A Ferenc pápa által 2021 októberében összehívott szinódus kapcsán számos kérdés, félelem és remény fogalmazódott meg különböző közösségekben arról, milyennek is kellene lennie a jövő egyházának. Az idén októberben lezajlott négyhetes találkozó után pedig sokan kicsit tanácstalanul állnak: Mi is történt tulajdonképpen? Miről szólt ez az ülés, és mi volt a tétje? Kérdéseinkkel mi a pesti jezsuita közösség tagjaihoz fordultunk.
Ayaan Hirsi Ali szomáliai származású feminista írónő és aktivista, aki az iszlámmal való szakítása után hosszú ideig ateistának vallotta magát, nemrég komoly őszinteséggel tárta fel, miért fordult a kereszténység felé. A nyugati civilizációt, melynek legjobb vívmányai a keresztény világnézeten alapulnak, szerinte ma három nagy erő fenyegeti: a kínai és orosz diktatúra, az iszlám térhódítása és a woke ideológia. Ezekkel szemben sem az ateizmus, sem a nemzetközi liberalizmus nem nyújt használható alternatívát, véli az írónő. Az egyetlen hiteles válasz arra a kérdésre, hogy „mi egyesít minket?”, abban a vágyunkban rejlik, hogy megőrizzük a zsidó-keresztény hagyomány örökségét, amely nemcsak kultúránk letéteményese, hanem az ember számára nélkülözhetetlen lelki vigasz forrása is. Ebben a fénytörésben döntő jelentőségű, hogy a keresztény egyházak képesek-e vonzó perspektívát nyújtani, vagyis meg tudják-e szólítani az embert – mindenkit – azzal a felszabadító, örök érvényű üzenettel, amelyet Jézus hagyott ránk. Ferenc pápa minden bizonnyal felismerte ennek a kérdésnek a halaszthatatlan fontosságát, erről is szólt ez a szinódus.
Korábban talán egyetlen püspöki szinódust sem övezett még ekkora feszültség és ennyi kérdés, így érdemes tisztázni, mit is jelent a fogalom, és a mostani alkalom miért más, mint az előzők. A szó a görög szünodosz: ’találkozás, összejövetel’ kifejezésből ered, amely a szün- ‘együtt’ és a hodosz ‘út’ összetételéből jött létre, jelentése tehát ’közös út, együtt haladás’. Etimológiája megegyezik a zsinat szóéval, „zsinatiságnak” is nevezhetnénk. A gyakorlatban azonban a két kifejezés (a latin a synodus és a concilium szóval különbözteti meg őket) más-más eljárást takar. Az egyetemes zsinaton, melyet a mindenkori pápa csak komoly szükség esetén hív össze, a püspökök testülete konkrét hittani kérdések tisztázása vagy törvényhozás céljából vesz részt. A püspöki szinódus intézményét VI. Pál pápa alapította 1965-ben, a II. vatikáni zsinat végén (szinódusok korábban is voltak, de inkább helyi érdekeltségűek). Ezen − nevéhez híven − ugyancsak püspökök vesznek részt, akiknek az a feladatuk, hogy tanácsadással segítsék a pápát az egyetemes egyház kormányzásában. Funkciója tehát kevésbé deklaratív, a döntéshozatal nem feltétlen célja. Szintén a pápa hívja össze, a témáját is ő határozza meg. Az idén októberben lezajlott ülés a tizenhatodik volt ebben a műfajban, és témája maga a szinodalitás, vagyis az együtt haladás volt.
A köztudatban a haladással kapcsolatban nagyon hamar kinek-kinek a saját kérdései (nyugati világunkban jellemzően a homoszexuális párok egyházi áldásban részesítése, a cölibátus választhatóvá tétele, a nők diakónussá szentelése, a nők és a laikusok szerepe a közösség életében stb.) léptek az eredeti kérdés helyére, ami így szólt: „Hogyan teszi lehetővé ez a fajta együtt haladás az egyház számára az evangélium hirdetését a rábízott misszióval összhangban; és milyen lépések megtételére indít minket a Lélek, hogy szinodális egyházként növekedjünk?” A kérdés tehát inkább az: hogyan cselekedjünk, és nem az, hogy mit. Szemmel láthatóan nehéz mit kezdeni azzal a gondolkodással, amely a problémákra figyel, a megoldásokat keresi, és kész, konkrét válaszokat sürget.
„Szerintem naiv, aki ettől a szinódustól többet vár, mint amire képes lehet – mondja erre Bellovics Gábor SJ. − Magyar hírportálokon is jelentek meg cikkek arról, hogy Ferenc pápa bekeményít, »alkalmazkodni akar a modern világhoz«, és »eddig tabunak számító reformokat« akar bevezetni. Pedig mindössze annyi történt, hogy a szinóduson lehetett ezekről a témákról beszélni. Azt, hogy a katolikus egyházban püspökök és bíborosok jelenlétében bizonyos témák szóba kerülnek, a világi sajtó úgy értelmezi, hogy akkor ezek mind meg fognak történni.”
Ennek nem utolsósorban az is lehet az oka, hogy számos érzékeny témáról eddig valóban nem beszéltek nyilvánosan az egyházban. Ám ezt is érdemes kontextusban látni, fejti ki Gábor atya, hiszen maga az egyház szerkezete, teológiai és dogmatikai logikája az, ami sok helyzetben nehézkessé teszi a változást. „Itt van például a tévedhetetlenség sokat vitatott dogmája, amely például a nők pappá szentelésével kapcsolatban is felmerül. II. János Pál pápa ugyanis abban a bizonyos Ordinatio sacerdotalis kezdetű apostoli levélben ezt a kérdést egyszer s mindenkorra le- zárta. Diskurálhatunk róla, de nem sokra megyünk, ha ott van mellette egy megoldatlan teológiai probléma, ami nem is a nők pappá szentelésére vonatkozik, hanem arra, hogy mit jelent valójában az ilyenfajta, véglegesnek szánt kijelentés. Az egyház saját működésének értelmezése annyira szigorú, hogy rendkívül nehéz változtatási javaslatokkal közelíteni hozzá. A másik ok az univerzalitás és a sokféleség.
Egy olyan reform, amely Európa felől nézve üdvözlendő lenne, máshol egészen más hatást érhetne el. Ferenc pápa pedig az egység megőrzésére törekszik, hiszen Jézus utolsó kívánsága is az, hogy valahogy egységben tartsuk ezt a nagyon pulzáló és sokféle helyzetben lévő közösséget.”
A pápa módszere, vagyis az, hogy igenis vegyük komolyan, hogy egy hajóban evezünk, egyszerre régi és mégis szinte érthetetlenül új; történelmi lépés abba az irányba, hogy megérezzük és megértsük ezt az egységet. „Először fordult elő a katolikus egyház történetében, hogy a hierarchia különböző fokain lévő emberek heteken keresztül univerzálisan, tehát katolikus módon kapcsolatba léptek egymással, és beszéltek arról, hogy mi a helyzet – folytatja Gábor atya.
Ilyen szervezett formában ez még nem történt meg az elmúlt kétezer évben, legalábbis a modern korban biztosan nem. Ez azért elgondolkodtató. A legtöbb résztvevő, aki azóta nyilatkozott, nagyon különleges élményről számolt be. Volt lehetőségük meghallani, hogy a másik, aki mondjuk Pápua Új-Guineából vagy Ruandából jött, mennyire másként látja a katolikus egyház jelenlegi kihívásait. Így lehet megérezni, mit jelent az egyetemesség. Milyen jó lenne, ha továbbadnánk, hogy a katolikus egyházhoz tartozásunk valamiféleképpen sokkal több, mint az éppen aktuális, a személyek vagy a társadalom szintjén is különböző, nagyon fontosnak tűnő kérdéseinkkel való foglalkozás!”
Ez a megközelítés nagyban épít a megkülönböztetés ignáci gyakorlatára, melyhez a tanácskozás formáját radikálisan meg kellett változtatni. Miután a pápa kérésére az első, egyházmegyei szakaszban így vagy úgy megtörtént a helyi plébániák és hívő közösségek tapasztalatainak, kérdéseinek összegyűjtése, az egyes országok püspöki konferenciái ezeket összesítve továbbadták, hogy a globálisan egybeterelt információt együtt is feldolgozzák. Ez volt a második, kontinentális szakasz, melynek során kialakult az a munkadokumentum (Instrumentum laboris) is, amely alapján a harmadik, univerzális szakaszra, azaz az október 4. és 29. között zajló találkozóra készülhettek a résztvevők.
Újdonság, hogy a tanácskozáson jelen lévőknek ezúttal csak hetvenöt százaléka volt püspök, a maradék huszonötöt papok, szerzetesek és szerzetesnők, illetve világi nők és férfiak alkották, Ferenc pápa személyes meghívása alapján. Rajtuk kívül még számos más segítő és szakember – teológustól a technikusig – volt jelen és végzett folyamatos háttérmunkát. Magyarok heten vettek részt az ülésen: Csiszár Klára teológus, Kocsis Fülöp görögkatolikus metropolita, Kovács Gergely gyulafehérvári érsek, Mohos Gábor esztergom–budapesti segédpüspök, Német László belgrádi érsek, Pál József Csaba temesvári püspök, valamint szakértő résztvevőként Szabó Péter teológus.
A szinódus magyar résztvevői Ferenc pápa oldalán
Valamennyi küldött először háromnapos lelkigyakorlaton vett részt. Ezt követően az Instrumentum laborisból általuk megjelölt témák, valamint a beszélt nyelvek alapján osztották be őket „asztaltársaságokba”, eltérően a korábbi, konferenciaszerű elrendezéstől, amelyben az elnökséggel szemben ültek a püspökök. A csoportok beosztásánál az is szempont volt, hogy püspökök, papok, világi férfiak és nők is legyenek egy asztalnál, lehetőleg minél távolabbi kultúrkörökből. A közel négyhetes tanácskozás végén pedig kiadtak egy – a résztvevőkkel több fordulóban egyeztetett és módosított – beszámolót, amely húsz főbb pont alatt tartalmazza azokat a tapasztalatokat és javaslatokat, melyek a beszélgetések során körvonalazódtak.
Mindezek mögött rengeteg előkészítő és utómunka van, de felmerülhet a kérdés: előfordulhat, hogy ezek után nem is történik semmi más? Amikor feltesszük ezt a kérdést, valójában még nem értjük, miről is van szó. „Rossz a kérdés dés – segít ki Elek László SJ. − Mert arról szól, hogy meg kell javítani, át kell alakítani, ki kell cserélni, döntést kell hozni. Pont arra irányul ez az egész, hogy lépjünk ki onnan, ahol szervezni, intézni kell, oda, hogy érzékeljük egymást és közben valahogy a Szentlelket is. Nyilván jó, ha ebből valami születik, de nem a döntés a lényeg, hanem hogy rájöjjünk:
az élet, az egyház, az Isten felé fordulás nem munka vagy feladatkör, amelyben mindent hivatalból meg kell oldani, dokumentálni és iktatni kell. A lényeg az együttlét.
Ha a szinódusból csak annyi marad meg, hogy beszélgetünk és halljuk egymást, akkor már van értelme. Átalakul az egyház attól, ha elkezdünk egymással beszélni.” „Lehet, hogy volt olyan püspök ezen a szinóduson – teszi hozzá Gábor atya −, aki életében először volt úgy négy hétig valahol, hogy kénytelen volt mindennap, minden teológiai témáról végighallgatni az asztalánál ülő huszonkét éves amerikai lány véleményét. Ebbe érdemes belegondolni.”
Akik tehát radikális egyházi reformokban bíznak, nem valószínű, hogy megtalálják a számításukat. „Nem hiszem, hogy több hit és mélyebb istenkapcsolat születne az emberekben attól, ha valamilyen strukturális reform valósulna meg az egyházban – mondja Bellovics Gábor. − Ez nem azt jelenti, hogy annak nem lenne értelme, csakhogy valamiféleképpen alulról, a hit legegyszerűbb formájából eredő folyamatnak kellene lennie.”
A szinódus egyik munkacsoportja (Fotó: Massimo Valicchia / NurPhoto / AFP)
„Ezzel együtt tartsuk meg a hierarchiát, a szent rendet annak igazi, eredeti értelmében – folytatja Elek László − Nem a demokratizálódás a cél, hanem a beszélgetés és a közös figyelem és ennek a lassú kiforrása. A karizmák különbözők, és nekünk fel kell ismernünk azt, hogy az egyházban a Szentlélek mindenkin keresztül szól, van helye mindenkinek, de nem mindenkinek ugyanaz a szerepe.” Rendben, de akkor most hogyan tovább? Néhány száz résztvevő lelkes beszámolójával és egy húszpontos dokumentummal lángra lehet lobbantani a világot? „Mennyire lehet elvárni, hogy minden püspök, aki most hazament a szinódusról, indítson a saját egyházmegyéjében egy ugyanilyen párbeszédet? – veti fel Hofher József SJ. − Ha ezt nem tudja átültetni az otthoni gyakorlatba, akkor marad az a klerikális berendezkedés, ami eddig volt. Mint amikor felkavarják az állóvizet; a zavaros része feljön, aztán minden visszaülepszik oda, ahol volt.” Harai Levente SJ hozzáteszi: „Talán nem alaptalan az a félelem, hogy ez a kezdeményezés túl nagy elvárásokat teremt egyes egyházakban, például Németországban, aminek az lehet a hátulütője, hogy az emberek azt mondják majd: »Ja, nem történt semmi? Hát akkor majd kézbe vesszük!« És ez újabb szakadáshoz vezethet.” Nevelős Gábor SJ szerint ez abból a félreértésből fakad, hogy a szinódust összekeverjük a döntéshozó testülettel. „A pápa nemegyszer elmondta nyíltan, hogy ez nem arról szól, hogy parlamentet játszunk. A résztvevők egy konzultatív folyamatba léptek be, és ennek a lelkületét kell valahogy továbbadniuk. Itt nem társakat kell gyűjteni, hogy nálunk legyen a többség, hanem engedni és figyelni, hogy rajtunk keresztül hogyan működik a Lélek. Ez nagyon más dinamika, mint a pártoskodás.”
„Ezt teológiai és spirituális szempontból lehet csak megérteni – véli Bellovics Gábor. − Mert különben politizálunk, ugye? Ez markáns különbség. A politikai vezetésnek az a dolga, hogy képviselje egy nemzet álláspontját. Míg az országonként változó dolgokban fontos, hogy kinek az érdekeit képviseljük, addig itt csak együtt kell lennünk. Ferenc pápa és az egész szinódusi folyamat kommunikációja nagyon próbálta ezt hangsúlyozni. Hogy lépjünk túl azon, hogy márpedig most mi ezt és ezt képviseljük, és érezzük meg, hogy valójában, egészében milyen is az egyház.”
„Olyan, mintha egy kereszteződésnél lennénk, ahol meg kell állnunk, hogy jobban megértsük, melyik irányt kell választanunk” – olvassuk a szinódusi ülés beszámoló dokumentumában. A 2021-ben elkezdett szinódusi folyamat záró ülésére 2024 októberében kerül majd sor, várhatóan az ideihez hasonló formában. Ennek végén a gyűlés résztvevői beszélgetéseik és tapasztalataik végső összefoglalását nyújtják majd át Szent Péter utódjának. És hogy mi lesz azután? Ferenc pápa és a világ reményei talán találkoznak, ha az együtt haladásban lassan megtanuljuk áttenni a hangsúlyt a haladásról az együttre.
A cikkben megszólaló jezsuiták és A SZÍV szerkesztői
„A szinódus ideje alatt több alkalommal beszélgettem részt vevő püspökökkel, vatikáni munkatársakkal, teológusokkal, a sajtó szakembereivel, akik mind kifejtették a véleményüket, és így vagy úgy (akár tudattalanul is) pozicionálták magukat a képzeletbeli konzervatív– progresszív skálán. A különböző reakciókat hallgatva és olvasva próbáltam szélesebb perspektívában látni a szinódus valóságát.
A XXI. század legújabb tudományos, technológiai és társadalmi változásai azt eredményezik, hogy az ideológiai „tömbök” határai elkezdtek feloldódni. Az egyes „tömbökön” belül található intergenerációs egység megkérdőjeleződik, és a vertikális „tömbök” között egyre erősebbé válik a horizontális, intragenerációs megértés. A fiatalabb katolikus generációk sokkal mélyebb érzékenységgel és megértéssel vannak a generációjukban található más ideológiákat képviselő fiatalok felé, mint adott esetben a saját világnézetüket, vallásukat képviselő idősebb generációból származó teológusok, egyházi emberek iránt. Hiába ugyanazokat az értékeket szeretnék képviselni a különböző generációk, mégis annyira más kulturális hatások alatt nőttek fel, hogy egymással párhuzamossá válnak, és egyazon ideológiai, érték- és vallási rendszerben nem tudják megérteni és megértetni egymást. A szinódus folyamán és a szinódust követő értelmezésekben is sokszor találkoztam ennek a megosztottságnak a tudattalan jelenlétével.
Figyelve a különbségeket egy további érdekes jelenség is elgondolkodtatott. Elképzelve a konzervatív–progresszív skálánkat meghatározó végpontokat, mintha mindkét „tábor” statikusan tekintene magára. Identitásuk egy szűken vett egyházi értelmezésben gyökerezik, és nem a teremtés valóságának tudatában. Teilhard de Chardin szavaiból kiindulva a változás lényegi eleme a teremtésnek – az embernek és az egyháznak pedig társteremtővé kell válnia az Istenhez vezető növekedésben. Ebben a perspektívában élét veszti a konzervatív és progresszív fogalom jelentősége. Idővel a progresszív is konzervatívvá válhat. Fontos, hogy egyben lássuk az élet valóságát, a növekedést, melynek a Lélek által éltetett egyház a csúcsa. A vertikális katolicitásnak horizontális katolicitássá kell válnia. Amint így kezdjük szemlélni a különböző világnézeteket, hamar ráeszmélünk, hogy a konzervatívok és a progresszívok nem két különböző irányt képviselnek, hanem egymást feltételezve mindkettő a növekedést szolgálja.”
Kajtor Domonkos SJ (Róma)
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2023. december – 2024. január
1800 Ft