Vízi Elemér három éve vezeti a magyar jezsuiták közösségét. Februári számunkban a hivatásáról, feladatairól és szerzetesi életéről kérdeztük.
Három éve vezeted a magyar jezsuiták közösségét. Hosszú vagy rövid időnek tűnik számodra az eddig eltelt időszak?
– Úgy érzem, nagyon gyorsan eltelt. El is gondolkoztam azon, hogy a politikai szereplők számára mindössze négy év adatik, hogy gazdasági és társadalmi folyamatokat indítsanak be, és aztán már jönnek is a választások, és kézzelfogható eredményt kell felmutatni. A szerzetesi életnek más ritmusa van. A lelki életben nem mindig segít, ha siettetünk dolgokat. Nem elsietni bizonyos dolgokat nagy felelősség. Nekem is időre volt szükségem, hogy egyáltalán át tudjam látni, milyen lehetőségek kínálkoznak. Amikor azonban néha visszamegyek egy kicsit Dobogókőre, a jezsuita lelkigyakorlatos házba, ahol korábban éveken át dolgoztam, néha olyannak tűnik a jelenlegi hivatalommal járó sok tennivaló, mintha csak álmodnám az egészet.
Szerinted ha Isten nagyon szeretne kérdezni tőled valamit, mi lenne az?
– Ezt a kérdést én is fel szoktam tenni a lelkivezetésben. Valószínűleg azt kérdezné meg, hogyan segíthetne abban, hogy jobban rá tudjam bízni magam, az ügyeket.
Szerintem Isten szeretné jobban megértetni velünk, hogy ami velünk és körülöttünk történik, az nemcsak úgy magától van,
hanem az események sodrában rejtelmes módon ő is benne van. Ő az, aki vezet, összehangolja a dolgainkat.
És te, ha tudnád, hogy azonnal megadná a választ, milyen kérdéssel fordulnál a Mindenhatóhoz?
– Több kérdésem is lenne hozzá, de most legjobban talán az foglalkoztat, hogy miért úgy működik az élet, hogy az egyiknek meg kell halnia, hogy a másik életben maradhasson. Az egész tápláléklánc kialakulása nagy kérdés számomra. Én hiszem, hogy Isten jó, és mégis, valaminek meg kell halnia, hogy más élni tudjon. Ő alakította ezt így, vagy valami hiba csúszott a rendszerbe? Nagy misztérium számomra mind a mai napig, amit a biblikus hagyományunk alapján ősbűnnek nevezünk.
Jezsuita életed legemlékezetesebb találkozása:
– Még az előtt történt, hogy jezsuitának mentem volna, de azért tartozhat ehhez a kérdéshez, mert amikor már eldöntöttem, hogy jelentkezem a rendbe, találkoztam Beöthy Tamás SJ atyával. Nagy benyomást tett rám, ahogy mozgott ebben a világban. Egyszerű volt és szabad, elsőre ez jut eszembe róla. Gyulafehérvárra jött, ahol akkoriban érseki titkárként dolgoztam. Amikor megmutattam a számára előkészített szobát, ami gyönyörű faragott bútorokkal volt díszítve, és nunciusi szobának neveztük, diszkréten jelezte, hogy ő inkább maradna a hálózsákjánál, szívesebben alszik a földön, mint a vatikáni nagykövet ágyában. Nem volt visszautasító, nem volt ebben semmi ítéletszerű, hanem úgy éreztem, elsősorban neki fontos, hogy hű maradjon egyszerű életviteléhez.
A jezsuita lelkiség öt sajátossága:
– Legelőször is a rendelkezésre állás. A készség, hogy itt vagyok, kész vagyok az együttműködésre azzal, amit Isten kér a Társaságunk küldetésében. Ez a lelkiségünk egyik legalapvetőbb vonása. Aztán a mindig nagyobb jó, a magis. A figyelem a mindig többre nem engedi, hogy középszerűek maradjunk. Nem fáradhatunk bele abba, hogy mindig közelebb kerüljünk Istenhez. Mi nem a legtökéletesebbet keressük. Megelégszünk a középfokkal, ami folyamatos figyelmet és együttműködést igényel egymással és a Jóistennel. Aztán még az engedelmesség az, ami bennünket nagyon jellemez. Azt tapasztalom, hogy a rendtársaknál nincs is komolyabb gond ezen a téren. Élik ezt a lelkiséget. A jezsuiták alapvetően engedelmesek. Néha itt-ott vannak elakadások, de az alapállásunk világos: engedelmeskedni szeretnénk. És ez az, ami elvisz bennünket a szabadsághoz, ami kiszabadít a saját egónkból. A lelkigyakorlatos nyelvezetünk ezt úgy fordítja, hogy indifferencia, amit Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvének legújabb magyar fordításában már nem közömbösségként adunk vissza, hanem mint elfogulatlanságot. Részrehajlás nélkül igyekszem megállni Isten tervei előtt. A szabadságnak ez a magas foka számunkra az ideál, és minden jezsuita erre törekszik. Ez teszi lehetővé a lelki életben a megkülönböztetést, amiről szintén nagyon sokat beszélünk.
Oda szeretnénk figyelni, hogy Isten csodálatos tervei hogyan bontakoznak ki a saját életünkben és a környezetünkben.
Nagyon felszabadító élmény, amikor az ember rájön arra és megtapasztalja, hogy Isten csakugyan hallható, akarata kihallható ebből a világból, és rá lehet hagyatkozni a vezetésére, ha elfogulatlan lélekkel viszonyulunk hozzá.
A jezsuiták szerepe az egyházban: mi lenne a legfontosabb?
– Újra és újra fel kell tennünk a kérdést, hogy hogyan tudunk eljutni oda is, ahol az egyházi élet a maga hagyományos kereteivel már határokba ütközik. Van-e erőnk arra, hogy ott nyissunk átjárókat, hogy ott jelenítsük meg az örömhírt, ahová az egyház egyébként már nem jut el? A szerepünk az egyházban olyan, mint amikor egy szőnyegen állunk, és ha a szőnyeg az egyházat jelképezi, akkor mi jezsuitákként az egyik lábunkkal a szőnyegen vagyunk, a másikkal azonban biztos talajt igyekszünk érni azon a területen is, ahol az egyházi élet jól bevált formái már nem láthatók. Ezért fennáll a veszélye annak, és talán mindig is így volt ez, hogy a jezsuitákat gyakran látják a határokon kívül azok, akik görcsösen egyházhűnek igyekeznek tudni magukat. De kívülről is érnek bennünket kritikák, hogy minden látszat ellenére túlzottan is egyházhűek vagyunk. És hát ebben jócskán van is igazság. Mi ugyanis sohasem fogjuk levenni a lábunkat arról a bizonyos szőnyegről. Külön fogadalmunk van a hűségre az egyház középpontja felé, a római pápa felé, amire azért van szükség, hogy el ne tévedjünk a határokon. Szeretem nagyon a kovász evangéliumi képét is.
Kinn vagyunk a világban, néha az egyházi élet világosan látható határain túl, és a mi szerepünk, hogy Isten országának kovásza legyünk a határhelyzetekben.
A kovász megtágítja a tésztát, könnyedebbé, levegősebbé, nagyobbá, finomabbá teszi, de nem veszíti el önazonosságát.
Ferenc pápa melyik megnyilvánulásaiban a legjezsuitásabb?
– Ahogy hozzááll a dolgokhoz: bátor, de megfontolt. Nem ragad bele megcsontosult hagyományokba, hanem meri másként látni és gondolni a dolgokat, anélkül hogy a lényegtől eltávolodna. Mer teret engedni Isten Lelkének, aki néha felforgatja a gondolkodásunkat, és feszegeti a határainkat a nagylelkűség és az irgalom javára. Számomra ez a legmeghatározóbb jezsuita vonása, és a mögötte lévő lelkiség. Ferenc pápa abban is nagyon jezsuita, ahogy figyel Istenre, és ahogy önmagát látja. Egy alkalommal magam hallottam nyilatkozni arról, miként éli meg a vigaszt és a vigasztalanságot, amikor este megáll, és elvégzi az exament, a szerető figyelem imáját. Azt mondta: ilyenkor, azt látva, hogy a dolgok összeállnak, Isten összerendezi a dolgokat, vigasztalást érez a lelkében. A vigasztalanságot pedig akkor éli meg, amikor visszatekintve a napjára azt kell látnia, hogy a saját akaratába ütközik, amikor nem engedte, hogy Isten ereje működjön. Ezek szerint ez az ember pápaként is az examen szellemében, tehát mint jezsuita figyeli Isten tevékenységét az életünkben és a környezetünkben.
Szerinted Magyarországon az egyházi élet mely mozzanataiban szerethető a legjobban?
– Nagyon értékelem azt, amikor olyan hívekkel találkozom, akik tudatosan vállalják a hitüket. Magyarországon sokan vannak ilyen emberek – fiatalok és idősebbek egyaránt, akik nemcsak templomba járnak, hanem különböző közösségekhez is tartoznak. Túl mernek nőni a megszokotton, vannak őszinte kérdéseik, és mindent, a közéletet is bátran a hitük fényében igyekeznek látni és értelmezni. Szerethetők azok a próbálkozások is, melyek azt keresik, hogy a hagyományos formákkal együtt hogyan lehet továbblépni, jobban megszólítani az embereket. Aztán az is, amit a szegényekért tesz az egyház, a szerzetesközösségek, az egyházmegyék – nagyon sok jó példa van. Több próbálkozás is létezik a cigányság fölemelésére, és itt nem is csak a roma szakkollégiumokra gondolok, hanem más egyházi intézményekre is, amelyek sokat tesznek azért, hogy a cigányság visszanyerje megtépázott méltóságát. Az is egyértelmű, hogy Magyarországon komoly igény van a lelkiségre. Bámulatos, hogy hány katolikus kisközösség él csak itt Budapesten. Ezek mind nagyon szerethető színfoltjai a magyar egyházi életnek.
Erdélyi gyökerek: hogyan élnek benned, mit jelent számodra ez a kötődés?
– Nagyon szeretem a tájat, a kitáruló hegyeket meg az embereket, a gondolkodásukat, az értékvilágukat. Nagyon jót tesz a lelkemnek, ha hazamegyek. Olyan, mint amikor megfürdök, lezuhanyozok. Nagyon sok emberséggel találkozom otthon, a családomban és általában a székelyek között. Jelesen tudnak vizsgázni egyszerű emberségből, helytállásból. Nem mintha Magyarországon ne találkozhatnánk jó emberekkel, de máshogy látom a földijeimet, talán mert egy ideje nem vagyok közöttük, és mindig nagy örömmel tölt el, hogy hozzájuk tartozom. Távolról jobban rájuk tudok csodálkozni.
Üzenet azoknak, akik nagyon vágynak Isten érintésére:
– Álljanak meg egy pillanatra, rövidebb-hosszabb időre, csak legyenek jelen. Isten mindenhol jelen van, de kérdés, hogy ez mennyire tudatosul bennünk. Miért ne tudnák a belső tekintetüket Istenhez emelni? Csak meg kell állni. Fontos, hogy merjünk megállni. Ezért ha csak tehetjük, menjünk el egy lelkigyakorlatra vagy egy kísért imádsággal töltött hétre, mert ilyenkor segítséget kaphatunk abban, hogyan érdemes figyelni Isten jelenlétére. Ha megállok, és igyekszem figyelni, előbb-utóbb megérint Isten, és megélem, hogy velem lélegzik. Persze azért az is fontos, hogy ne hajhásszunk valami beragadt elképzelést Istenről. A nyitottság lényeges, és a hívő ember számára alapállás.
Hagyjuk, hogy Isten úgy érintsen meg, ahogy ő szeretne.
Teljesítménykényszer hajtotta világban élünk, és fontos, hogy a lelki élet igényeit illetően ebből valahogy ki tudjunk lépni. Inkább engedni kell, hogy Isten megmutassa magát, mintsem hogy meghatározzuk, hogy csakis így vagy úgy, ekkor vagy akkor közelíthet hozzánk. Kérhetem, vágyódhatom arra, hogy Isten tegyen nyitottá, hogy meghallhassam a szólítását. És ha őszintén kérem, ha lépek Isten felé, a tapasztalat az, hogy a válasza nem fog sokáig váratni magára.