Formabontó, szemnyitogató, meghökkentő. Figyelemre szorít, belső nyitottságot és tiszteletet követelve. A háromezer négyzetméteren megvalósított tárlat egészen új mintákat és példát mutat, s közben fel is adja a leckét a látogatóknak.
Óriási belmagasság, tágas terekben szétterülő fények, visszafogott színek: ahogy egy modern múzeumtól elvárható. Ügyesen megvilágított vitrinekben csodálhatjuk a jó érzékkel kiválasztott háromezer-hatszáz tárgyat, sok száznak érintőképernyőn böngészhetjük a történetét. E kiállítás mégis merőben más, mint amit eddig megszokhattunk. A Néprajzi Múzeum tizenkét fős kurátori csapata ugyanis tiszteletre méltó bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy felvállalta kutatói, muzeológusi identitását, és a múzeumi szakemberek elméjének legintimebb szférájába nemhogy beengedi, de határozottan be is tessékeli a látogatót. Aki szeretné érteni és megélni ezt a kiállítást, fel kell vennie a kurátorok képzeletbeli varázsszemüvegét, és hagyni, hogy magával sodorja a nem hétköznapi múzeumi élmény. Az elmejátékra hívás belső elfogadása nélkül azt kockáztatjuk, hogy a tárlat fragmentált impulzusok halmaza lesz.
Fotók: Vörös Szabolcs
Az első terem a tárgyak és a hozzájuk kapcsolódó történetek felfedezéséről szól. A matyó vállkendő szépségének csodálatába váratlanul részvét vegyül, amint megtudjuk, hogy egykori tulajdonosa a biatorbágyi viadukt felrobbantásakor életét vesztette, és e kendő ott lapult a poggyászában. A hajdúszoboszlói juhtartó társaság igen egyszerű, ácsolt kisszékeit a használatukhoz kapcsolódó képek teszik érdekessé. A fotókon a társaság férfi tagjai beszélgetnek, tárgyalnak, szórakoznak, esznek-isznak, s közben ezeken a székeken üldögélnek; így a kisszékek „gyűjtésre érdemes” tárggyá lényegülnek át. Az átányi ködmönök foltjai hasonlóan beszédes történetjegyek, mint az imakönyvek lapszélein sötétlő, finom ujjlenyomatok.
A kiállítás látni engedi a kalotaszegi asszonyok tárgyiasult lelkiismeretét a „kivetkőzés”, vagyis a hagyományos viselet elhagyása miatt, és az átmeneti formák születésének finom erővonalait. Ezek a példák segítenek felismerni azt a szempontrendszert, mely ráébreszti a látogatókat az őket körülvevő tárgyi valóság esetleges muzeológiai értékére/értéktelenségére.
A történetmesélésből a múzeumi galaxisba érve elénk tárul a „múzeumi műtárgy” státuszára érdemesnek találtatott objektumok büszke kavalkádja. A mozgalmas installáció a hétköznapitól eltérő, önálló univerzumként szemlélteti a múzeum világát, melynek sajátos belső törvényei vannak, így működési elvei magyarázatra szorulnak. A látogató itt szembesül azzal a jelenséggel, hogy egy adott szituációban a műanyag strandpapucs is gyűjtésre és kiállításra érdemes tárggyá válhat.
A harmadik terem a módszertani elvek lefektetése után történelmi síkra helyez bennünket, és elvezet a „terepre”, egészen a néprajzi gyűjtések hajnaláig. Együtt utazhatunk képzeletben Xántus Jánossal, aki 1870-ben nagy viszontagságok közepette hozta haza Borneóról harminckilenc ládát megtöltő, szenzációs néprajzi gyűjteményét. Az 1873-as bécsi világkiállítás, majd a millenniumi falu már azt a korszakot idézi, amikor a nemzet figyelme önmaga felé fordult, és válaszolnia kellett a kérdésre: kik vagyunk, mit jelent a másságunk, miben rejlik kiválóságunk? Nemzeti kultúránk reprezentálása monumentális vállalkozások keretein belül valósult meg: ezek megismerése szép párhuzamba állítható a műtárgyakról való vélekedés történeti alakulásával, valamint az egyes tájak, tájegységek néprajzi arculatának formálódásával. A következő kiállítási egység – a korszakra jellemző esztétikai szemléletnek megfelelően – látványos bútorokon és viseleteken keresztül mutatja meg a történelmi Magyarország és az itt élő nemzetiségek díszítőművészeti csúcsteljesítményeit.
A „művészet és etnográfia” témakör az egzotikum és esztétikum fogalma köré szerveződik. Az esztétikumot olyan erőként vázolja, mely képes térben és időben távoli alkotásokat közös dimenzióba emelni. A szépség fényében fürdő tárgyak közt lágy demokrácia, csendes liminalitás van: ez a megmagyarázhatatlan csoda a kiállításon konkrét példákon keresztül válik megélhetővé. Ugyanitt kap teret az egzotikus, szokatlan szépség megfogalmazását célzó törekvés története is: a fekete női test és a fehér ember megjelenítésének kísérletei az őslakosok és a gyarmatosítók szemszögéből. A hagyományos vitrinek sorát elsőként itt törik meg az érzelmekre is hatást gyakorló rendezési formák: a szellemmaszkok tornyosuló tömege, a rejtélyes istenek fürkésző szemei borzongást, nyugtalan kíváncsiságot ébresztenek.
A magyar népművészet hőskorát, a romantika intenzív, érzelmes időszakát a kiállítás vörös terme mutatja be. Ennek színe a hagyomány és inspiráció összefonódását, a múlt ihletadó erejét szemlélteti, a középpontban egy család ebédlőbútorával és a család történetével. Jankó János festménye az árnyas ligetben furulyázó parasztról akár a kiállítási egység jelképe is lehet: az eszményített „tiszta forrás” ábrándos képi reprezentációja. A korszak szemléletét meghatározó, emblematikus kutatók, mint Lajta Béla vagy Malonyai Dezső munkásságát különálló kiállítási egységek mutatják be. A XIX–XX. század fordulóján a tájegységek alakot és arculatot nyertek, a jellegzetes népművészeti elemek, tevékenységek pedig a kutatások, a turizmus és a nemzeti ámulat tárgyává váltak. Sárköz és Mezőkövesd díszes, reprezentatív viseletének értelmezésében a gazdag-egykéző, szegény-túlkompenzáló címkék felmutatása nyújt segítséget. Az egység a népiesség és a turizmus mondhatni törvényszerű összefonódásával a Gyöngyösbokréta-mozgalom központilag irányított gyakorlatáig tart.
Az őshazakutatás termében a Zichy-expedíciók impozáns tárgyaitól karnyújtásnyira ott találunk egy karamellásdobozt, melyről kiderül, hogy Baráthosi Balogh Benedek ajnu nyelvi szótárának anyagát őrzi. A megrendítő részletek sorából is kiemelkednek a darhat sámánnő tárgyai: ezeket az elszánt gyűjtő, Diószegi Vilmos egy elhagyott sámánsírból emelte ki. A magyar őshaza- és ősvalláskutatás erőfeszítéseit megfelelően reprezentálják Huszka József hol elgondolkodtató, hol mosolyra fakasztó motívumvizsgálatai. A magyarság legősibb foglalkozásaira, a halászatra és a lótartásra kiemelt figyelem összpontosul.
Az örökség, azon belül is a kulturális örökség fogalmának körüljárását annak nagyon is jelenvaló aktualitása indokolja: a települések értéktárbizottságaitól a minisztériumok örökségvédelmi tevékenységéig értelmezésre és magyarázatra szorul. Hisz a tárgyak, viseletek, jelenségek, ünnepek jelentése az őket használó, értelmező közösségek számára időben változik, és a hozzájuk kapcsolódó új fogalmak új tónusokkal árnyalják e jelentést. A székely viselet elsősorban identitást kifejező eszköz, de léteznek olyan kontextusok, amelyekben ugyanez a viselet turisztikai vonzerővel rendelkező érdekesség, jelmez. A múlt elgondolkodtató, mellbevágó epizódjaival szembesülünk itt: fekete háttér előtt, gyönge lámpafényben szégyenkezik a sötét tárgyi örökség. A német–magyar lakosságcsere idején kitelepített család hátrahagyott szekrénye és a nők millióit megnyomorító lótuszcipő mind lelkiismereti dilemmákkal övezett tárgyak. Az eltitkolt tárgyak „megvallása”, az ezekhez kötődő szakmai bizonytalanságok, félelmek felszínre hozatala az egyenes beszéd vágyával párosul.
A gyűjteményi kiállítás hangsúlyosan edukációs jellegű, remekül hasznosítható oktatási célokra. Néprajz szakos egyetemistáknak, leendő muzeológusoknak egyenesen megkerülhetetlen. A kurátorok előzékenysége a fiatal látogatók iránt állandó gesztusként tér vissza: a kisebbek számára szemmagasságban elhelyezett miniatűr szobrocskák, kedves részletek a múzeumpedagógiának is tág teret adnak.
Az új tárlat képzeletbeli séta egy muzeológus elméjében: tele félelem nélküli, izgatott elmélkedéssel, etikai és tudományos kérdésekkel. A múzeum világának rendhagyó, formabontó mélyelemzése, boncolása zajlik a szemünk előtt. Őszinte, erős, önkritikus kiállítás, mely valóban nyitottságot, odafigyelést követel, ugyanakkor nem rugaszkodik el a múzeumi megjelenítés hagyományos eszközeitől. Megváltoztatja a látogató tekintetét. Az esztétikum, a kuriózum és a nosztalgia erőterében merőben új én-tárgyvilág viszonyulás formálódik ki, mely az egyén hétköznapi tárgyszemléletén túl nyilvánvalóan hat a múzeumlátogatói attitűdre, más múzeumok, kiállítások szemléletére, megítélésére is. A muzeológus belső szemüvegén keresztül látjuk a gyűjteményt, a gyűjtemény tárgyain keresztül pedig kultúránk mélyen futó gyökereit, apró hajszálereit.
