Szülők, gyerekek, nagyszülők: olyan háromszöge ez a családi életnek, amelynek minden oldala életre szólóan gazdagodhat a csak ebben a rendszerben adható és kapható értékek által, nemzedékek áramlásában létezve a mindennapok során. Áldások, buktatók, örömek és fájdalmak – a szakember szemével, történeteken keresztül.
Szülőnek lenni állandó felelősséget jelent. A nagyszülői szerep ehhez képest felüdülés, jutalomjáték az élettől. A nagyszülő heti-havi pár órában látja unokáját, akit immár nem az ő felelőssége felnevelni. Időt tölthet vele, élvezheti a társaságát, élményeket adhat neki, megtaníthatja dolgokra, ám a szünet nélküli szolgálat alól mentesül. Igaz ez így? Ideális esetben igen, de valójában nagyon nagy a szórás. A mai családok gyakran vannak mindenfajta nagyszülői segítség nélkül. Vagy azért, mert a nagyszülők idősek, vagy mert egészségi állapotuk nem engedi meg, hogy be tudjanak segíteni, sőt, még ők szorulnak támogatásra, ápolásra. A mostani szülői nemzedéket „szendvicsgenerációnak” is szoktuk nevezni, mert a 30–45 éves szülők, akik még aktívan gyermeket nevelnek, könnyen kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy több fronton kell helytállniuk. Saját szüleik ápolása és gyermekeik felnevelése egy időben az ő dolguk. Ehhez hasonló szituáció nehezítheti a nagyszülők dolgát is, egy másik életszakaszban találkozva a jelenséggel: ők a saját szüleik – vagyis a dédszülői generáció – gondozása miatt maradnak ki az unokáik életéből, hiszen 80–90 éves szüleik mellől nem tudnak elmozdulni.
Azt sem szabad véka alá rejteni, hogy vannak olyan nagyszülők, akik szülőként nem voltak a helyzet magaslatán, vagy más oknál fogva, de úgy hozta az élet, hogy szakadékhoz hasonló, tátongó, áthidalhatatlan mélység és távolság alakult ki a nagyszülőkorú szülő és felnőtt gyerekei között. Megtört a bizalom, a régi sérelmek még mindig fájnak, és nem találják az egymáshoz vezető utat. Olyankor az unoka nem is ismeri a nagyszüleit, és a nagyszülők életének sem része a gyermekkacaj, az ártatlan, tiszta tekintet, amely talán új esélyt adhatna, hogy ezúttal másképp, jobban végezzék gondozói feladataikat.
Képek forrása: IStock
A mai családok szemszögéből nézve, szakemberként azt tapasztalom, hogy nagy hiány van. Hiány a rugalmas, a szülő értékrendjét és szabályait tiszteletben tartó, bármikor elérhető nagyszülői segítségből. Elérhető? Ha a nagyszülő aktív korú, akkor még dolgozik. Nem fog tudni menni, ha a bölcsis gyerek megbetegszik. A szülő szabályai szerint? Ez gyakran sarkalatos pont. Persze, tudjuk, a nagyszülők dolga elkényeztetni a kicsiket. Ám sok mai szülőnek nagyon fontos, hogy például a gyerek ne egyen édességet, ne nézzen tévét, ne maradjon fenn sokáig, ne legyen elhalmozva drága ajándékokkal. A nagyszülői generáció szemében ezek javak, engedmények vagy ajándékok, pluszdolgok, amelyekkel ki tudják fejezni a szeretetüket. Itt már a szülő vérmérsékletén múlik, és azon, hogy mit vesz észre, mindez milyen hatással van a gyerekre, hogy szabad utat enged-e neki.
Szabolcsot a nagymamája szőlővel kínálja, holott a kisfiú cukorbeteg, és csak grammra pontosan kimért szénhidrátot fogyaszthat. Panniéknál a nagyszülői házban mindig be van kapcsolva a tévé. Így szokták meg, ezt szeretik. Hangosan szól, megy benne a híradó, a bűnügyi műsorok, thriller, filmajánlók és reklámok. Egész nap. Hiába kérték Panni szülei, hogy amikor ők ott vannak, vagy a kis Pannira vigyáznak a nagyszülők, ne szóljon a tévé. Választhatnak, hogy így is odamennek, s kiteszik ennek a négyéves gyereket, vagy nem mennek oda. Lóránt és Pisti nagyszülei házában gyakori a káromkodás, a csúnya szó. Egyáltalán nem figyelnek oda a nyelvezetre, akkor sem, ha ott vannak az unokák. A papa szerint a felnőtt témák, disznó viccek nem olyasmik, amik nem gyereknek valók. Fogja be a fülét, ha nem tetszik neki. Hiába a határhúzás, a magyarázat, sokszor az a tapasztalat, hogy a nagyszülői generációban nincs már meg az a rugalmasság, hogy változtatni tudjanak a berögzült szokásaikon.
Persze ez sem általános érvényű igazság, mert van olyan nagyszülő, aki sok erőfeszítést tesz, hogy alkalmazkodjon, és például a tejérzékeny, gluténérzékeny, mogyoró- vagy éppen tojásallergiás kisunokája számára megfelelő ételeket tanuljon meg elkészíteni. Van olyan nagyszülő, aki ha kell, mindennap átutazza a várost tömegközlekedéssel, hogy be tudjon segíteni a fiáéknál. Sokszor ő megy a gyerekért oviba, és edzésre viszi délutánonként. Olyan is előfordul, hogy az unoka heti rendszerességgel egy napot a mamánál alszik, megkönnyítve ezzel a szülők dolgát. Az anyagi támogatás sem ritka a nagyszülők részéről, ha tehetik, ingatlannal, pénzzel segítik a fiatalokat az életkezdésben, fészekrakásban. A szeretet csírája minden esetben tetten érhető, de van, hogy nem tudják megfelelően kimutatni, kifejezni a felek.
Dóri és Péter két hat év alatti gyereket nevel. Dóri most fog visszamenni dolgozni, de segítségük nincs. A nagyszülők az unokák létezéséről sem tudnak. Mind a négy nagyszülő él, ám olyan szinten elmérgesedtek a családi viszonyok, hogy már évek óta nem tartják a kapcsolatot. Péter szülei elváltak, az apukája ötéves korában kiesett az életéből. Péter anyukája ezt követően italozó életmódot folytatott. A mellé szegődött férfiak nem tűrtek ellentmondást a kis Peti vagy öccse részéről. Péter hamar elkerült otthonról, és életcélja volt, hogy meg tudjon állni a saját lábán. Mostanra ez sikerült, ám ma is zaklatott lesz, ha visszagondol apjára, aki elhagyta, és anyjára, aki nem tudta megállni, hogy ne igyon, s kiszolgáltatta őt és testvérét az egymást sűrűn váltó „nevelőapák” sokszor drasztikus nevelési módszereinek. Nem vágyik vissza a szülői házba, vagy húsz éve nem járt ott.
Dóri és Péter talán épp keserű élttapasztalatai mentén talált egymásra: Dórinak sem volt sokkal nagyobb szerencséje gyerekként. Úgy érezte, terhet jelent szülei számára. Anyukája három műszakban dolgozott, apja többnyire otthon sem volt. Anyjának a sok munka, a megélhetési gondok mellett nem volt türelme Dórihoz, akit gyakorta cibált, pofozott, vert. Dóri és Péter egyaránt rengeteg erőfeszítést tett abba, hogy kiheverje hányatott gyermekkorát, egymásba kapaszkodtak, és igyekeznek semmit sem átadni gyermekeiknek saját rossz tapasztalataikból. Ugyanakkor a nagyszülői segítség nagyon hiányzik nekik. Már azon gondolkoznak, hogy pótnagyikereső hirdetést adnak fel. Ám érthető módon nem nagyon bíznak benne, hogy találnának valakit, hiszen alapvető élettapasztalatuk az, hogy „nem kellek”.
Rózi és Sári szülei aktív nagyszülői hátteret „élveznek”. Az anya szülei közel laknak, az anyai nagymama sokáig mindennap átjárt, és egész nap náluk maradt, hogy segítsen a kis korkülönbséggel született unokák körül. Segített, de úgy, hogy mindent kritizált, kijavított és nehezményezett, amit a lánya csinált. Nem jól tartja a gyereket. Nem jól melegíti a tápszert. Nem jól ellenőrzi a fürdővíz hőmérsékletét. Bár nagyon jó volt az, hogy lánya nem maradt magára egész nap a gyerekekkel, de egy idő után az történt, hogy az anyuka teljesen elveszítette a hitét önmagában. Ő rossz anya, fogalmazódott meg benne. Nem tudja rendesen ellátni a gyerekeit.
Az apa szülei laktak messzebb, s ha látogatóba jöttek az unokákhoz, több napig maradtak. A férj anyukája nyugdíjba vonulása előtt pedagógus volt. Ő is feljogosítva érezte magát, hogy minden esetben magát ajnározza, fényezze, hiszen milyen jól felnevelt már két fiút. Kevés empátiával volt a menye iránt, a fiát igyekezett irányítani, az unokái szeretetét pedig megvásárolni. A szülők nem kértek drága ajándékokat, ő mégis zsákszámra hordta a ruhát, játékot, az öt számjegyű összegbe kerülő karácsonyi meglepetést. Igen, ennek a családnak volt segítsége. De milyen áron?
Nemegyszer fordult elő velem munkám során, hogy egy-egy kétségbeesett nagymama keresett meg. A szülők elváltak, és ő nem láthatja az unokáját. Nemkívánatos személy lett. Nem látják szívesen, és nem engedik hozzá a kisunokáját, akire pedig születése óta vigyázott. Mintha a házasság felbomlásával az egyik szülőt és teljes rokonságát is törölni akarták volna. Elmérgesedett családi ügy, amelyben a nagyszülő és a gyerek is szenved. Szenvednek egymás hiányától, holott mindkét fél részéről megvan a szándék és az akarat a kapcsolattartásra.
Az aktív, élő kapcsolat az unoka és a nagyszülő között rengeteget adhat mindkét félnek. A gyerek megtapasztal egy másféle lakókörnyezetet, életmódot, szokásrendszert, habitust. Kap valakit, aki más minőségű figyelmet tud adni nekik, mint a szülei. A papa játékot farag neki, a mama finomakat főz. Megtanulja a kertben a növények nevét. A mama órákig hajlandó szerepjátékozni vele. A papa zsugázni tanítja. Felnőttek terápiájából tudjuk, hogy ott, ahol a szülői háttér feszült, vagy nem jut elég idő, figyelem a gyerekekre, a nagyszülők szerepe megmentő hatású lehet. Egy ilyen családban lehet, hogy a gyerek életében az egyetlen stabil személy, akitől feltétel nélküli szeretetet érez, pont a nagymama. A gyerekek nagyon tudnak kötődni a nagyszülőkhöz, és még felnőttkorukban is nagyon szívesen, nagy melegséggel és szeretettel emlékeznek vissza a velük töltött időre.
Kristóf azért viszi rendszeresen kirándulni és horgászni a fiát, mert gyerekként őt a nagypapája rendszeresen vitte. Akkor szerette meg a természetjárást, tőle tanult meg tüzet rakni és gyújtani, tájékozódni a jelzések mentén, térképet olvasni. A mai napig látja maga előtt, ahogy a papa a bicskájával lehasít egy karéj kenyeret, hozzá szalonnát és hagymát szel. Az a bicska ott van otthon fő helyen, a vitrinben. A Tata bicskája. Egyszer majd az ő fiáé lesz, ha a dédapját a fia már nem is ismerhette meg.
Líviáéknál számtalan hímzett terítő és díszpárnahuzat, kötött kardigán árulkodik arról, hogy a dédi milyen ügyes kezű volt. Lívia lánya, Bianka is örökölte a szépérzékét és kézügyességét. Lívia a minap vásárolta meg a kislány első saját horgolótűjét, hogy megtanítsa horgolni. Lehet, hogy az efféle nem divat vagy elterjedt a mai világban, ám Lívia szemében valódi értéket képviselnek. Ő ezt látta kislányként a nagymamájától, és ezt szeretné átadni lányának is.
Tímea gyakran mesél a gyerekeinek a felejthetetlen dunakanyari nyaralásokról, amelyeket nagyszülei hétvégi kisházában töltött. Azok a hetek a szabadságot jelentették számára. A vadvirágok látványát. A felhők szűnni nem akaró vonulását. A méhek döngését. Azt a fajta időtlenséget, amelyet csak gyerekként tud megélni az ember. A mama finom hideg uborkasalátája. A papa benzines fűnyírójának a hangja. Szagok, ízek, a szél fuvallata. Jó érzés visszaemlékeznie, felelevenítenie a történeteket, és ezzel is éltetnie gyerekeiben a dédszülők emlékét.
Nagyszülői szemszögből az unokák életében való szerves, aktív részvétel célt, értelmet adhat az élet ezen szakaszának. A hasznosság érzete, hogy szükség van még rá, évekkel hosszabbíthatja meg egy idős ember életét.
Ildikó élt-halt az unokáiért: két lány és egy pici fiú. Amikor a kicsi ötéves lett, egy bagatell dolog kapcsán Ildikóra megharagudott a lánya. Valami butaságon kaptak össze, de elmérgesedett a vita. Olyan dolgokat vágtak egymás fejéhez, amilyeneket nem lett volna szabad. Ildikó nem haragtartó típus, szívesen maga mögött hagyta volna ez a fiaskót. Nem úgy a lánya. Lényegében kizárta Ildikót az életükből. Már nem volt meghívva a születésnapokra. Már nem kellett a kicsit bábszínházba vinnie. Egyedül a legidősebb, akkor tizenöt éves unokája tartotta vele a kapcsolatot üzenetekben. De az anyjára ő sem tudott hatni. A férje sem. Ildikó úgy érezte, majd belepusztul abba, hogy nem láthatja az unokáit, hogy a lánya megharagudott rá, és megszakította vele a kapcsolatot. Egy nap rosszul lett, mentő vitte kórházba. Vizsgálták jobbra-balra, keresztül-kasul. Egyedül a szívén találtak egy rendellenességet. Olyat, amit a korábbi kivizsgálások nem mutattak. Ildikó élettársa fogalmazta meg: „Nem is csoda ez annál, akinek meghasadt a szíve…”
Paula lánya külföldön végezte az egyetemet. Ott szeretett bele leendő férjébe. Külföldön alapítottak családot. Amikor várandós lett a lánya, az akkor hatvankét éves Paula felkerekedett, és kiköltözött hozzájuk. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, gondolta… Azóta sem bánta meg a döntését. Külön kis lakása van, tagja az ottani magyar közösségnek, három unokája életének születésük óta a szerves része. Jártak ezzel a döntéssel áldozatok? Igen. De nem tudta elképzelni, hogy magányosan tengeti megszokott közegében az életét, miközben a lánya családjának szüksége van rá.
Váltsunk most a szülői oldal szemszögére: jó annak, aki azt érzi, hogy számíthat saját vagy társa szüleire. Erős családi hálót tudhat maga mögött, esetenként lélegzetvételnyi szabad időt kap, amely hozzásegíti, hogy feltöltődjön, és kisimultabban térhessen vissza a megszokott kerékvágásba. Ebben az esetben is előfordulhat az ideális helyzettől eltérő aránytalanság vagy túlzás. Amikor menni „kell”, minden áldott hétvégén a nagyszülői házba. Egyik nap az apa, másik nap az anya szüleihez, hogy ne legyen sértődés. Szabad hétvége nincs. Ilyenkor leválási nehézséget látunk, amikor apa vagy anya még nem vált le a saját szüleiről. Vagy nem tud nemet mondani. Akár nem is vezet saját háztartást: azt eszik, amit hétvégén csomagoltak nekik. Kényes, érzékeny témáról van tehát szó, olyasmiről, amit nem könnyű jól csinálni…
Az egyik legfontosabb érzelmi viszonylatról van szó, mégpedig kétszeresen. Mert a mostani szülő gyermeke marad saját szüleinek. Ez sokszor eredményezhet lojalitáskonfliktust, amikor az illető egyszerre akar helytállni szülőként, és továbbra is megfelelni saját szüleinek. Az egymás felé mutatott türelem, megértés és empátia, kellő önreflexióval és rugalmassággal vegyítve segíthet, hogy ezeket az érzékeny családi kapcsolatokat sikerüljön jól kezelni.
Becsüljük meg a nagyszülőket, és értékeljük, amit adni tudnak! Szerencsések azok a családok, ahol az unokák életének része lehet a nagyszülő. Mindhárom érintett generációnak ez lenne az érdeke és érzelmi szükséglete. Ennek érdekében a kompromisszumra is késznek kell lenni, olyan mértékűre, amilyet még elfogadhatónak éreznek a felek. Mert az unoka számára a nagyi eperlekváros palacsintája és ölelő karjai, a papával vívott sakkmeccs olyan értékek, amelyek semmi mással nem helyettesíthetők.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2026. március
1600 Ft