Hosszan várjuk a laboratóriumi elfoglaltsága miatt későbbre ígérkezett, mikrobiológus orvos Évát, de nem tétlenül: Antal körbevezet az újfehértói görögkatolikus birodalmon – a parókiakerten, a gyönyörűen felújított templomon át a bölcsőde és az óvoda mellett elhaladva az iskoláig. Amerre csak szolgált, épített, felújított, de őszinte szerénységgel hárítja dicséreteinket. „Van némi érzékem hozzá, és mindig megkaptam a kellő támogatást” – mondja, és mi már sejtjük, hogy apaként, parókusként is „másra fogja hárítani a felelősséget” mindenért, amire büszke lehet. Amire büszkék és amiért hálásak lehetnek a feleségével.
Érdemes belegondolnunk, hogy az Újszövetség által méltatlanul elhanyagolt Szent József valójában családjának alappillére és Jézusnak a férfitársadalomba való bevezetője, vagyis a legfontosabb személy volt Jézus felnőtté érlelődése, önképének alakulása szempontjából. Olyan ember, akire Jézus felnézhetett, akitől sokat tanult, aki férfimintát jelentett számára, és segített neki elsajátítani egy mesterséget. Jézust olyannyira Józsefből „vezette le” a környezete, hogy „az ács fiaként” emlegették. Amit tett és ahogyan létezett, annak alapján József valóságos szuperapa volt, ami minden utódja számára ijesztő lehet kissé. Mihez kezd egy ekkora kihívással egy apaként és atyaként egyaránt naponta bizonyító görögkatolikus pap, férj és apuka?
Kocsis Antal: Jézust isteni természete a mennyei Atya védelmébe helyezte. De ő földi apát is kijelölt számára, és kegyelmet, erőt is bőven adott Józsefnek, hogy képes legyen jól ellátni a feladatát. József példakép a mai apák számára. Anélkül, hogy hozzá hasonlítanám magamat, ami a kegyelmet illeti, annak mi is bővében voltunk a feleségemmel. Egyáltalán nem terveztünk meg mindent pontról pontra, nem tudtuk előre, hogy végül kilenc gyermekünk lesz, de amennyire tőlünk telt, igyekeztünk mindent megadni az új meg új érkezőknek, lelkiismeretesen gondoskodni róluk, és megóvni őket az anyagi lehetőségeink kezdeti szűkösségéből fakadó frusztrációktól.
A feleségem orvosként a nyolcvanas–kilencvenes években jobban keresett, mint én, ezért szülés után mindig hamar visszament dolgozni. Én pedig mostam, takarítottam, pelenkáztam – nem hiszem, hogy nálam többet egyetlen férj is többet pelenkázott volna, hát még pap!
Korábban még egyszerűen férjének segítőtársaként tekintettek egy papfeleségre, de ma már egyenrangú félként gondolunk rá, akin legalább annyira múlik egy család jó működése és hiteles vallásossága, mint a férjén. Mennyi mozgástere van a kezdeményezésre, a maga elképzeléseinek megvalósítására, és milyen kérdésekben kell nagy-nagy kompromisszumkészséget tanúsítania? Milyen egy papcsalád működése női szemmel, az asszony és az anyuka szemszögéből?
Kocsisné Lefler Éva: Én a csendesebb, visszahúzódóbb papfeleségek közé tartozom, aki mindig ott akar állni a férje mögött, és segíteni a munkájában. Mindig mindent megbeszéltünk, a férjem kikérte a véleményemet, és megköszönte a tanácsaimat, de az soha eszembe nem jutott volna, hogy a magam akaratát helyezzem előtérbe. Egymás után szültem a gyerekeinket, és szinte folyamatosan dolgoztam, amikor ők már bölcsibe-oviba mehettek, de amennyire az időmből kitelt, az egyházközségi munkában is aktív voltam, például a férjem távollétében fogadtam a keresztelőt, temetést kérő családokat, sőt egyszer még harangoztam is (de valamit elrontottam, mert azt hitték a faluban, hogy tűz van). Nagyobb helyeken, ahol a segítő kéz is több volt, kevesebb tennivalóm akadt, de akkor is ott maradtam a háttérben, csendes készenlétben. Nem tolakodtam feladatért, de a férjem mindig számíthatott rám. Például míg ő hittant tanított, én az irodában fogadtam a híveket. Egy házaspárnál ez így természetes: ráéreznek, mikor melyiküknek van szüksége a másik segítségére. Utólag magam is csodálkozom néha, hogyan tudtam úgy beosztani az időt, hogy mindenre – munkára, a gyerekekre, háztartásra, a házasságunkra – jusson belőle. Mi még nem jártunk Házas Hétvégére, és nem voltunk tudatosak azon a téren, hogy egymásra házaspárként is rendszeresen időt szánjunk, a gyermekeinkről pár napra lekapcsolódjunk. De sok élmény, kirándulás, utazás velük együtt is mindig éppen a kellő energiával, élménnyel töltött fel bennünket.
A Szent Családot általában statikusnak szoktuk látni, mintha mindig ott állnának meghatódva a pásztorok és a három királyok társaságában az istállóban, noha az Újszövetségből kitűnik, hogy mennyire eleven, dinamikus volt az ő valóságuk. Józsefnek és Máriának erős szövetségben kellett helytállniuk Jézus mellett, akinek emberi értelemben sokáig mindent ők jelentettek. Milyen egy pap férj Mária-képe? És mi az, aminek ebből máig ható érvénye van az önök házasságára nézve?
Antal: Mária-tisztelő környezetben nőttem fel, a családom népi vallásossága számára a Pócsi Szűzanya tisztelete volt a középpontban, és ezt a tradíciót én nagy hálával vittem tovább. Papként is a csendes szolgálat kegyelemmel teljes asszonyaként tekintek Máriára, aki engedelmes az Atyának, és mérhetetlen bizalommal bízza rá magát.
Lehetetlen nem párhuzamot vonni Mária és az én „Máriám”: Éva, a feleségem között. A megismerkedésünkkor óriási jelentősége volt számomra, hogy a hit összeköt bennünket, és hogy ő az anyai hivatásra is máriai lelkülettel tekint. Hogy a házasságunkba úgy kezdhetünk bele, hogy minden, amit erről én gondolok, az számára is természetes. Köttetett köztünk egy kimondatlan „alapszerződés”, ami aztán minden kisebb-nagyobb konfliktust kibírt. Nagyon nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy tökéletesnek tartjuk magunkat. Apró vacakságok, viták gyakran akadtak köztünk, és a nevelési elveink sem mindig egyeztek. Éva engedékenyebb volt, én talán szigorúbb a kelleténél. A nagymamák más-más tradíciókat hoztak, a gyerekek csínytevései és betegségei is megrázták időnként a családot, és akkor a rosszabb érdemjegyekről még nem is beszéltem. De a töréstől megóvott bennünket a gondviselés. És az az érdekes, hogy ami a szerény anyagi körülményeinkből fakadt – például hogy spórolási céllal a kirándulásaink vagy nagyobb utazásaink során gyakran étkeztünk egy-egy bevásárlóközpont parkolójában, a mikrobuszunkban –, arra a gyermekeink ma, felnőttként mint a legcsodásabb lakomákként, a családi életünk meghitt alkalmaiként emlékeznek. Hasonló volt, amikor Görögországban, mivel éttermet nem engedhettünk meg magunknak, paprikás krumplit főztünk együtt. Tudom, kicsit fura a kép, ahogyan a tengerparton paprikás krumpli készül egy gázfőzőn, de mi szívesen vállaltuk ezt a kompromisszumot, hogy utazhassunk is, de koldusbotra se jussunk, mire beköszönt az ősz.
A biztos keret a hitünk volt. Az, hogy volt merszünk mindent az Úrra bízni, amikor fiatalon belevágtunk.
Kocsisné Lefler Éva: Én a csendesebb, visszahúzódóbb papfeleségek közé tartozom, aki mindig ott akar állni a férje mögött, és segíteni a munkájában. Mindig mindent megbeszéltünk, a férjem kikérte a véleményemet, és megköszönte a tanácsaimat, de az soha eszembe nem jutott volna, hogy a magam akaratát helyezzem előtérbe. Egymás után szültem a gyerekeinket, és szinte folyamatosan dolgoztam, amikor ők már bölcsibe-oviba mehettek, de amennyire az időmből kitelt, az egyházközségi munkában is aktív voltam, például a férjem távollétében fogadtam a keresztelőt, temetést kérő családokat, sőt egyszer még harangoztam is (de valamit elrontottam, mert azt hitték a faluban, hogy tűz van). Nagyobb helyeken, ahol a segítő kéz is több volt, kevesebb tennivalóm akadt, de akkor is ott maradtam a háttérben, csendes készenlétben. Nem tolakodtam feladatért, de a férjem mindig számíthatott rám. Például míg ő hittant tanított, én az irodában
Éva hogyan gondolkodik Antal atyaságáról, aki ugyanakkor férj és apa is, és a két szerepe még össze is függ? Hogyan viseli, hogy a férjére mint atyára, tanácsadóra, lelkigondozóra még sokaknak szükségük volt és van önön és a gyermekeiken kívül? Hogyan lehetett elérni, hogy otthon is számítani lehessen rá?
Éva: Mi tagadás, ebből akadtak bosszúságok. De hát egy görögkatolikus család élete már csak ilyen. A férjemnek időnként lelkigyakorlatot kellett tartania, és akár két-három napig is elvolt. Mivel én is dolgoztam, a gyerekek felügyeletét meg kellett oldani. De ez idővel már rutinból ment. A másik gyakori eset az volt, hogy a hívek jelenléte miatt – akik szeretnek nálunk a parókián megfordulni, sőt örömmel látott vendégek a liturgiák után egy kis pogácsára, pálinkára – mi, a család néha egyszerűen nem tudtunk az ünnepi ebédhez odaülni. De én soha nem voltam „zsarnok” papfeleség, aki előírja a férjének, hogy márpedig a fürdetésre legyen otthon. Ha úgy alakult, megoldottam magam, és ahogy cseperedtek a gyerekek, egyre jobban építhettem a nagyobbakra a kisebbek igazgatásában.
Antal: Éva mindig nagyon szerette, hogy pap vagyok, és mindent megtett azért, hogy a lelkipásztori munkám a legjobban végezhessem. Nemhogy nem piszkált, hanem egyenesen az inspirációs forrásom volt. Én mint afféle állandóan ide-oda rohanó, intézkedő ember nehezebben mélyülök el egy-egy könyvben, lelki irodalomban. Éva nemegyszer felhívja a figyelmemet néhány fontos gondolatra, sőt akár be is jelöli nekem az általa olvasott könyvben az őt megkapó részeket. Soha nem csak „tűrte”, hogy pap vagyok, hanem mindig tolt is; energiát adott, amikor fáradtnak vagy kedvetlennek éreztem magamat.
Milyen rafinériákra, különleges odafigyelésre van szükség, hogy apaként és parókusként egyaránt helyt tudjon állni egy görög pap? Hogyan járulhat hozzá ehhez akár konfliktusokat is vállaló anyatigrisként egy papfeleség?
Éva: Annyiban valóban anyatigris voltam időnként, hogy mivel napról napra együtt utaztunk a gyerekekkel az iskolába, sokféle olyan gondjukat-bajukat, amikről édesapának nem mertek beszélni, rám bízták, és kérték, hogy közvetítsek. Én pedig az esettől függően vagy a védelmükre keltem, közbenjártam, hárítottam a villámot, vagy azt mondtam nekik: „Ajjaj, ez apára tartozik, ezt csak te mondhatod el neki.” Szóval bevallom, Antal néha „mumusszerepbe” került.
Melyek voltak papfeleségként legnagyobb örömei és legnehezebb keresztjei?
Éva: Ha életem legörömtelibb pillanatára kell visszagondolnom, csakis Antal felszentelését mondhatom. Az volt a legnagyobb örömöm, és kitart mindmáig. Később pedig az egyházközségi sikerei, a főpásztorok elismerései tettek büszkévé. Az, hogy amit tesz, alkot, fejleszt, felújít és alapít, sokan értékelik. A legnagyobb keresztemnek mindmáig azt tartom, amikor Antal fiunk tizenhét évesen légmell következtében életveszélyes állapotba került, és műteni kellett. Szentföldi úton ért a szörnyű hír, sokkos állapotba kerültem tőle, de szerencsére később már volt erőm imádkozni. És a Jóisten megkönyörült rajtunk.
Mint házaspár és egy parókia házigazdái mit tudnak tenni annak érdekében, hogy Jézus minden évben a zavaró körülmények ellenére valóban megérkezzen szentestére?
Antal: Az egyházi szolgálatom ugyan valóban mindig nagyon lefoglalt, de ez szinkronban volt a családi készületekkel, vagyis sikerült a lényegnél maradnunk. Sem „wellnesshétvégés” irányban nem fajultunk el soha, sem a vásárlási őrület nem uralkodott el rajtunk. A gyermekeink pásztorjátékban való részvétele például egyszerre volt egyházközségi és a családot hangoló esemény. Hogy valamit jól csináltunk, az is igazolja, hogy ők is szép emlékeket őriznek az egykori karácsonyainkról, és ma szülőkként továbbviszik a hagyományt, hogy az unokák hasonló élményeket élhessenek át. Vissza is járnak ünnepek táján, és olyankor mindig előkerülnek a régi történetek.
Éva: A lelki készületre való igény szinte önkéntelenül feltámadt a gyerekeinkben, nem kellett különösebben erőltetnünk. Adventi koszorút készítettünk együtt, rorátéra jártam a lányaimmal (én római katolikus családból származom), és a ferences gimnáziumba járó fiainkat sem kellett unszolni, hogy menjenek, hogy ne érezzék tehernek a korai kelést.
Ragaszkodtunk ahhoz a hagyományhoz is, hogy szenteste évről évre a teljes díszbe öltöztetett karácsonyfa csodájával kápráztassuk el a gyermekeinket, és ezzel megteremtsük a keresztény tradíció és a sokak számára manapság már csak profán ünnep élményének egységét. Ez csak félig-meddig volt tudatos: nem „papoltunk”, hogy így meg úgy a mások és a mi karácsonyunk, hogy az meg ez egészen más. Bennünket és a környezetünket is minden évben körülvesz, átjár a karácsony csodája.
És a karácsonyon túl hogyan próbálták mindazt, amire önök az életüket tették fel, a gyermekeiknek továbbadni? Milyen fortélyokkal vezették be őket a keresztény hitigazságokba?
Antal: Hadd mondjam el újra: mi most nem dicsekszünk, hanem hálálkodunk. Sem mi nem voltunk tökéletes szülők, sem a tradíció átadása nem sikerült maradéktalanul. De hogy az összes gyermekünk hite megalapozott és mély, azért mindennap hálát adhatunk. A kegyelem áramlásának szerencsére nem álltuk útját.
Egyvalamit biztosan mondhatok: nem voltunk képmutatók. Amiben mi nem hittünk, azt tőlük sem kértük számon. Nagy hálával tartozunk az iskolanővéreknek és a ferenceseknek, akik az általunk is helyesnek tartott szellemben nevelték őket. Örömmel tapasztaltuk meg, hogy a gyermekeink nem mindenben értenek velünk egyet, és mernek vitatkozni. Ha a Szent Családnál belefért némi egyenetlenség, vita és feleselés, mi miért ijedtünk volna meg tőlük? Nem voltunk és vagyunk hívei a parancsszóra hitnek és hallgatásnak a dolgok megbeszélése helyett, még ha néha fájdalmas is.
Éva: Valóban: mi sem hazudtunk nekik, és őket is igazmondásra motiváltuk. Egyszer például – még tinik voltak – egy félresikerült csínyük úgy végződött, hogy az egyikük autóval nekiment egy kerítésnek, és jelentős kárt okozott benne. Hallottam, ahogyan tanakodtak, aztán amint az egyikük azt mondta a főkolomposnak: „Menj oda, és mondd meg, mi történt. Valld be az igazat! Sokkal rosszabb lesz, ha úgy derül ki, hogy megpróbáltad eltitkolni.” Szóval a nagyobbak nevelték a kisebbeket. Belátták, hogy amit mi annyit mondogattunk, valóban az ő érdeküket szolgálja, és már saját igazságukként adták tovább. Azt hiszem, csak ennyi volt a mi „bölcsességünk”.
Fotó: Orbán Gellért