Nagyvárosban élve is szinte mindennap találkoz(hat)unk a bibliai teremtéstörténetben előttünk járó két-, négy-, hat- vagy nyolclábú élőlényekkel. Az azonban nem feltétlenül tudatosul bennünk, hogy etikai vonatkozásai is vannak a velük való békés (vagy épp békétlen) egymás mellett élésünknek. Ezzel kapcsolatban is tanulságos szétnéznünk a nagy vallások tájékán.
Vannak keresztények, akik számára az állatokkal kapcsolatos erkölcsi kötelességeink említése még ma is szokatlan dolognak számít. „Hát nem inkább az embereken kellene először segíteni?” Dehogyisnem, nyilvánvalóan! Ám két szempont legalábbis megfontolandó. Először is hogy e kettő aligha játszható ki egymás ellen (az állatok iránti részvétlenség sokszor emberek iránti érzéketlenséggel párosul). Másodszor aki csak futólag is hallott már azokról az egészen elképesztő körülményekről, amelyek között a vágóhídra szánt vagy másként „hasznosított” állatok milliárdjai élnek, nem tarthatja feleslegesnek legalábbis érintőlegesen szóba hozni ezt a témát. Írásomban – jórészt Louis Caruana máltai jezsuita filozófus kutatásai alapján – a világvallások etikai tanítását vizsgálom az állatokhoz való viszonyuk vonatkozásában. Az erkölcsi kérdést igyekszem középpontba állítani, nem elhallgatva a problematikus vagy negatív aspektusokat sem. Az áttekintés jórészt kronológiai sorrendet követ (India ősi vallásaitól kezdve az úgynevezett ábrahámi vallásokig), egyetlen jelentős kivétellel: a számvetést a kereszténységgel zárom, mivel hitem szerint ebben teljesednek be a vallások.
Hinduizmus
A hinduizmusban az állatokra vonatkozó nézetek többségét máig két alapvető elv irányítja: egyrészt hogy az élőlények hierarchiát alkotnak (amelyben az embernek van a legmagasabb státusza); másrészt a reinkarnációban való hit. A hierarchián belül az egyes állatok nem véletlenszerű helyet foglalnak el, hanem a karma törvénye által meghatározott pozíciót töltenek be. A hinduk szerint a jó cselekedetek hozzájárulnak az ember hierarchiában való előrelépéséhez, a gonosztettek viszont visszaesést eredményeznek. Ez a hierarchia tehát egyfajta egyenlőtlenséget szentesít: az állatvilágon belül nagyjából ugyanúgy különböznek a biológiai fajok, ahogy az emberiségen belül a kasztok. Ezen alapelv részben talán motiválja az erkölcsi viselkedést, más szempontból azonban bebetonozza a társadalmi különbségeket; az állatokat pedig egyértelműen a legalacsonyabb emberi kaszt alá rendeli. E negatív képet valamelyest ellensúlyozza, hogy számos hindu szent szöveg (például a Rigvéda és az Atharvavéda) dicséri azokat, akik érzékenységet (együttérzést) mutatnak az állatok iránt; valamint a hindu istenségek szimbolikus kapcsolata az állatvilággal szintén az állatok iránti tiszteletet erősíti (mint emlékezetes, a hinduista panteonban számos állatként, például majomként vagy tehénként reinkarnálódott istenséget is találunk, ilyen például Ráma és Krisna is). A „szent tehenet” mindmáig egészen sajátos hely illeti meg a hinduizmuson belül: mivel tejet ad, az élet forrásának, az anya és az anyaföld szimbólumának tartják. A Krisztus előtti IX. századból származó (tehát viszonylag új keletű) egyik szanszkrit szöveg, a Chandogya Upanishad azt tanítja, hogy az erőszakmentesség (ahimsza) törvénye nem csupán az emberekre vonatkozó előírás, hanem minden más létezővel szemben kötelező.
[…]
Kereszténység
E rövid áttekintést a kereszténységgel zárom, mivel meggyőződésem szerint ez a vallások csúcspontja és beteljesítője. Persze a kereszténység sem az égből pottyant, hanem meghatározott történelmi kontextusban alakult ki: részben zsidó vallási elemekből épült fel, hitrendszere megfogalmazásakor magába olvasztotta a görög hatást, ám Jézus Krisztus révén egészen eredeti elemeket is tartalmaz.
Furcsa, de igaz: az Újszövetségben nagyon kevés utalást találunk az állatokról. Elvétve belebotolhatunk olyan megjegyzésekbe, hogy Isten „nem feledkezik meg” a verebek közül „egyetlenegyről sem” (Lk 12,6) –, ám Jézus Krisztus örömüzenete nyilvánvalóan az emberekre vonatkozik. Ez legerőteljesebben a keresztény megtestesüléstanban jut érvényre, mely szerint a megváltó emberi testet öltött (isteni természetének megőrzése mellett emberi természetet vett fel), s az embereket arra hívta, hogy Isten gyermekei legyenek. Mindez – amint azt az állatvédők fel is szokták róni – nagyfokú „emberközpontúságot” tükröz. Igaz! Ám az szintén tagadhatatlan, hogy a kereszténység legősibb irataiban is fellelhető az az egyetemes kozmológiai szempont, amelyre az elmúlt évtizedek ökológiai válsága nyomán egyre nagyobb hangsúly kerül (ökoteológia). Már Pál apostol is ír arról, hogy Krisztus üdvözítő tette nemcsak az emberekre vonatkozik, hanem az egész teremtést, így az állatokat is magában foglalja: „…a természet ugyanis [egyelőre] mulandóságnak van alávetve”, ám ebből a „szolgai állapotból” egykor fel fog szabadulni „Isten fiainak dicsőséges szabadságára”. Tehát nem csupán mi, emberek, hanem velünk együtt „az egész természet [is együtt] sóhajtozik és vajúdik” ennek bekövetkeztéig (vö. Róm 8,20–22). A keresztények szerint tehát Isten szemében az emberek kétségkívül fontosabbak az állatoknál, azonban – amint azt az egyház- és a misztikatörténet számos nagyszerű példája igazolja – e kétféle szeretet nem állítható szembe egymással. Assisi Szent Ferenc olyan intenzív szeretetet és jóindulatot mutatott minden teremtmény iránt, hogy az állatok is barátságukba fogadták (prédikált a madaraknak, megszelídítette a gubbiói farkast, stb.). A XX. század elején pedig egy protestáns lelkész, a polihisztor (zongoraművész és Afrikában működő orvos) Albert Schweitzer tanította az egész világot a felebaráti szeretet mellett „az élet feltétlen tiszteletére”. S noha a kereszténység nem vegetáriánus vallás, történelme során mindig hangoztatta a hústól való tartózkodás fontosságát, és azt is, hogy a böjti fegyelem a bűnbeesés előtti állapot tisztaságának helyreállítására, az „új teremtés” eljövetelének előkészítésére szolgál.
A mai katolikus tanítás
Katolikus részről a hivatalos tanbeli megnyilvánulások nem annyira arra fókuszálnak, hogy vajon az állatoknak önmagukban véve vannak-e jogaik, hanem elsősorban azokra az erkölcsi követelményekre, amelyeket az embereknek be kell tartaniuk az állatokkal kapcsolatban. A tanítóhivatali megnyilatkozások újabban nem csupán az emberi személy megkérdőjelezhetetlen egyedi méltóságát hangsúlyozzák, hanem gondot fordítanak az állatokkal szemben meglévő morális követelményekre is. A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója leszögezi a hagyományos tanítást, miszerint az emberi személy „az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart” (24), de a Katolikus egyház katekizmusa (1994) azt is hozzáteszi: „Az uralom, amelyet a Teremtő az embernek az élettelen dolgok és más élőlények fölött adott, nem abszolút”, s a következő nemzedékek életminőségével való törődés „megköveteli a teremtés épségének vallásos tiszteletben tartását” (2415). Ugyanígy másutt arról hallunk, hogy „az embernek tisztelnie kell minden teremtmény sajátos jóságát” (339). A legitim tanfejlődés jelei figyelhetők meg abban a teológiai hangsúlyeltolódásban is, amely Ferenc pápa Laudato si’ (2015) kezdetű, ökológiai témájú enciklikájában jut érvényre. A dokumentumban ezt olvassuk: „A többi teremtmény végcélja nem mi vagyunk. Mindnyájan velünk együtt és rajtunk keresztül a közös végcél felé haladnak, ez pedig Isten, a maga transzcendens teljességében” (83). Illetve: „Annak hangsúlyozása, hogy az ember Isten képmása, nem feledtetheti velünk, hogy minden teremtménynek megvan a maga szerepe, és egyik sem felesleges” (84). A mostani álláspont általánosságban annak sürgető szükségességét emeli ki, hogy engesztelődjünk ki a teremtéssel.
Fotó: Shutterstock / Vatican Media
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. októberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!