Engedd, hogy mások boldogsága legyen a te örömöd – Egytől tízig Horváth Árpád jezsuitával

Árpi atyát nagy nevetéséről hátulról, ellenszélben is bárki felismeri. Azt talán kevesebben tudják főszerkesztőnkről, hogy az Egytől tízig rovat házigazdája is. Ám ezúttal ő került a diktafon másik végére.

  1. Ha tükörbe nézel, a külsőd hogyan tükrözi az egyéniséged?

Azt hiszem, különbség van aközött, akit a tükörben látok, és aközött, aki lenni szeretnék. Szeretnék valahogy légiesebb lenni, sokkal inkább olyan ember, aki a csendnek él: imádkozik, meghitt kapcsolatban van Istennel és saját magával. Amikor a tükörbe nézek, sokszor nem ezt látom magamon, hanem a behoznivalóimat. Hogy olyan ember vagyok, akit a világ meghatároz. Aki gyűri az életet, ám olykor elégtelen, amit tesz. Nem is szeretek tükörbe nézni. Újabban a szakállamat is mások hozzák rendbe, hogy ne nekem kelljen babrálni vele.

  1. A horvát–magyar kettős identitás hogyan határoz meg téged?

Olyan, mint amikor két tüdővel lélegzik az ember. Számomra teljesen normális. Édesapám magyarnak tartotta magát. Nem véletlenül kaptam az Árpád, bátyám meg az Attila nevet. Magyar iskolába jártam, magyar nótákra mulattunk a lakodalmakban. Édesanyám felől viszont horvátok a felmenőim. Soha nem éreztem, hogy esetleg restelkednem kellene emiatt. Azt viszont kikérem magamnak, ha azt mondják, félig vagyok magyar. Teljesen magyar vagyok, aki abszolút felvállalja a horvát gyökereit. Nagyon szeretem Horvátországot. Minden évben lemegyek legalább egyszer az Adriára. Az őseim arról a vidékről származnak, Dalmáciából, Hercegovina nyugati részéről. Vannak horvát barátaim, rokonaim. Igyekszem csiszolni a nyelvtudásom, hiszen az anyanyelvem. Szeretek horvátul beszélni: a viccek, a szófordulatok, a hangsúlyok… egész más, mint a magyarban.

(…)

A teljes interjú A Szív | Jezsuita Magazin december-januári számában olvasható