Naponta nyerik vissza szemük világát Kongóban élő betegek Hardi Richárd tevékenységének köszönhetően. A szemorvos-misszionárius által vezetett Szent Rafael-szemklinika páciensei között olyan is akad, aki emiatt róla nevezte el gyermekét. A magyar szerzetessel Budapesten, a Párbeszéd Házában tartott előadása előtt beszélgettünk.
Hardi Richárdban már fiatalkorában mély nyomot hagyott Afrika: édesapja munkája révén, a hetvenes években öt esztendőt töltött Algériában. Miután hazatért, elvégezte az orvosi egyetemet, szemészeti szakvizsgát tett, Tatabányán dolgozott, majd – már a Nyolc Boldogság Közösség tagjaként – elhatározta, hogy a rend által 1982 óta működtetett kongói (akkori zairei) kórházban vállal missziót. Már huszonnégy éve, hogy meghozta ezt a döntést, amely beszélgetésünknek is kiindulópontja volt.
Mi motiválta harminchét évesen erre a misszióra?
Volt bennem egy jó adag kalandvágy, „Vissza Afrikába!” érzés a gyerekkori élmények miatt, és azt is tudtam, hogy szemészként nagyon hatékony munkát végezhetnék ott. De azt is éreztem, hogy az Úr hív erre a feladatra.
Egyértelmű volt ez az érzés?
Nagyon. Csomó apró jel mutatott erre, például jött egy szerzetes Franciaországból abba a magyar közösségi házba, ahová akkor tartoztam, és azt mondta, úgy érzi, vannak hivatások innen Afrikába. Pedig akkor még azt sem tudta, hogy létezem. Aztán amikor meghoztam a döntést, és bejelentettem, mondták, hogy milyen jó, mert az ottani püspök atya pont szemészt keres.
Ekkor Kabindába került, egy állami kórházba, ott átélt két háborút, ám 2006-ban jött egy újabb lépcsőfok…
Felmértem, honnan jönnek a betegek, és azt láttam, hogy a helyiek aránya elég kicsi, ezért felvetettem a közösségnek, hogy lépjünk egyet, s a százötven kilométerre lévő kétmilliós Mbuji-Mayiban nyissunk szemészeti centrumot. Ennek folytatásán dolgozom ma is. A Szent Rafael-szemklinikát már nemcsak működteti a közösségünk, mint a kabindait, hanem mi is tartjuk fenn, mi szerzünk be minden eszközt.
Fotó: Hajdú D. András
