Legtöbben a 2001-ben alapított Heti Válasz újságírójaként ismerik. Feleségével és gyermekeivel rendszeresen látni őt a pesti Jézus Szíve-templomban. A KÉK (Keresztény Élet Közössége) csoportjának egyik motorja. A Szívben pedig nemcsak szakértelmével, hanem barátságával is mellettünk áll.
1. Írhatsz egy utolsó cikket a Heti Válaszba: mi a témád?
– Semmi. Nem érzek különösebb indíttatást úgymond hattyúdalra. Amit a Heti Válaszban szerettem volna, az elmúlt tizenhét évben már megírtam, és nem vágyom arra, hogy még egy végső, nagy művel feltegyem az i-re a pontot. A szerkesztőségben is felmerült, hogy legyen-e búcsúszám, de abban maradtunk, hogy az utolsó nyomtatott lapot is úgy készítjük el, ahogy a többit. Mint az az asztaliteniszező, akit megkérdeztek, mit csinálna, ha tudná, hogy egy óra múlva meghal, mire azt válaszolta: „Pingpongoznék tovább.” Ez az anekdota is arra tanít: az ember igyekezzen úgy élni, hogy minden pillanatban jótálljon magáért.
2. Két olyan cikk, amelyet utólag megbántál:
– Egy rögtön eszembe jut: Az én coming outom: őszinte vallomás a homoszexualitásról. Ebben a cikkben négygyermekes apaként pontokba szedtem, mit gondolok a meleglobbiról. Nagy sikere lett az egyik oldalon, ugyanakkor irgalmatlan támadásözönt kaptam a másikról. Pedig azt gondoltam, fel sem merülhet, hogy bántó szándékkal írtam. De ma már valószínűleg nem így fogalmaznám meg a mondandómat. Azóta megtanultam, hogy amit én általános világnézeti alapvetésnek gondolok, és a katolikus tanítással összhangban, igazam tudatában írok, azt más személyes sértésnek veheti. Úgy remélem, ebben fejlődtem – ám az is biztos, hogy azóta kevésbé vagyok érdekes. Egyes korábbi cikkeimnek nagyobb volt a visszhangjuk, és amióta tapintatosabb vagyok, kevésbé tudom felizgatni a nyilvánosságot. Ez a sajtó természete, de nem bánom, mert így azért jobban érzem magam. Másik példa nem jut eszembe, de többször előfordult, hogy felszínes információk alapján ítélkeztem emberekről.
3. Három olyan érték, amely minden körülmények között fontos neked.
– Az egyik az egyenesség, az alakoskodás- és köntörfalazás-nélküliség. Rossz diplomata lennék, mert gyakran ami a szívemen, az a számon. Vagy inkább az arcomon; már általános iskolában figyelmeztetett az osztályfőnököm, hogy mindig rá van írva, mit gondolok. Ma már jobban tudok uralkodni a gesztusaimon, de sok minden így is meglátszik rajtam.
A második fontos érték számomra Jelenits István gondolata. Azt mondta: „Két dolgot érdemes kerülni: a tiszteletlen kritikát és a kritikátlan tiszteletet.” Az elsőt nem kell részletezni – sok újságíró reggeltől estig ezt csinálja. De a kritikátlan tiszteletről kevesebb szó esik. Mármost ars poeticám szerint attól még, hogy teszem azt alapvetően egyetértek egy párt politikájával, nemcsak dicsérni szabad, hanem szóvá kell tenni a hibáit, sőt vétkeit is. Elvégre újságíró volnék, nem propagandista. Ugyanakkor fontos, hogy
ha bírálok, az méltányos legyen, ne személyeskedő, övön aluli.
A harmadik a helyzetfelismerés. Nagyon bírom, ha valakinek van szeme például arra, ha egy társaságban valaki feszeng, és segít neki megtalálni a helyét. Ez talán azért van így, mert eredendően én is nehezen oldódom, és ezt sok munkámba került leküzdeni, így az ilyen alkalmakkor korábbi önmagamra ismerek.
4. Apaként mi a legszebb kihívás számodra?
– Felülkerekedni önmagamon. Mert bár alapvetően lusta és önző vagyok, ha valamelyik gyerekem kér valamit, amit amúgy nehezemre esne megtenni, akkor érte bármire képes vagyok. Érdekes apai ösztönök ezek. Az összes többi kapcsolatomban – beleértve szegény feleségemet is – sokszor valóban leküzdendő kihívásnak élem meg az ilyesmit, ám a gyerekeim a jobbik énemet hozzák elő. Sőt olyannyira nem érzem tehernek értük megtenni bármit, hogy tulajdonképpen már nem is kihívásról beszélhetünk.
5. Miben lesz más a második ötven éved, mint az első volt?
– Életem fő műveit – Johannát, Franciskát, Gáspárt, Jakabot – már rég megalkottam, azóta minden más ráadás.
Hogy milyen szakmai kihívások várnak még rám, nem tudom, de nyitott vagyok a változásokra. Így, épp csak ötven múltán, egy biztos: mostantól lelki, hitbeli téren szeretnék a legtöbbet fejlődni.
6. Életed egy társasjáték. Hatost dobsz, tehát mehetsz még egy kört. Mit lépsz?
– Húsz- és harmincéves korom között rengeteget utaztam, de egy hónapnál többet soha nem töltöttem külföldön. Ha hatost dobnék, akkor az utazgatást úgy szervezném, hogy valamely angol nyelvterületen maradhassak legalább egy évet. Most is megvolna bennem a nyitottság erre, de a család miatt nem tehetem meg. De ha lehetne úgy, hogy a hiányomat ne érezzék meg, akkor valószínűleg belevágnék.
7. Melyik az a helyzet, amelyben leginkább önmagad vagy?
– Máig tartó boldogság például az az élményem, amikor a fiaim óvodások voltak, és a feleségemmel 15-20 fős focistábort szerveztünk a csapatuknak Nógrád megyei parasztházunkban. Elhívtuk az edzőt is, én pedig valósággal lubickoltam a helyzetben. Emlékszem, hogy amikor a hosszú hétvége véget ért, és mindenki hazament, egyszer csak nem találtam a nagyobbik fiamat. Mindent felkutattam, mire megláttam a vendégszoba emeletes ágyának tetején. Ott ült és sírdogált. Megkérdeztem, mi a baj, de addigra tudtam, mert már én is könnyeztem: akkora élmény volt ez a három nap, hogy a vendégek távozása ezt hozta ki belőlünk. Ezt a gyermekekről, fiatalokról gondoskodó, játékos, atyai hátteret nyújtó tevékenységet érzem leginkább magaménak – ezért is ismételtük meg kétszer a tábort.
8. „Nekem nyolc” – kellene mondanod, mert túl sokat foglalkozol vele feleslegesen. Mi ez az életedben?
– Minden. Mert amellett, hogy játékos vagyok, mindent túlgörcsölök, túlbiztosítok. Ha például találkozóra megyek, szeretek negyedórával előbb ott lenni, mint egy perccel később. Rengeteg olyan helyzet van, amelyben szeretnék „nekem nyolcat” mondani. És az eszemmel mondom is, de a zsigereimmel nem tudom.
9. Mi az az életedben, amit befejezetlennek érzel?
– A hitéletemet. Amikor az emberektől arról érdeklődnek, hisznek-e Istenben, általában igennel vagy nemmel felelnek. De ez nekem nem mindig ilyen egyértelmű. Mármint nem az, hogy van-e Isten, hanem hogy amit én megélek, az hit-e. Ez állandó feszültségben tart, de talán nem is baj, hiszen
legalább nem kényelmesedtem bele a vallásosságba, nem ülök a babérjaimon, örülvén, hogy az örök élet már a zsebemben van.
Néha viszont azon kapom magam, hogy nem is értem, mit problémázom ezen ennyit: ha a családomra nézek, vagy azt veszem, az élet milyen sok, szinte földöntúli élménnyel kényeztet el, már az istenbizonyítékkal ér fel.
10. Amikor 10/10-es értékelést adsz magadnak. Hogyan éled meg a sikert?
– Erre egy történettel tudok felelni, amit Molnár Gál Péter néhai színikritikus könyvében olvastam. Egyszer egy színházi előadás szünetében kiment a mosdóba, és a szomszéd fülkében hallotta, hogy az egyik színész ezt mondogatja magának fennhangon: „Baromi jó vagyok! De jó vagyok!” Ha ilyet hall az ember, önhittségnek gondolhatja, ám Molnár Gál máshogy értelmezte. Szerinte ez inkább egyfajta döbbenet: „Úristen, megérdemlem én, hogy ilyen jó tudok lenni? Ez tényleg én vagyok?”, és annak boldog átélése, hogy valami hihetetlen dolog sikerült. Hasonlóan élem meg én is a sikert, ami számomra egyáltalán nem természetes, noha különös módon többször jön, mint amennyiszer megérdemelném. De olyankor a méltatlanságom tudatában inkább fölfelé nézek, mert azt gondolom, hogy valójában nem is én, de legalábbis nem egyedül csináltam.