„Azt az erőt hiányolom az egyházból, ami a rock and rollban megvan” – mondja Horváth Gergely, a Petőfi rádió egykori szerkesztője. A Jézus és a Rock and Roll című könyv szerzőjével a megtéréséről, a hiteles példákról és persze a zenéről beszélgettünk.
Ott volt a vizes vb nyitókoncertjén a nyáron?
– Nem.
De elment volna, ha összejön a Rolling Stones-koncert?
– Hm. Arra azért arra kimentem volna, azt hiszem. Bár láttam őket tíz éve, amikor a Puskás Stadionban játszottak.
Gondolom, még a megtérése előtt.
– Nem. Valahol ott az elején. Emlékszem, át is suhant bennem, hogy mit keresek itt. Aztán amikor megszólalt a Sympathy for the Devil, már tudtam, hogy bajban vagyok.
Tényleg?
– Igen. Nem tudtam még, hogy most mi legyen. Kezdtek feljönni a kérdések. A megtérésemkor volt bennem egy veszélyérzet olyan könyvekkel, filmekkel, zenékkel kapcsolatban, amik ott sorakoztak a polcomon. Többjüktől el is köszöntem. De azért egy élő Rolling Stones, még egyszer látni Mick Jaggert és Keith Richardst…
Több könnyűzenei fesztiválon járt a nyáron. Hány koncertet kellett kihagyni világnézeti szembenállás miatt?
– Minél többet kérdez, annál inkább azt gondolom, hogy mégsem mentem volna el arra a Stones-koncertre. Végül is a CeeLo Greenre sem mentem ki, pedig bírtam régen. Van egy hangsúlyeltolódás az érdeklődésemben. A nagyszínpados grandiozitást felváltották az intimebb és mélyebb közlések műfajai.
Mint például?
– Nagyon bejött a Fishing on Orfűn Lévai Balázs új sorozata, a Mesél az erdő, amelyben énekes-dalszövegírók zenéltek és beszélgettek Balázzsal. Tetszett ez a fajta közelség: térben és lelkileg egyaránt. A Veszprémi Utcazene fesztivált is pont ezért szeretem. Ott még nem lép be az ipar; tényleg azt látod, aki zenél. Miközben van egy megmérettetés is, mert a zenészeknek meg kell ragadniuk azt, aki az utcán elmegy mellettük. Ez egy nagyon direkt viszony a zenéhez. Nekem ezek ma már fontosabbak. Meg a kamarazene. Meg Bach. A nagyobb színpadokon már szinte csak azt tolerálom, ahol téttel mennek ki zenélni. A rock and rollban ez a tétre menés genetikusan benne van.
De azért remélem, nem gondolja, hogy a rockzene az ördög műve.
– Nem. Meg én sátánista zenéket soha nem is hallgattam. De a megtérésem után eleinte bizonytalan voltam, hogy mit kezdjek azzal a sok dallal, amihez nem tudtam, hogy egy hívő embernek mi köze van. Közelharcba kerültem a rádiós munkámmal is, mert úgy éreztem, ellenséges üzenetekkel vagyok körülvéve. Nagyon intenzív időszak volt, de Istennek hála, viszonylag rövid. Végül, bár először ki akartam lépni, mégis megmaradtam a munkámban, és épp ebből a maradásból született meg a dalokhoz való sokkal mélyebb és elemibb viszonyom.
A Petőfi rádióban ciki volt, hogy megtért?
– Nem mondanám. Inkább én voltam óvatos. Szerettem volna magamnak megfogalmazni, mint egy doktrínát, hogy mit hallgassak és mit ne. De nem találtam olyan attitűdöt, ami megnyugtatott volna. Vagy nagyon könnyelműnek láttam, vagy nagyon szigorúnak. Nem éreztem hitelesnek, hogy hátat fordítsak az egész popkultúrának, amin felnőttem, ahogy azt sem tartottam helyesnek, hogy úgy viszonyuljak hozzá, ahogy addig. Szerettem volna és szeretnék hívőként konzekvensen élni, ami érinti a korábbi szellemi betevőimet is. De hogyan? Személyesen is végig kellett gondolnom, és ennek a folyamatnak és belső útnak a feltárása a Jézus és a rock and roll című könyvem.
John Lennon God című dalára például mit mond?
– Ahogy elkezdtem írni a könyvet, azonnal elém lépett ez a dal, és megadta az antitézist. Szerettem volna megmutatni azoknak, akik Lennonhoz hasonlóan Istent egy ember által alkotott koncepciónak gondolják, hogy mi, hívő emberek miért működünk máshogy. Hogy ne legyen nonszensz a Bibliát olvasni, és az Isten szava ne legyen félvállról vehető. Úgy tűnik, nekem ez volt a kimondandóm.
Szóval ezért írta a könyvet?
– Igen. Végig akartam gondolni, de ahhoz, hogy a végére járjak, bele kellett írnom a könyvbe a saját történetemet. Amit először nem akartam. De minél több idő telik el, annál jobban örülök neki, hogy végül tanúságtétel lett belőle. Mi más tenné hitelessé? És azt is megértettem, hogy nincs mindig doktrína, amire hagyatkozni lehet. Viszont megtapasztaltam, hogy minél erősebben vagyok Krisztusban, annál inkább leemeli rólam Isten azokat a dolgokat, amik eltávolítanak tőle.
Viszont doktrínaként jelenti ki, hogy a Szentírás a hit egyetlen forrása. Attól tartok, ez ma nem túl népszerű gondolat…
– Nem az, de mégis így látom. Tudom, milyen nehéz felvállalni, mert nekem sem volt egyszerű kimondanom. Például Stumpf András a könyvbemutatón, a könyvheti közönség előtt a maga lényegre törő stílusában azt kérdezte: a muszlimok tévednek? És ha így teszi fel a kérdést, egyébként érthetően, akkor nehéz jól kijönni belőle. Azóta is azon gondolkodom, hogyan lehet elmondani azt, hogy a Szentírás Istene az egyetlen igaz Isten, és Jézus az ő fia, aki feltámadott, és egyedül általa van hozzá út, úgy, hogy ez ne a meggyőződések és személyes intim szférák elleni támadásként hangozzék. Pedig nekünk, keresztényeknek ez a legbensőbb lelki valóságunk szerinti igazság keresésére, tehát az Isten keresésére és megtalálására vonatkozó válaszunk. De valahogy megtanultuk úgy mondani – én is –, hogy bántó, visszahőköltető legyen.
A modern kultúra és korszellem egyébként sem tolerálja az egyetemes érvényű szellemi kijelentéseket. A végső igazság azonban nem relatív.
Keresztényeket mond. De a különböző felekezetek között is vannak szakadékok.
– Ha a tanításokat nézzük, akkor valóban nagyon össze lehet veszni. Reformátusként én abban erősödtem meg, hogy a kegyelem által van üdvösségünk, és van még néhány fontos alaptétel, ami az Írásból jön, és ekként tekintek a világra. Ám általában van egy pont, amíg fontosnak tartom megvitatni a tanítások közötti különbözőségeinket, és van, ahol azt érzem, hogy bárhol tart a vita, abba kell hagyni. Ilyenkor óhatatlanul túlhangsúlyozódhatnak bizonyos szempontok, és sérül az igazság. Valójában pedig sokkal inkább együtt vagyunk, mint ahogyan ez az aktuális vitánkban megjelenik. A Jézust követő cselekedet számít, úgy hiszem. Szerintem Isten sem úgy néz ránk, hogy összeméri a doktrínáinkat.
A könyvben azt írja, katolikus családból jön. Hogy kötött ki mégis a reformátusoknál?
– Anyai nagyszüleim valóban hívő katolikusok voltak, de édesanyám kezdetben nem gyakorolta a hitét. Aztán megtért a bátyám, másfél évtizeddel előbb, mint én. A Hit Gyülekezetének tagja lett, vagyis karizmatikus. Ő volt az egyik példa előttem arra, hogy a hívő ember életében milyen gyümölcsöket terem a hit. Mégsem éreztem, hogy akár katolikus, akár karizmatikus gyülekezetben lenne a helyem. Imádkoztam a lelki otthonomért. Közben megismertem a feleségemet, aki akkor kezdett el egy református gyülekezetbe járni. Ő adta a kezembe Cseri Kálmán egyik könyvét, ami nagy hatással volt rám. Elmentünk egy általa tartott istentiszteletre, aztán elkezdtük várni ezeket a pasaréti vasárnapokat. Én már itt voltam felnőtt konfirmandus.
A kérdés még mindig ott van: mi lesz azokkal, akik nem ismerik a Szentírást?
– Mi ismerjük. A többit Istenre kell hagynunk. Az én hitem, hogy az Atyához egyedül Jézus által van utunk. Hogy az Ige milyen más módon jelenhet meg az ember életében, azt nem látjuk. Azt hiszem, az a legbecsületesebb, ha kimondom: nem tudom, hogy van. De azt tudom, hogy Isten igazságos mindenkivel. Akkor is, ha mi nem látjuk vagy nem így látjuk. Ami engem végtelenül megnyugtat. Egyébként sem tudunk mindenkire hatni, ezt el kell fogadni. Vagy meghallják, vagy nem. Felelősségünk abban van, hogy mondjuk, ha mondani kell. Ezt tudjuk tenni.
És hogyan lehet jól mondani? A többség inkább menekülőre fogja, ha téríteni kezdik.
– Jó kérdés. Az a baj, hogy nagy a hitelességi deficitünk. Sokszor az látszik, hogy bort iszunk és vizet prédikálunk. De miért akarnál követni valakit, akinek az élete nem vonzó? Nem véletlen, hogy kívülről sokan úgy látják a keresztényeket, mint akik igyekeznek eltakarni esendő emberi mivoltukat, és úgy mutatkoznak, mint egy külön kaszt. Olyan embert látnak bennünk, akinek nem küzdelmei vannak, hanem öntudata és álarca. Nagyon fontos, hogy a személyes példa megálljon. A vezetőké különösképpen.
Lehet, hogy sokszor nem is beszélnünk kellene, hanem inkább úgy élni, hogy a mindennapi életünk Istenre mutasson.
Ám ez nehéz. Nekem is, nagyon. De amíg nem tudjuk felvállalni és transzparenssé tenni a saját küzdelmeinket, kudarcainkat, amiknek eltakarására egyébként hajlamunk van, addig nem leszünk hitelesek.
Önt is bedarálta a rock and roll életmód? Honnan sikerült kimenekülni?
– Az én életemben nem volt olyan szélsőséges esemény, mint sok rock and roll életútban. Nem nyomtam vénásan az anyagot, és nem jöttem vissza tizennyolcszor a halálból. Illetve valamilyen módon mégiscsak onnan jöttem vissza. De nem volt annyira látványos és radikális. Inkább a halk, puha dacok útja volt az enyém.
A rádiótól végül nem a hite, hanem a közszolgálatról alkotott eltérő felfogások miatt jött el. Ön mit ért közszolgálaton?
– Nagyon pontos kérdés. Olyan szellemi és lelki munkát, ami egyértelműen értéket ad, és ennek szellemében formál, épít, ösztönöz. Ebbe nálam az nem fért bele, hogy lényegét tekintve nettó kereskedelmi rádióvá váljon a Petőfi, addigi feladatainak érdemi, a közszolgálaton belüli átmentése nélkül. El tudom fogadni, ha a közszolgálati portfólióban van egy mainstream zenei adó, ha ezzel az eléréssel építő célja van. Tavaly úgy láttam, ez esélytelen.
És azóta mit tesz, ami közszolgálat?
– Szerintem Jézusról szólni kifejezetten fontos közszolgálat.
Egy ismerősöm mesélte, hogy egy időben Horváth Gergely vallásos átkötő szövegei miatt hallgatta a Petőfi rádiót.
– Volt ilyen időszak, igen. Bár volt bennem mindig egy határ, hogy mit lehet és mit nem egy ilyen rádióban. Aztán az évek során megjött a bátorságom, hogy többet és másként beszéljek a dalokról. És azért voltak olyan ünnepi műsorok: húsvétok, pünkösdök, karácsonyok, amikor direktebben lehetett mondani. Sokszor nehéz is lett volna elkerülni. Például amikor a Coldplay Fix you című dalát kellett felkonferálnom, mert az a dal nekem nagyon sokat adott, és úgy éreztem, akkor vagyok hiteles, ha ebből belecsempészek valamit a róla szóló megszólalásba. Kaptam is visszajelzéseket arról, hogy betalált, hogy vették. Aminek nagyon örültem. A rádió azért is nagyon erős műfaj, mert „a hit hallásból van”.
Nem véletlenül emeli ki a könyv vége felé, hogy „a szó a teremtés eszköze”.
– Abszolút. Az én rádiós működésem – az, ahogy a szakmához viszonyulok, és ahogy a lehetőségeit látom – ennek a megértésével állt helyre. Amikor a megtérésem után ez bekattant, nagyon sok mindent megértettem abból, ami korábban történt velem. Nagyon megörültem azoknak a gátaknak, amelyek miatt nem valósítottam meg bizonyos dolgokat úgy, ahogy akartam.
Például?
– Például örülök, hogy nem lettem olyan rádiós sztár, mint Jack Lucas A halászkirály legendája című filmből. És eltűnt bennem az a vágy is, hogy a képernyőre kerüljek.
Miért, az volt az álma?
– Igen. Szerettem volna sztár lenni. Végül az Úr megadta, hogy ismertebb lettem, de másképp, mint ahogy korábban álmodoztam róla. Ma pedig már például kifejezetten örülök annak, hogy nem tévézek, bár akkor vagy igazi sztár, ha látnak. A rádióban viszont csak a hangomat kell adnom, annak viszont nagyobb tétje van, mert a hang önmagában sokkal könnyebben, gyorsabban leleplez, mint ha látnak is. De én ezt a tétet örömmel elfogadtam és élveztem. Már nem az volt a kérdés, hogyan legyek sztár, hanem az, hogy mit képviselek, és azt hogyan adom tovább.
Ha már nem lehet Jack Lucas, melyik bibliai szereplő áll önhöz a legközelebb?
– Dávid.
Komolyan? A könyv alapján Pálra tippeltem. Vagy esetleg Péterre.
– Elismerem, Pálnak ugyanarra van hajlama, mint nekem: az intellektuális, doktrinális gondolkodásra. Mégis – vagy épp ezért – ódzkodok attól, hogy Pált emeljem ki. Dávidot azonban mindig nagyon szerettem. Az egyik oldalon gyógyítóan hárfázik, a másik oldalon keményen leveri a hadakat. És az a képesség, hogy Istennel olyan természetes kapcsolatba tud lépni, számomra nagyon ösztönző. De Péter személye is közeli. Iszonyú nagy elán, nagy stréberség, nagy állásfoglalások, nagy pátosz. Aztán jön a legalább annyira giganagy arcra esés, és az ebből való felkelés.
A tavaly alapított keresztény könnyűzenei Szikra-díj zsűrijének egyik tagja. Mit ért keresztény könnyűzenén?
– Elsősorban lelki és szellemi megközelítést, nem márkázást. Az Isten dicsőítésére szóló dalok, az igaz szívből jövő hálaadás fontos alapműfaja ennek, ahol persze ugyanúgy kell egy színvonalbeli, minőségi igény, ami a szövegre, a zenére és a prozódiára is áll. A dal összhangban van a szív állapotával, és mentes a zenei hatásvadászattól. Másfelől ami szerintem nagyon hiányzik, az az életünkről keresztényként írt dalok. Ez lenne a könnyűzene feladata. Hogy megfogalmazza az érzéseket, dilemmákat, hétköznapi észleléseinket. Erre ugyanis nem vagyunk mindannyian képesek, ugyanakkor épp ezek a dalok segíthetnek utat törni magunkban, a gondolatainkban és az érzéseinkben.
Balás Béla, korábbi kaposvári püspök azt mondta egy magyar rockzenekarról: „…az arcukon valami erő látszott. Itt valami történt. Meggyőződésem, hogy az Isten Szentlelke, amely belefúj a petyhüdt vitorlákba. És nemcsak falakon belül működik, hanem minden jó szándékú emberben. Per abszurdum egy beatzenekarban.”
– Ez érdekes. Egyébként én is azt az erőt hiányolom az egyházból és a keresztény dalokból, ami a rock and rollban megvan. Isten egyik fő attribútuma a szépség, az igazság, de ugyanakkor az erő és az „életerő” is. Na de melyik zenekarról mondta, a Korálról?
Nem. De egy 1981-es koncertfilmben van. A zenekar hosszú idő után akkor állt újra színpadra.
– Ja persze, az Illés!
Az. De vajon miért tudnak ezek a popdalok sokszor hitelesebben szólni, mint a kereszténynek címkézett dalok?
– Mert ők megengedhetik maguknak, hogy fájjon. Mi, keresztények ezt nem tudjuk kimondani, mert nekünk tökéletesnek kell tűnnünk. De ez egy rosszul értelmezett szerep. Isten soha nem arra hív, hogy valami hamisat mutassunk magunkról, hanem arra, hogy azt mutassuk, amik mi vagyunk, éppen akkor. És ha harcban vagyunk, akkor harcban vagyunk. Bono, a U2 énekese szerint Dávid zsoltárai arra adnak példát, hogyan lehet megfogalmazni a saját érzésekeinket Isten előtt. Úgy, hogy bele kell tenni saját magunkat, mert csak akkor vagyunk őszinték. Különben hamis tanúságot teszünk, és fenntartunk magunkról egy olyan képet, ami nem létezik. Ahogy arra is példát mutat, mit jelent az Úrral járó ember öröme. Ez legyen a célunk!
Horváth Gergely Rádiós műsorvezető, szerkesztő, kulturális újságíró, író 1972-ben született. Az ELTE-BTK történelem szakán tanult. A Petőfi rádió és a Petőfi TV felelős szerkesztőjeként dolgozott. Többek között a Reggeli Csúcs, a Moziklub és a Kultúrfitnessz című műsorok készítésében vett részt. A magyar könnyűzene támogatására létrehozott NKA Cseh Tamás Program Kollégiumának tagja. A keresztény dalszerzőket és előadókat jutalmazó Szikra-díj zsűritagja.
Házas, két gyermek édesapja. Harminchárom évesen tért meg. A Pasaréti Református Gyülekezet tagja.
Önálló könyvei: A szív útjai, Európa Könyvkiadó, 2007. Jézus és a rock and roll, Atheneum Kiadó, 2017. augusztus 17.