el kell hallgatnunk. Ki kell száll­nunk a bennünket körülvevő lármá­ból, és figyelnünk kell. Le kell ülnünk egy tiszta, belső térben. El kell hagy­nunk a másodlagos adatok, az isme­retek és a tudás összefüggéseit, mert ezek mind a hétköznapi világ lármájá­hoz tartoznak. (Jacob Böhmét követve Hamvas ezt keleti szóval turbának ne­vezi, ami tolongást, kavargást, zűrza­vart jelent.) A belső figyelem útja azo­ké, akik vállalkoznak a szemlélődésre és a belső imára. Nemcsak a szerzete­seké, hanem mindazoké, akiknek fon­tos a csend, melynek lehetősége nem elsősorban tér és idő, sokkal inkább döntés kérdése.

Luc Besson filmje, A nagy kékség ugyan nem tartozik a filmtörténet leg­fontosabb alkotásai közé (és jelen eset­ben a film morális vonatkozásainak értékelésétől is tekintsünk el), a mély­tengeri búvárok elvágyódásán keresztül azonban finoman megmutatja, hogy mit jelent sóvárogni az után, hogy elhagy­juk a világ zaját, és nagyobb csendben éljünk. Mark Rothko amerikai absztrakt expresszionista festő Houstonban alakí­tott ki egy úgynevezett kápolnát (1971) azzal a céllal, hogy az oda betérő szem­lélődni tudjon. Ez ugyan nem szakrá­lis hely, de a csend tere, amely alkalmat kínál az odafigyelésre. James Turrell kortárs fény- és térművész egy arizo­nai vulkán salakkúpjában olyan hely­színt alkotott meg, amely a megfigyelés instrumentuma. A Roden Crater (2011) Turrell egész életén át tartó fénytani, csillagászati és lélektani kutatásainak eredménye, olyan létrehozott környe­zet, amely a természetes fény szemlélé­sét és tapasztalását teszi lehetővé. Ez a fi­gyelem gyakorlata. A figyelem csendes, és csak magányban lehet megvalósíta­ni. A Varsói Nemzeti Múzeumban talál­ható ókori kopt freskótöredék, a núbiai Szent Anna-ikon éppen erre a csend­re int, erre a hallgatásra hív. A figyelem ilyen értelemben nem irányul semmi­re. Helye az érdekmentes csend. Akik magányosan figyeltek, akik a gyermek tudásnélküliségére törekedtek, azok – Pilinszky szavaival – a valódi engedel­mesek, akik mindenkor mindenről tud­tak és tájékoztattak. A belső emberek, akik érintették önmagukban a valóság teljességét. A figyelem mozdulatlansá­gában engedelmeskedtek e teljességnek, és az elkötelezettség embereivé váltak. Ebben a figyelemben áll az ima, amely a legtisztább létsík, a legmélyebb belső figyelem helye, ahol az imádkozó eljut­hat a hetedik szobába, az Istennel való misztikus egyesülés állapotába.

Szegények

A valódi engedelmesek igaz tájékozta­tása bizonyos értelemben a szegények története közöttünk. A mellettük való elköteleződés valami nagyon tiszta, evangéliumi normának való engedel­messég és e tisztaság megmutatása ál­tal az elemelkedés helye. A szegénység kérdése ugyanis nem elsősorban társa­dalometikai, hanem teológiai kérdés. Nem maguk választották ezt a sorsot, a szegények mégis megmutatják, mi a kiszolgáltatottság, mi a teljes érdek­mentesség, mit jelent a minden társa­dalmi összefüggés nélküli élet. Timothy Schmalz Jézust hajléktalanként ábrázoló alkotása a római Trastevere városrész­ben (2013) vagy éppen a minden ko­rok menekültjeit megjelenítő szobor­csoportja (Váratlan angyalok, 2019), melyet Ferenc pápa áldott meg a Szent Péter téren (akkor is, ha ezen alkotások esztétikai értéke vitatható) éppen erre mutatnak rá. Az egyszerűség és a tiszta­ság nagyon sajátos helye ez: a szegények élete. Barátaik a valódi engedelmesek. Ez az elköteleződés – mint ahogy a ke­resztények évszázadok alatt megmutat­kozó szegények melletti elköteleződése – nem elsősorban az e világi viszonyok megváltoztatását célozza. A szegények sorsa elsődlegesen és önmagában az evangéliumi nincstelenség jele, a törő­dés gyakorlata pedig csak ennek követ­keztében és ezért fontos. Csíkszentmi­hályi Róbert Mind elmegyünk (2009) című kisplasztikája a kitelepítettek me­netét ábrázolja, szemléli a sorstalano­kat. A szegényekkel való közösségválla­lás éppen az érdekmentes szeretet jele, azok érintése, akikben megmutatkozik az evangélium egyszerűsége. Mert a leg­nagyobb szorongattatásban van a legkö­zelebb a szabadító. Rembrandt képén a tékozló fiút rongyaiban öleli át az ir­galmas atya. A szegények élete egysze­rűen a sorsuk okán a tiszta emelkedett­ség helye, a velük való közösségvállalás pedig az érdekmentesség figyelmes gya­korlata. A szegényekhez közel lenni az egyszerűség e világi megélésének egyik legelevenebb forrása lehet.

Műalkotás

A trecentóban a festészet figurái hir­telen megmozdultak, mely folyamat a barokk viharos kavalkádjáig nem állt meg. Ezzel szemben az ikonok mozdu­latlanok maradtak, és csak a szent csend intenzitása sugárzott belőlük. Érezhe­ti az ember ezt a kettősséget Andrej Tarkovszkij életművében is, különö­sen a végén Itáliában forgatott Nosz­talgiában (1983), amelyben valahogy az olasz művészet életereje erőtlennek bizonyul a nosztalgikusan óhajtott ikonhoz (az orosz kultúrához) képest. A hiteles alkotás az elemelkedettség, az áttetszőség önfeledt alkalmává vál­hat. Azt mondják, Kazimir Malevics orosz avantgárd festő Fekete négyzete (az első változatot 1915-ben készítet­te) egy ortodox család falára került, s ikonként (a mindenség ikonja?) tekin­tettek az absztrakt képre. Hogy az ikon mint műfaj eleget tesz-e egy bizonyos kortárs művészeti kánon bevett szabá­lyainak, nem tudom, és talán most itt nem is ez a fontos kérdés. Varga Fe­renc Művészet és szakralitás címmel a pécsi püspökségen tartott előadása azonban éppen ezzel a következtetés­sel zárul: „Ha valakiben maradt hit, és ez a hivatása, akkor esetleg tehet rá lé­péseket, hogy visszaadja a képet az Is­tennek.” A tiszta egyszerűség, a steril tér, a díszítőelemek lehetőség szerinti teljes hiánya, a világos szín és a szín­telen fény – ezek manapság fontos, divatos karakterisztikumok. Az ikon a mozdulatlan tekintet tapasztalatá­nak határélményét adja meg. A szent­kép, mely előtt – Jean-Luc Marion sza­vaival – „bár továbbra is látó vagyok, megtapasztalom, hogy egyben látott is vagyok”. Ebben az esetben a kép nem eltakarja a valóság teljességét – ez a je­lenség legitimálta a képromboló moz­galmakat –, hanem áttetsző, és egy má­sik, egy láthatatlan Tekintetet szegez rám. Az ikon két tekintet keresztező­dése, a figyelem sajátos tere. A látható képen keresztül – ebben és csak ebben az esetben – a teljesség „láthatatlan el-lentekintetének” kell kitenni magun­kat. Ekkor már a kép lemond önma­gáról, valóságalkotó, valóságteremtő feladatának elbizakodott hangoztatá­sáról, és mint médium eltűnve irányít­ja ránk a Tekintetet. Itt az egyszerűség egyáltalán nem az ornamentikától való megfosztottságon múlik, jóllehet an­nak célja is lehet az, hogy az egyedül lényegesre, a kevésre irányítsa figyel­münket. A díszítőelemek hiánya azon­ban önmagában és önmagáért nem lé­nyeges szempont. A szentkép esetében a kép áttetszővé válik, önmagát elfe­lejtve megnyitja az utat Isten tekinte­te előtt, és ez az igazán fontos. Andrej Rubljov Szentháromság-ikonját vagy a Vlagyimiri Istenanya tekintetét néz­ve szembesülünk a Tekintettel. Végső soron nem az ikon, nem a műfaj a lé­nyeg, hanem a Tekintet. Az ikon által létrejövő elemelkedettség nyitja meg a lélek tekintetét a teljesség felé. Az ikon hiteles módon kiemel a turbából, és felemel Istenhez. Az ima a legtelje­sebb létsík.

Konklúzió

„Nem elég szeretnünk és dicsérnünk az egyszerűséget, hanem nekünk ma­gunknak kell önfeledtségébe visszata­lálnunk” – írja Pilinszky. Ez az önfe­ledtség nem nyomasztó, nem szomorú aszketizmus, hanem a hiteles léttapasz­talat tiszta, önfeledt megélése. Ez pe­dig nem attól függ, mennyi dolgunk vagy feladatunk van a hétköznapok­ban, mert a figyelem elsősorban nem is a csendre szánt idő mennyiségének kérdése, hanem döntés.
Arra vonatkozóan, hogy egy szakrá­lis térnek egyszerűnek vagy letisztult­nak kell-e lennie, nem hinném, hogy tisztem volna bármit is mondani. Nem vagyok a téma szakértője. A csend és a figyelem igénye azonban oka és ma­gyarázata lehet a tér tisztaságára vonat­kozó kívánalomnak. A zajból elemel­kedve, egy őseredeti tudásnélküliség állapotához közelítve a teljes figyelem állapotára kell törekednünk. Olyan tisz­taságot érintünk, amely áttetsző, és áten­gedi magán a fényt, amely az egyetemes médiuma. Ebben az összefüggésben pe­dig nem elsősorban a térstruktúra egy­szerűsége a fontos, hanem a szív egy­szerűsége és érdekmentessége. A csend, az egyszerűség és a figyelem végső célja Isten. Minden más pedig ehhez képest öncélú és hiábavaló.

A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. december – 2022. januári számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Borítókép: Szent II. János Pál Pápa-templom, Páty
Tervezte: Gutowski Robert
Fotózta: Bujnovszki Tamás