Isten felé vezető szegénység

Diákkoromban volt egy ferences tanárom, akinek sok jó tulajdonsága közül a számomra leginkább megragadó a nagylelkűsége volt. Személyes tulajdonnal alig rendelkezett, mégis mindig adott vala­mit. Bárki találkozott vele, biztos nem jött el tőle anélkül, hogy valamit ne ajándékozott volna neki. El is gondolkodtam rajta, mi lehet a titka. Ma azt mondanám, hogy a helyesen megélt szerzetesi sze­génység szabadította fel erre a nagylelkűségre. Részlet a Szív magazin december- januári számában megjelent cikkből.

Paradoxnak hathat nemcsak a szegénység, de az Istennek szentelt tisztaság és az engedelmesség fogadalma is. Először ugyanis az evangéliumi tanácsok lemondásjellege szembe­tűnő, ezért felmerülhet: Isten miért lelné kedvét abban, ha az ember lemond az Isten által jónak teremtett dolgokról? Nem is olyan egyszerű erre válaszolni. Ha először Jézushoz fordulunk, és az ő földi életét tanulmányozzuk az evangé­liumokban, akkor észrevesszük, hogy abban világosan ki­rajzolódnak a tanácsok: a szegénység, a tisztaság, az enge­delmesség Jézus „életstílusának” mondható. Ezek összegzik mindazt, ahogyan ő a mennyei Atya és az emberek felé for­dult: vagyonközösségben az apostolokkal és mások támo­gatására hagyatkozva, a házasságról lemondva, és mindig az Atya akaratára figyelve. Így lett egészen szabad a külde­tésre, az Atya akaratának teljesítésére, és hogy életét min­denkiért adja. Ezért aki Jézushoz akar hasonló lenni, annak az életében valamilyen módon – ha másképp nem, lelki beállítódásként – meg fognak jelenni a tanácsok mint az Isten felé vezető út eszközei, amelyek nagyobb szabadság­ra, nagylelkűségre, szeretetre képesek eljuttatni gyakorlóit.

Ha folytatjuk a vizsgálódást, további érdekes összefüggé­sekre bukkanhatunk. Nem véletlen ugyanis, miért éppen e három tanács rajzolja meg Jézus profilját. A szegénység, az Istennek szentelt tisztaság (szüzesség) és az engedelmesség még általánosabb, antropológiai valóságra mutat rá: három olyan nagy terület van ugyanis az ember életében, amelyre akarata és érzelmei, figyelme és vágyai irányulnak, vagyis amely intenzíven képes foglalkoztatni, amely lefoglal, és amelyre az identitását, biztonságát építheti. Ezt a három nagy területet nevezhetjük külső, anyagi javaknak, az em­beri testhez kapcsolódó javaknak (szexualitás, párkapcso­lat, család) és végül lelki javaknak (hatalom, eszmék, ter­vek).

E három nagy területre, melyek az emberi élet egészét átfogják, irányul a három evangéliumi tanács úgy, hogy a szegénység-tisztaság-engedelmesség sorrend egy hierar­chiát is kifejez, amennyiben a kevésbé értékestől halad a legértékesebb felé.

A legelső fogadalom tehát a sze­génység, amely az anyagi javakkal (étel, ital, és mindaz, ami az ember fizikai szükségleteit fedezi, és arra szolgál, hogy az ember biológiai éle­tét fenntartsa) való kapcsolatot sza­bályozza úgy, hogy aki gyakorolja, az egyre növekvő nagylelkűséggel fordul­jon Isten felé. A birtokolt javak meny­nyiségét és minőségét korlátozva iga­zi örömét Istenben keresi, mert arra a tapasztalatra akar eljutni, hogy az emberi szív gazdagsága egyedül Isten. A helyesen megélt szegényég arra ve­zet rá, hogy kevesebbel mint Istennel ne érjem be.

Kezdjük Ádámnál és Évánál

De miért szükséges mindehhez a le­mondás, önkorlátozás? Két megfon­tolás figyelembevételével világíthatjuk meg élesebben a szegénység „belső di­namikáját”. Az eredeti (paradicsomi) állapot harmóniájában az ember Is­tent a legfőbb jónak tudta, és összhang uralkodott az anyagi világ, az ember testi léte és lelke között. Az anyagi ja­vak az ember biológiai életét segítet­ték, a test az önzetlen szeretet eszköze volt, a lélek pedig Istenre irányult, és neki volt alávetve. Az első bűn követ­kezményeképpen azonban e harmónia helyébe rendetlenség lépett: az ember lelke saját magára irányul, a test töb­bé nem a lelket szolgálja, és az anyagi világ is önálló életre kel: ellenségessé válik, vagy rosszul használjuk javait. (E hármas rendetlenséget össze lehet kötni az 1Jn 2,16-ban szereplő hármas kívánsággal – a szem, a test és a lélek – és Jézus megkísértésének módjaivalis.) Így nem tudunk jól szeretni, értel­münk, akaratunk és érzelmeink között megszűnik az összhang, vágyaink el­szakadnak életcélunktól.

Ezen a diszharmónián segítenek felülemelkedni az evangéliumi taná­csok. Mivel az emberi szív nem képes sok dologra vágyni egyszerre, a taná­csok éppen ennek a rendetlenségnek a rendezésében támogatnak bennün­ket: szeretnék – amennyire lehetséges – az embert az őt körülvevő javaktól elvonni, és Istenre összpontosítani vá­gyainkat, hogy teljesen szabadon sze­ressük őt és teljesítsük akaratát – hogy csak egyre vágyjunk, de arra igazán. A cél tehát affektív képességeink Is­tenre irányítása. Ezt a tanácsok azál­tal segítik elő, hogy minden másról, ami egyébként fontos és jó, próbálják az ember vágyait elterelni, hogy így egyre szabadabb, „üresebb” legyen Istenre (vacare Deo). Így a szerzetesi élet egyfajta terápia is rendezetlen ér­zelmi világunk rendezésében, Istenre irányításában. (Szépen ír erről a Vita consecrata kezdetű apostoli buzdítás 87. pontja.)

Ennek a magyarázatnak a pozitív ol­dala a szegénységet nem annyira esz­köznek, mint inkább az Istentől való megragadottság jelének látja: aki Is­ten szeretetétől találva érzi magát, akit vonz Jézus személye, az ő igazsá­ga, és teljes valójával, egészen szaba­don válaszolni akar neki, az mindent oda akar adni. Így olyan dolgokat is el kíván engedni, amelyek önmagukban jók, értékesek, ugyanakkor akadályoz­hatnak az Isten felé vezető úton.

[…]

A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. december – 2022. januári számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Borítókép: Giotto: Szent Ferenc odaadja a köpenyét egy szegénynek

Megosztás