Napjainkban is sokan hisznek abban, hogy járnak köztünk angyalok. De hogy például a szerzeteseknek is közük lehet ehhez, az már kevesebbek meggyőződése. Pedig érdemes megismerni, mit gondoltak e kérdésről a kereszténység első századaiban – máig érvényesen.
Egy régi hagyomány szerint a szerzetesek életformája az angyali életet (vita angelica) jeleníti meg a földön. Ez persze nem azt jelenti, hogy amikor az olvasó felidézi magában szerzetes ismerősei arcát, s talán létező kedvességükre és életszentségükre figyel, akkor földre szállt angyalokat kellene látnia bennük. Ez valószínűleg mindkét fél számára megterhelő feladat lenne. A leggyakrabban nem egyenként a szerzetesekre, hanem magára az életformára vonatkoztatva jelent meg a hagyományban az „angyali” jelző, mégpedig Jézus mondatából kiindulva, mely szerint „a feltámadáskor nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint Isten angyalai a mennyben” (Mt 22,30). Bár Jézus nem pontosan azt mondta, hogy akik lemondanak a házasságról, azok már úgy élnek, mint az angyalok, a szerzetesek előszeretettel látták ebben a mondatban a szerzetesi életforma egyik alapigéjét, s a szerzetesi fogadalmakkal vállalt evangéliumi életben a feltámadás utáni, angyalokhoz hasonló élet elővételezését vélték felfedezni.
Ha ennek a hagyománynak még ma is van üzenete, az mindenekelőtt az lehet, hogy
a szerzetesek létükkel jelenvalóvá teszik, hogy Isten országa, az, ahogyan a dolgok Isten szemében vannak, szükségszerűen más, mint ez a világ.
A szerzetesi élet tanúskodik arról, hogy a világ szemében gyakran abszolút értékeknek tekintett olyan dolgok, mint a pénz, a nemiség, a siker vagy a személyiségi jogok az örök élet, a feltámadás szemszögéből nézve viszonylagossá válnak. A szerzetes életformájával, ruhájával, napi ritmusával jellé válhat, annak jelévé, hogy van valami több, mint ez a látható világ, mint a „taposómalom” és a „mókuskerék”.
Fotó: Földházi Árpád
