A „hivatások kultúrája”, avagy a „hivatásbarát kultúra”, ahogy egyházi körökben magyarul elterjedt, II. János Pál pápa egyik kedvelt kifejezése volt (eredetiben: „la cultura vocazionale”). Közös légkört és látásmódot jelent, mégpedig azt, hogy saját életünket és mások életét is az élő Isten közelségében, a hozzá visszatérő kapcsolódásban és az ő hívására adott válaszban értelmezzük. Jézus lelkülete ez, aki maga így él, és aki meghívott bennünket, hogy vele együtt, az ő társaként járjuk az élet útját.
A hivatást a köznyelv leggyakrabban úgy határozza meg, hogy valaki egy bizonyos tevékenység vagy szerep iránt vonzódik. Ilyenkor az illető azt érzi, hogy az adott tevékenység vagy szerep az ő célja vagy rendeltetése az életben. Ez alapján a hivatás lehet szakmai, vallási vagy szociális jellegű, és általában az egyén értékei, képességei és érdeklődése alapján alakul ki. Ebben a megtalált tevékenységben és szerepben teljesedik majd ki az élete, és ezen keresztül lesz a legértékesebb mások számára is.
A mi keresztény hivatásértelmezésünk egy lépéssel mélyebbre megy ennél a meghatározásnál. A hivatást mi úgy határozzuk meg, mint az élő Isten személyes szeretetére, közelségére és hívására adott személyes válaszunkat. Mi, keresztények abból indulunk ki, hogy bármilyen tevékenység vagy szerep vár is ránk az életben, Isten közelében, az ő fényében ismerjük fel azt, akik valójában vagyunk. Számunkra a hivatás önazonosságunk kifejeződése, ami az Istennel való személyes kapcsolódásunkból születik, és konkrét tettekben: mások szolgálatában és szeretetében fejeződik ki. Így születik meg egy bizonyos tevékenység vagy konkrét szerep, amit az illető válaszként ad az Isten közelségére, szeretetére, meghívására. A hivatás számunkra tehát Jézussal való együttműködésünk, kapcsolatunk, sőt: barátságunk kifejeződése.
Legyél te iS Jézus társa!
3900 Ft
Hivatásbarát kultúra
A „hivatások kultúrája”, avagy a „hivatásbarát kultúra”, mindenekelőtt közös légkört és látásmódot jelent. Nekem személyesen nagyon fontos volt megértenem, hogy a hivatásbarát kultúra célja elsődlegesen nem a hiányzó papi vagy szerzetesi létszám feltöltése, hanem egy olyan közeg megteremtése, ahol a közösség és azon belül az egyes ember őszintén oda tud fordulni Istenhez, és párbeszédbe tud lépni vele, bármilyen hivatás is szülessen majd meg e párbeszédből.
Közös feladatunk elsődlegesen nem konkrét papi és szerzetesi hivatások toborzásában áll, hanem az élő Istenhez való őszinte odafordulásunkban, aki öröktől fogva szeret minden embert, és mindenkit meghív a vele való találkozásra és a közös életre. Egy hivatásbarát kultúrában egyre inkább az Isten közelében élünk, és általa olyanná válunk, akik erre a közelségre meg tudunk hívni másokat is. Így fogjuk tudni majd felajánlani mindenkinek, fiatalnak és idősnek, férfinak és nőnek, családosnak és egyedülállónak, papnak és szerzetesnek, hogy Isten neki szóló személyes szeretetét és személyes meghívását újra és újra szabadon felfedezhesse. Ez a meghívás csak a mi válaszunkra vár, hogy általa egyénileg is, de közösségeinken és intézményeinken keresztül is továbbadjuk az Istentől kapott szeretetet. Így válik érthetővé a magyar jezsuita rendtartományunk apostoli tervében a következő kijelentés: „Apostoli tervünk alapja a hivatásbarát kultúra megerősítése provinciánkban. Ez a vezérfonal végighúzódik minden szolgálatunkon, így nem elkülönítve, főbb tevékenységi területeink egyikeként tárgyaljuk, hanem minden mást áthatva, összes apostoli munkáink eredőjeként és gyümölcseként állítjuk magunk elé.”
Az Istenre irányuló életből, az így értelmezett hivatásbarát kultúrából két konkrét küldetés, két pontosan megfogalmazható feladat következik minden jezsuita közösségünk és munkatársunk számára. Az egyiket általános hivatásgondozásnak, a másikat specifikus jezsuita hivatásgondozásnak nevezzük. A hivatások kultúrája szempontjából mindkét feladat fontos, mind az általános, mind a specifikus hivatásgondozást tudatosan művelnünk kell, s nem hagyhatjuk el az egyiket a másik kedvéért. Látnifogjuk majd, hogy ez a két különálló szolgálati terület hogyan kapcsolódik össze szervesen egymással. Az a hivatását kereső személy ugyanis, aki konkrét eszközöket és szempontokat keres, mielőtt a következő lépéseit megtenné, a két nagy hivatásgondozói területet két nagy állomásként fogja megélni, s mindkét állomáson világos eszközöket és segítséget találhat a maga számára, függetlenül attól, hogy pontosan mi lesz majd az ő élethivatása.
Általános hivatásgondozás
Az általános hivatásgondozás azt jelenti, hogy éljük és előmozdítjuk magunk között azt, amit a hivatásbarát kultúra jelent, azaz törekszünk úgy élni egyénileg és közösen egyaránt, hogy saját életünket és mások életét is az élő Isten közelségében, a hozzá visszatérő kapcsolódásban és az ő hívására adott válaszban értelmezzük. Együtt követjük Jézust, aki előttünk jár, és meghívott bennünket, hogy társai legyünk az élet útján.
Hogy a hivatások kultúrája minél konkrétabban és kézzelfoghatóbban jelen lehessen közöttünk, négy terület rajzolódott ki, amelyeket mindnyájan kitűzhetünk magunk elé megfogalmazható célként. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján ezek az általános hivatásgondozás céljai közöttünk:
1. Élő hit: gyakoroljuk a személyes és közösségi imádságot, rendszeresen éljünk a szentségek vételével, beszélgessünk hitünkről azokkal, akik előttünk járnak ezen az úton, és kezdjünk el részt venni rövidebb lelkigyakorlatokon.
2. Közösség és szolgálat: tartozzunk egy élő közösséghez, és szolgáljunk másokat.
3. Felelősség: gyakoroljuk a felelősségvállalást a tanulmányaink és a munkánk terén.
4. Egészség: tudjunk megfelelő időben segítséget kérni, ha pszichés és fizikai egészségünk terén tüneteket észlelünk.
Azt tapasztaltam meg az elmúlt években, hogy ha alázattal növekszünk ezeken a területeken, e négy készség jelenléte létre tudja hozni közösségünkben és munkatársaink között a hivatásbarát kultúra alapjait. Az e négy területen való folyamatos növekedésünk segített minket, jezsuitákat, hogy mi magunk közel maradjunk Istenhez, hogy őszinte válaszokat adjunk neki imádságunkban, de egymáshoz való kapcsolódásainkban és közös szolgálatunkon keresztül is. Bátorítást és konkrét eszközöket tudtunk adni a hozzánk kapcsolódó fiataloknak és hivatásukat keresőknek, ami óriási segítséget jelentett számukra a következő lépés felismerésében és megtételében. És közben mint közösség tele voltunk örömmel és hálával, hogy eszközei lehettünk az Isten gondoskodó és hívó szeretetének. […]
Az Útkeresés Háza jubileumi szentmiséje a jezsuita Radvány-kertben (fotó: Bodnár Patrícia)
Specifikus jezsuita hivatásgondozás
A specifikus hivatásgondozói munka ott indulhat el, ahol az általános hivatásgondozás lerakta a szükséges alapokat. Szeretnénk név szerint megismerni azokat a fiatalokat körülöttünk, akik gyakorolják katolikus hitüket, akik aktívan részt vesznek egy kisközösség életében, akik valamilyen módon szolgálnak már másokat, akik rendelkeznek a tanulmányaik sikeres befejezéséhez szükséges képességekkel, valamint akik alapvetően egészségesek fizikai és pszichés téren egyaránt. A specifikus jezsuita hivatásgondozás feladata, hogy név szerint megszólítsa ezeket a fiatalokat, és elhívja őket olyan jezsuita eseményekre és lelki programokra, ahol hasonló korú és hasonló alapokkal rendelkező fiatalokkal találkozhatnak. Közösséget és találkozási lehetőségeket szervezünk ezen fiatalemberek számára, ahol eszközöket találnak az imádságban, a közösségi életben, ahol bekapcsolódhatnak a jezsuiták szolgálataiba, és ahol megélik, hogy nincsenek egyedül kérdéseikkel. Személyes kísérést is felkínálunk számukra, amely során egyénileg foglalkozunk velük, segítve őket abban, hogy elmélyítsék Istennel való kapcsolatukat, és felfedezzék egyéni hivatásukat. Teret teremtünk számukra először háromnapos, majd később nyolcnapos személyesen kísért Szent Ignác-i lelkigyakorlatra.
Ahogyan az általános hivatásgondozás sem, úgy a specifikus jezsuita hivatásgondozás sem akar rábeszélni senkit a papi vagy jezsuita életre. Annyit teszünk, hogy tudatosan közel hívjuk az alapokkal rendelkező fiatalokat Jézushoz, jezsuita lelkiségünkhöz, közösségünkhöz és szolgálatainkhoz. Beszélgetünk velük, kísérjük őket saját útjukon, bevonjuk őket egy közös gondolkodásba, a közös szolgálatok lehetőségeibe, és megadunk nekik minden eszközt egy egészen szabad, Istennel együtt megélt, felnőtt és másokat szolgáló élet irányába. Az megszólított fiatalok nagyjából tíz-húsz százaléka (ez az arány évente változik) lép majd a jezsuita élet irányába, míg a legtöbben a házasság felé, néhányan pedig az egyházmegyés papság, vagy más szerzetesi közösség felé lépnek tovább. Ám a specifikus hivatásgondozás programjain, a közös szolgálatok során szerzett személyes és közösségi élmények, az itt kapott lelki eszközök, és a személyes barátságok, amelyek ezekben a közösségekben kialakulnak, egy életre szólnak, és mindnyájukat gazdagítják. […]
A specifikus hivatásgondozást Jézustól tanuljuk, aki személyesen és név szerint szólítja meg és hívja el a tizenkét apostolt, majd később a hetvenkét tanítványt. Személyesen és név szerint. Magam számára nem azt a következtetést vonom le Jézus személyes kiválasztásából, hogy akiket nem választott ki apostolnak vagy szoros tanítványnak, azoknak nincs hivatásuk, vagy hogy azok nem lennének alkalmasak egy teljes és boldog életre a Jóistennel. Azt sem vonnám le következtetésként, hogy a nőket Jézus másodrangúnak látja, vagy hogy számára ne lettek volna olyan fontosak. Nem.
Közös meggyőződésünk, hogy minden embernek van hivatása, és hogy Jézus számára mindenki nagyon fontos,
akivel csak találkozik, sőt, különösen nagy szeretettel fordul a bűnösök, a betegek és a szegények felé. Jézus mégis kiválaszt apostolokat, akiket tudatosan maga mellé vesz, akiket előkészít, és akik köré építi egyházát, hogy az ő közelsége és öröme eljusson a föld végső határáig. Hasonló ez ahhoz, ahogyan Loyolai Szent Ignác és a köré gyűlő első társak elindultak, hogy Jézus társaiként éljenek a katolikus egyházban, küldve Isten és mások szolgálatára. Szent Ignác apostoli ideálja ma is mélyen inspiráló, és ahogyan régen, úgy ma is kapcsolódni fognak a jezsuitákhoz további „diakónusok”, hivatásukat élő munkatársak, nők és férfiak, akik nélkül a múltban nem tudtuk volna, és ma sem tudnánk megvalósítani Jézustól kapott küldetésünket.
Nagy Bálint SJ a 2018/19-es hivatástisztázó év résztvevőivel – ketten közülük azóta már jezsuiták
Hivatásgondozó
A hivatásgondozó az a személy, akit a specifikus jezsuita hivatásgondozás feladatával bíztak meg. A jezsuita hivatásgondozó azért felelős, hogy a specifikus hivatásgondozás négy szintje egyszerre működjön a rendtartományban, azaz hogy
1. megszólítsa a fiatal férfiakat a médiában,
2. személyes és kezdeményező jelenlétével ott legyen a fiatalok mellett,
3. élő közösséggé formálja és támogassa azokat, akik közülük az alapkészségeket már gyakorolják;
4. valamint biztosítsa az ő egyéni kísérésüket.
A különböző országokban különböző kifejezéseket használnak erre a szolgálatra. Vannak rendtartományok, ahol különválasztják a megszólítás (promóció) feladatát, illetve a közösséggé formálást és kísérést. Gyakran két külön kifejezést is használnak erre. Angol nyelven például a „vocation promoter” kifejezést használjuk leggyakrabban a hivatásgondozó személyére, de több helyen az ő feladatuk pusztán a megszólításra szűkül, míg a „vocation director” az a személy, aki a közösségformálás és a kísérés feladatát kapja. Én úgy fogom használni a „hivatásgondozó” kifejezést, hogy ez a személy mind a megszólítás, mind a közösségformálás, mind a személyes kísérés területeit átlátja és vezeti. Tapasztalatom szerint ahhoz, hogy egy fiatalember folyamatban lássa az életét, és a kísérőjével folytatott találkozásokon keresztül azt élje át, hogy megfelelő eszközöket és közösséget kap az útkereséséhez, nagy segítség, ha a hivatásgondozó átlátja a teljes folyamatot, és mindhárom szinten kísérni tudja a személyt a megkülönböztetés és a haladás útján. […]
Feladatból szívügy
Azt, hogy a hivatásgondozásról megszülethessen ez a mélyebb reflexió, nagyon sok ember bizalma, imádsága, tapasztalata, a rendtársak támogatása, valamint a minket körülvevő fiatalok őszinte keresése tette lehetővé. Amikor kilenc éve megkaptam ezt a megbízást, feladatot kaptam. Szívügyemmé akkor vált, amikor a fiatalok tekintetében felcsillant az élet öröme, amit Isten közelében ők maguk ismertek fel. Együtt örülhettem velük megélt szabadságuknak, ünnepelhettük azt az irányt, amit ők maguk találtak meg lényük legmélyén. És én ennek a folyamatnak részese lehettem. Szívügyem lett, mert ez a folyamat túlmutatott magán a szolgálaton, és a közöttünk megszülető új életről kezdett el szólni, ami visszahatott rendi, belső mindennapi életünkre is. Nagy ajándék volt átélni azt az őszinte örömet, amit rendtársaim között és a munkatársaimmal való együttműködésben megtapasztaltam. Büszkék voltunk a körülöttünk lévő fiatalokra, és büszkék voltunk egymásra, a közös munkánkra. Azt éltük át, hogy együttműködésünk olyan gyümölcsöt terem, ami több, mint amit saját erőből tudunk tenni. Ünnepeltünk. Tényleg Isten munkatársai, Jézus társai vagyunk a hivatásgondozásban, aki megszólít, közösséget teremt, és figyelemmel kísér. Így együttműködni, számítani tudni egymásra, együtt Istenre irányultan szolgálni, kiegészíteni egymást óriási megajándékozottság-tapasztalatot adott mindnyájunk számára. […] A közöttünk élő fiatalok hite, imádsága és Isten-keresése bennünket is átformál, mert újra és újra visszahívnak minket Isten jelenlétéhez, ahhoz a forráshoz, akiből mi is merítettünk, ahonnan a mi hivatásunk is forrásozik. Az élet és a felfrissülés ma is itt van számunkra.
Részlet a 2024. szeptemberében megjelent Legyél te iS Jézus társa! Jezsuita kézikönyv a hivatásgondozáshoz című könyvből.