Jó egy éve már, hogy Miskolcra kerültem plébánosnak. Bár tizenhét éve vagyok pap, komolyabban sosem dolgoztam a templomi lelkipásztorkodásban, úgyhogy még mindig tanuló plébános vagyok. Az elmúlt évben próbáltam behozni a lemaradásom, sok mindent olvastam, tapasztalatot gyűjtöttem a témában, és ez alapján született meg ez az írás. Kicsit annak is összefoglalása, hogy mi az az irány, amelyet a plébániánk számára követendőnek látok.
A fejlett világban az utóbbi évtizedekben nagyon gyorsan átalakult az életmód, a kultúra, az emberek kapcsolódási módja és viszonyuk a valláshoz. A legtöbb helyen viszont a katolikus egyház lelkipásztori gyakorlata lényegében változatlan maradt. Ez a lelkipásztorkodás olyan előfeltételeken alapult, amelyek időközben teljesen megváltoztak. Ma már például nem lehet azt feltételezni, hogy a szülők hitre nevelik a gyermekeiket. Ami régen működött, ma már egyáltalán nem működik. Gyakori tapasztalat, hogy a hitet nem tudjuk megfelelően átadni a következő generációknak. Lelkipásztori erőfeszítéseink a struktúra fenntartására fókuszálnak. Állagmegőrzést végzünk, de egyre nehezebb feltételekkel: paphiány, fogyatkozó közösségek… Már XVI. Benedek pápa is megfogalmazta, hogy el kell búcsúznunk a népegyház eszméjétől. A radikálisan megváltozott kulturális háttér új lelkipásztori hozzáállást igényel, azaz paradigmaváltás szükséges.
Paradigmaváltás a lelkipásztorkodásban
James Mallon atya Egyház-felújítás című könyvében háromszintű megtérésről beszél. Az első a megtérés Jézus Krisztushoz. A Jézussal való élő, személyes kapcsolat központi jelentőségű az egyházi megújulásban. A megtérés második szintje a megtérés Krisztus egyházához. Nincs igazi kereszténység közösség nélkül. A Krisztushoz tartozás a Krisztus testéhez való tudatos kötődést is jelent. A megtérés harmadik szintje, hogy Krisztus ügye is fontossá válik számunkra, Jézus pedig minden ember üdvösségét akarja előmozdítani.
A lelkipásztori törekvések első számú céljának tehát azt kell tekinteni, hogy megismertessük az Úr Jézust és felébresszük a benne való személyes hitet. A keresztény ember Jézus követője és tanítványa. Nem pusztán vallásos fogyasztó, hanem tudatosan arra törekszik, hogy szüntelenül fejlődjön a hitben, és azt életre váltsa.
A másik dimenzió a tudatos közösségépítés. Joseph Ratzinger egy alkalommal sivataghoz hasonlította a modern világot. Aki egyedül akar átkelni a sivatagon, elpusztul. Az átkeléshez karaván kell. Keresztényként élni is csak közösségben lehet. A közösségek viszont ma már nem spontán jönnek létre a templomaink körül. A közösséget nem tekinthetjük adottságnak, hanem tudatosan kell építeni őket. Szent II. János Pál pápa huszonöt éve az új évezredben az egyház előtt álló nagy feladatot így fogalmazta meg: „A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az egyházat” (Novo millennio ineunte, 43). Egyre inkább látjuk, hogy a közösség evangelizál, és nemcsak a pap.
Forrás: IStock
Paradigmaváltásra van szükség a lelkipásztori munka fókuszát illetően is. Tomka Ferenc hangsúlyozza, hogy ma már nem elegendő a gyermekek képzésével törődni. A gyermekek akkor maradnak meg a templomi közösségben, ha a szüleik is odatartoznak. Ezért a lelkipásztorkodás elsődleges feladata a szülők megszólítása. Az élő közösséghez megtért felnőttekre van szükség. Itt persze egész más utakon kell járni, mint a gyermekek hitoktatásánál. Amikor pedig a gyermek kamasszá serdül, már a kortársközösség lesz a legfontosabb számára. Akkor marad a templom közelében, ha a társai is ott vannak, ha van ifjúsági közösség. Ezért az ifjúsági csoportnak is prioritásnak kell lennie.
A megújulás harmadik iránya az evangelizáció újrafelfedezése. A hangsúly: kimenni, elérni, megszólítani, megosztani.
Működő modellek
Örvendetes jelenség látni, hogy a fejlett világban is vannak élő, sőt kifejezetten növekvő egyházközségek. Többen is igyekeznek megragadni (az említett James Mallon mellett Michael White és Tom Corcoran az Újraépítve, vagy Christian A. Schwarz A gyülekezet természetes fejlődése című könyvében), hogy mi jellemző ezekre a közösségekre. Az egyik, ami látszik, hogy nem önmagában a növekedésre fókuszálás hoz eredményt, sőt a létszámra hajtás kontraproduktív is lehet, hanem a bizonyos minőségi jellemzőkre való odafigyelés eredményezi indirekt módon, hogy a közösség fejlődik. Mik is ezek a minőségi jellemzők?
Vendégszeretet: mit tapasztal az, aki belép a templomunkba, a plébániai tereinkbe? Ha van egy kis csoport, amelynek tagjai köszöntik az embereket, kifejezetten figyelnek az újakra, megszólítják őket, útbaigazítást adnak – egész más élmény megérkezni, mint egy személytelen tömegben ácsorogni, ahol senki sem törődik velünk. Érdemes a kívülállók szemével megnézni és végiggondolni, hogy miképp lehetne barátságosabb a templomunk.
Szeretetteljes kapcsolatok: jó a légkör, az emberek ismerik egymást, és figyelnek egymásra, összetartozónak érzik magukat. Jézus szerint a kölcsönös szeretet a tanítványi lét fő ismertetőjegye (vö. Jn 13,35).
Keresztelő a miskolci Isteni Ige-templom kápolnájában, bal szélen Koronkai Zoltán SJ
Fotó: Miskolc Avas-Déli Római Katolikus Plébánia
A vasárnap hangsúlya: a legtöbb ember csak vasárnap jön a templom közelébe, érdemes ezért a programokat és az előkészületeket erre a napra fókuszálni. A legfontosabb esemény pedig a szentmise, Isten közösségi dicséretének és imádásának helye.
Minőségi prédikáció: a keresők számára ez a liturgiából a legérthetőbb és ezért a legfontosabb rész. A legtöbb hívő számára is ez a heti egyetlen lelki impulzus, amely irányt és erőt adhat a mindennapokhoz. Nem érdemes a minimalizmusra törekedni, és azoknak megfelelni, akik csak a kötelezőt akarják letudni. Az értelmet, szívet, lelkiismeretet, akaratot megmozgató, Isten igéjére épülő és a mindennapokhoz muníciót adó beszédet értékelik azok, akik Jézus követői akarnak lenni.
Felemelő zene: a liturgikus zene szépsége az embereket mélységében tudja megérinteni és Istenhez emelni.
Életadó közösség: Az egyik legősibb emberi késztetés a valahová tartozás vágya. Radikálisan közösségi lények vagyunk. A kapcsolatok és a törődés által változnak meg az emberek. A növekvő plébániákon tudatos közösségépítés és szervezés zajlik. Kiscsoportokat hoznak létre, és ezek, ha bizonyos méretet elérnek, tovább osztódnak. A plébánia közösségek közössége. Fontos a kiscsoportvezetők képzése és felhatalmazása is.
Világos elvárások: érdekes, hogy akik a katolikus egyházból kiléptek, és más keresztény közösséghez csatlakoztak, általában olyan közösséget választottak, ahol többet vártak el tőlük. Az egészséges és növekvő közösségek világosan és bátran közlik elvárásaikat a tagjaik felé. Jézus nagyon befogadó volt, ugyanakkor magas elvárásokat támasztott. Egy plébániaközösség is elvárhatja a tagjaitól, hogy vegyenek részt aktívan a szolgálatokban, anyagi javaikból támogassák a közösséget, törekedjenek a lelki növekedésre, tanítványok legyenek, és ne csupán vallásos fogyasztók.
Felhatalmazó vezetés: A vezető igyekszik bevonni másokat a szolgálatokba, feladatot ad, megosztja a felelősséget, és képzi a vezetőit. Nem akar mindent maga végezni és aprólékosan kontrollálni. A bizalmat adó vezető körül bizalmi légkör jön létre, amely felszabadítja az embereket a kreatív cselekvésre. A közösségben megsokszorozódik a felelősséget vállaló erő.
Erősségeken alapuló szolgálat: a plébániai tagok lehetőleg olyan szolgálatot vállaljanak, amelyre szívesen vállalkoznak, amelyben motiváltak, és kibontakoztathatják talentumaikat. Érdemes az emberekből kiindulni, erre építeni – az elhivatottságot leginkább az segíti elő, ha azt tehetjük, amihez a legjobban értünk. Javunkra válik, ha nem akarunk mások lenni, hanem engedjük, hogy Isten a saját erősségeinken keresztül használjon. A vezetés egyik feladata segíteni az embereket, hogy felfedezzék talentumaikat, és azokkal szolgáljanak.
Evangelizáló lelkület: a tagokat motiválja az evangélium továbbadása, személyes kapcsolataik révén új embereket hívnak meg a közösségbe.
Christian A. Schwarz hívja fel a figyelmet, hogy érdemes megnézni, e minőségi jellemzők közül melyiknél vannak a plébániánkon az erősségek és a gyengeségek. A közösség fejlődéséhez szükséges az erőforrások átcsoportosítása a gyenge oldalak erősítésére, mert a leggyengébb oldalak blokkolhatják a közösség fejlődését, ahhoz a dézsához hasonlóan, amelyből ott folyik ki a víz, ahol a legrövidebbek a dongák. A legrövidebb donga határozza meg, hogy mennyi vizet lehet a hordóba tölteni.
Alpha kurzus
Szeretnék részletesebben szólni napjaink egyik legígéretesebb evangelizációs módszeréről, az Alpha kurzusról, amely sok jól működő plébánián jelen van. Szeptemberben részt vettem egy képzésen, és szeretném, ha a mi plébániánkon is megvalósulna. Az Alpha 1977-ben indult a londoni Holy Trinity Brompton templomból. Napjainkban már százhatvankilenc országban vannak Alpha kurzusok, és körülbelül huszonhétmillióan végezték el. Rengetegen fedezték fel általa Jézus Krisztust, és indultak el a hit útján. Megváltozott az életük, és bekapcsolódtak valamilyen keresztény közösség életébe. Bár az Alpha anglikán körökből indult, ökumenikus. Főként olyan résztvevőknek találták ki, akik nem templomba járók, illetve ugyan a keresztény hagyományban nőttek fel, de örökölt kereszténységük már nem jelent sokat számukra. Egy Alpha kurzus tíz-tizenkét esti alkalomból és egy hétvégi programból áll. A heti találkozások menete mindig azonos: étkezés, dicsőítés, előadás, kiscsoportos beszélgetés. A résztvevőket egy vendéglátó csoport fogadja, ami segít, hogy túllépjenek az idegenség érzésein. A fehér asztal melletti találkozás révén személyes kapcsolatok épülhetnek. Érdemes felidézni, hogy Jézus maga is milyen gyakran étkezés keretében találkozott emberekkel. Az előadások a keresztény hit legalapvetőbb kérdéseit járják körül. Ilyen témákat érintenek: Kicsoda Jézus, és miért halt meg? Hogyan lehet hitem? Miért és hogyan imádkozzam? Miért és hogyan olvassam a Bibliát? Hogyan vezet minket Isten? Hogyan állhatok ellen a gonosznak? Miért és hogyan beszéljünk másoknak Jézusról? Isten ma is gyógyít? Mi az egyház? A hétvégi alkalom a Szentlélekre fókuszál. Az előadást követő kiscsoportos beszélgetések lehetőséget adnak arra, hogy mindenki elmondja, mit gondol az elhangzottakról, mi érintette meg, vagy éppen mivel szemben van ellenérzése. A csoportokban lényeges az elfogadó légkör, el lehet mondani olyan véleményeket is, amelyek homlokegyenest ellenkeznek a keresztény hittel. A tapasztalat mégis az, hogy nagyon sokan azok közül, akik belebocsátkoznak ebbe a kalandba, bár lehet, hogy erős ellenállást tapasztalnak a folyamat során, elindulnak a hit útján. Az elfogadó légkör segít, hogy mindenki onnan induljon el, ahol éppen van. Az Alpha kurzusok következtében egyházközségek újultak meg, kiürülő plébániák indultak növekedésnek. Gyakran először a templomba járók végezték el, majd kezdték hívni nem hívő ismerőseiket, akik megtérve a következő Alpha kurzusok szervezésében is részt vettek, és a plébániaközösség aktív tagjaivá váltak. Az Alpha közösségeket épít.
Az Alpha kurzusok nagyon jól működnek szekuláris társadalmakban, amelyekben sokak számára nagy kihívást jelent bemenni egy templomba, és fogalmuk sincs, miképp kell ott viselkedni. Egy nem egyházi jellegű közegbe könnyebb belépni. Az étkezések és a kiscsoportos beszélgetések révén kötődések, mélyebb emberi kapcsolatok kezdenek kiépülni, és lehet mondani, hogy a barátság lesz az evangelizáció hordozó közege. Itt nem pusztán információ hangzik el a kereszténységről, hanem közösségi mintát tapasztal meg a kereső ember, mert figyelemmel, szeretettel fogadják. A befogadó közösség ereje a változás egyik fő mozgatója. A mai világban különös jelentősége van a normális emberi kapcsolatoknak, olyan ősi gesztusoknak, mint a közös étkezés, beszélgetés – akkor is, ha nem értünk mindenben egyet. Az Alpha kurzusok légköre barátságos, felszabadult, ezért hozzájárul, hogy a szívek fokozatosan megnyíljanak Isten felé. Ehhez persze idő is kell. A kurzus hossza épp a lassú érlelődés folyamatát teszi lehetővé.
Úgy tűnik, napjainkban egyre kevésbé működnek a tömegevangelizációs alkalmak, amelyeken egy-egy híres, nagy hatású prédikátor szavára sokan térnek meg. A helyi közösségek által szervezett Alpha kurzusok kevésbé látványosak, mégis nagyon sok embert a hithez és a keresztény közösséghez segítenek. Úgy tűnik, ma a helyi közösségeken keresztül zajló evangelizáció a leghatékonyabb. Szent II. János Pál pápa meglátása igaznak bizonyul: „Az új evangelizáció központja szükségképpen az egyházközség lesz.” Ez az evangelizációs módszer különösen is harmóniában van a szinodális törekvésekkel, hiszen nem egyetlen karizmatikus személy adottságaitól vár eredményt, hanem egy közösség együtt munkálkodásán van a hangsúly, amelyben mindenkinek megvan a sajátos feladata (vendégfogadó, vacsorakészítő, csoportvezető, előadó, háttérimádkozó stb.). Azt is ki kell emelni, amit az Alpha szervezői nagyon hangsúlyoznak, hogy nagy szerepe van a háttérimádságnak, mert igazából a szellemi térben dőlnek el a dolgok.
A személyes meghívás jelentősége
A végén szeretnék még kiemelni egy aspektust, amely az egész evangelizációs munkában kulcsfontosságú. A személyes meghívás fontosságáról van szó. Matthew Kelly, a népszerű ausztrál katolikus evangelizátor szerint az alap a barátságok ápolása. Lényeges, hogy imádkozzunk a barátainkért, hogy felfedezzék Jézust, és igent tudjanak mondani a hit ajándékára. Aztán meséljünk arról, hogy mit jelent a hit a mi életünkben, miképp változtak meg a mindennapjaink Jézus által. Végül hívjuk meg őket egy programra. Az Alpha kurzusokon résztvevőinek csak 8 százaléka jön el hirdetés nyomán, 92 százalék azért van ott, mert volt valaki, aki személyesen megszólította. Ott tud működni az Alpha, ahol a templomi közösség aktivizálódik, és tagjai bátran meghívják a barátaikat. Növekvő közösségeknél az a tapasztalat, hogy nem azért növekednek, mert a közösségek tagjai ismeretleneket szólítanak meg az evangéliummal, hanem mert felismerik a meglevő kapcsolataik evangelizáló jelentőségét – ahogy az első évszázadok keresztényei is tették, vagy ahogy András cselekszik az evangéliumban, amikor testvérét, Simont elviszi Jézushoz.
Források
Tomka Ferenc: Lelkipásztori teológia és új evangelizáció Ferenc pápa szellemében – Egyházunk helyzete és küldetése a harmadik évezredben, Szent István Társulat, 2015.
James Mallon: Egyház-felújítás – A megújulás kézikönyve plébániáknak, Új Ember, 2019.
Michael White – Tom Corcoran: Újraépítve –Egy katolikus plébánia története, Család, Ifjúság és Bioetikai Intézet Alapítvány, 2018. https://alpha.org.hu/
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2026. március
1600 Ft