A 2025-ös szentévre jelent meg Török Csaba atya Rómát bemutató zarándokútikönyve. A szerzőt a kötet kulisszatitkairól, személyes Róma-tapasztalatairól és arról is kérdeztük, hogyan lesz lelki élmény a látnivalókból.
– Hányszor járt Rómában?
– Nem is tudom, hiszen öt évig ott éltem. Az mennyinek számít? Ami bizonyos, hogy utoljára 2024 szeptemberében református lelkészek egy csoportjával zarándokoltam oda, és legközelebb idén ősszel a szentév kapcsán fogok vinni két csoportot.
– A könyve olyan, mintha tényleg az olvasóval együtt sétálna, s így mutogatná a látnivalókat esernyővel- mikrofonnal a kezében. Szándékos, hogy indirekt módon megjelenik a szövegben?
– Még egyetemi éveim alatt többször előfordult, hogy ismerős csoportok érkeztek Rómába, és segítséget kértek tőlem, akár idegenvezetést, akár egyszerűen csak kísérést. Ez az elmúlt bő huszonöt évben lehetőséget adott arra, hogy kitapasztalhassam, mit, mennyit és hogyan érdemes elmondani úgy, hogy befogadható legyen. Emlékszem, eleinte olyan mennyiségű adattal és információval „támadtam meg” a csoportokat, hogy két óra alatt eljutottak a befogadóképességük határáig. A könyvben leírtak zömét már elmondtam élőszóban különböző csoportoknak, adott esetben nagyon eltérő körülmények között. Az ő direkt vagy kimondatlan visszajelzéseik alapján tanultam meg megszűrni és súlyozni az információkat, s azokra a témákra, mozzanatokra fókuszálni, amelyek a Rómába látogató embereket megszólítják.
– Mi a különbség egy zarándokútikönyv és egy átlagos turistakalauz között?
– Egyrészt az, hogy bármilyen terjedelmes legyen is egy zarándokútikönyv, semmiképp sem kíván olyan értelemben átfogó és arányos lenni, mint egy útikönyv. Nem volt célom, hogy például a Forum Romanum emlékeit egytől egyig leírjam, vagy hogy a teljes belváros művészeti, történeti, kulturális emlékezetét megörökítsem. Természetesen próbáltam rövid bevezetést adni a Forum Romanumról is, ahogy minden városrész egészéről, de a fókuszpontokat az határozta meg, hogy mi az, aminek egy hívő ember számára jelentősége van. Másrészt igyekeztem, hogy megtaláljam azokat a helyszíneket, amelyeknek a történeti és művészettörténeti jelentőségük mellett van valamilyen lelkiségtörténeti kötődésük is. A turisták számára érdektelen, de egy katolikus zarándok számára van jelentősége annak, hogy melyik házban szállt meg Lisieux-i Szent Teréz, amikor Rómában járt, vagy hogy éppen melyik kereszt előtt imádkozott Svédországi Szent Brigitta. Végül pedig próbáltam arra törekedni, hogy minden helyszínnek legyen egyfajta szívet-lelket megszólító üzenete. Miért fontos, hogy a Trastevere egyik templomában őrzik azt a követ, amelyre Assisi Szent Ferenc lehajtotta a fejét, amikor aludt? Miért érdekes számunkra, hogy a Tiberis szigetén lévő Szent Bertalan-bazilikában találhatók Szent Adalbert ereklyéi? Mit mond nekem személyesen a Santa Maria del Popolo-templom? Világos, hogy szubjektív szempontokat emeltem ki, de nem is tudnék másként írni Rómáról.
Fotók: Orbán Gellért
– Milyen forrásokból, hogyan gyűjtötte össze azt a rengeteg érdekességet, amit megoszt az olvasóval?
– Rómának az a különlegessége, hogy nemcsak várostörténete van, hanem eszmetörténete is. Hiszen Róma nemcsak egy város, hanem egy álom, egy gondolat, amely a képzőművészek mellett írókat, filozófusokat, zeneszerzőket is foglalkoztatott. Kiváló német és olasz nyelvű könyvek dolgozták fel ezt a vonalat. Aztán persze Rómának, mint minden ősi városnak, rengeteg darabból álló legendáriuma van – ezt az olaszok szeretik csak úgy hívni: Róma titkos története. Ezekből a legendákból merítettem egy sor olyan történetet, amit egyesek talán történelmi pletykának hívnának, de végtelenül izgalmasak, mert közelebb segítenek a város atmoszférájához vagy lelkületéhez. Aztán persze van sok olyan adalék, amit véletleneknek köszönhetően tudtam meg. Például a Gergely Egyetemen volt egy professzorunk, aki a Szent Kereszt-bazilikában található Titulus Crucisból, azaz az állítólag Jézus keresztjén elhelyezett táblafeliratból doktorált, és számos érdekességet osztott meg velünk. Sok információ pedig úgy ragadt rám, ahogy a kutya bundájába a bogáncs. Nagyon szerettem annak idején Rómában sétálgatni: a német–magyar kollégiumból a Vatikáni Rádióba, a munkahelyemre mindig gyalog mentem, hiába tartott jó negyven percig, és folyamatosan új útvonalakat próbáltam ki. Közben pedig mindenhol márványtáblákba, feliratokba, ismertető táblákba botlottam, amiket mind elolvastam. Voltaképpen az így fölszedett apró mozaikdarabkákból igyekeztem egységes Róma-képet összeállítani.
– A háromszáznyolcvan oldalas, több száz színes fotóval illusztrált kötet hét fő fejezetből áll. A történelmi bevezetőt a Vatikán részletes bemutatása, majd Róma főtemplomainak ismertetése követi. Az ősi Róma című fejezet az ókeresztény idők emlékeit tekinti át, majd nyolc sétára felfűzve következnek a belvárosi látnivalók. Végül külön fejezet mutatja be a magyar vonatkozású helyszíneket, és röviden gyakorlati tudnivalókat oszt meg a Rómába zarándoklókkal. Hogyan alakult ki a könyv szerkezete?
– A zarándokútikönyv ötlete 2018-ban merült fel, és Budai Andrással, a Via Sacra Zarándok Utazási Iroda vezetőjével kezdtük el tervezgetni. A célunk az volt, hogy minden fejezet egy olyan sétáról szóljon, amely-re érdemes egy teljes napot rászánni úgy, hogy az ember közben kávézgat, ücsörög és bámészkodik, de szoros időbeosztással néhány óra alatt is végig lehessen járni. A könyv váza lényegében már akkor összeállt, habár a helyszínek listáján később kellett némiképpen módosítani, például mert egy-egy templom azóta már nem látogatható, mert kihalt „mögüle” a szerzetesközösség vagy az egyházközség.
– Reális az, hogy a Rómába érkező zarándok mindazt végigjárja, amit a könyv kínál?
– Nem, sőt, megmondom őszintén, én sem jártam végig az összes helyszínt egyetlen zarándoklat vagy hét alatt – lehetetlen is volna ilyen töménységben ennyi mindent befogadni. Világos, hogy válogatni kell, ahogy én is válogattam: egyetlen templom sincs például, amelynek az összes oltáráról vagy kápolnájáról írtam volna. Talán a legcélszerűbb úgy használni a könyvet, hogy még itthon, indulás előtt két-három hónappal elkezdjük lapozgatni, olvasgatni, és készítünk belőle magunknak egy privát útitervet, súlyozva, hová térünk be csak „egy pillantásra”, rövid imára, és melyik az a két pont, amelyre nagyobb időt szánunk, mert számunkra valamilyen okból kedves, valamiért megérint.
– Keresztény zarándokként nem elég csak a Vatikánt célba venni?
– A Vatikán egy nagyon szűk szelete a rómaiságnak. Róma létezett a Vatikán előtt és nélkül, és ott van a Vatikánon kívül. Persze tisztázandó, hogy Vatikánvárosra vagy Vatikán államra gondolunk-e, hiszen utóbbinak része a lateráni bazilika is, ha pedig a Vatikánra mint egyházkormányzati rendszerre gondolunk, akkor még Rómánál is távolabb nyúlnak a határai. Én mindenesetre úgy gondolom, hogy a kereszténységnek Róma a születési helye, és nem a Vatikán – annál is inkább, hiszen az egyházi értelemben vett Vatikán csak a középkortól kezdve született meg, több fázison át. Nem véletlenül római s nem vatikáni katolikusnak mondjuk magunkat.
– Melyik a személyes kedvence a római látnivalók közül?
– Egyrészt a Santa Maria Maggiore-bazilika. Közel is van a német–magyar kollégiumhoz, gyakran mentem oda, akár misére, akár gyónni is. Az egész templombelsőnek van egy olyan meghittsége, családiassága, ami miatt jó ott elidőzni – talán mert a nagy bazilikák közül ez a legkisebb, s nagyon sokat őriz az eredeti ókori állapotából, és persze a jászolereklyének meg a Salus Populi Romani Mária-kegyképnek a jelenléte is meghatározó. Nem véletlen, hogy egyébként sok nagy pápa is ide temetkezett. A múzeumok közül nagyon-nagyon szeretem a Villa Borghese gyűjteményét. Akit a késő reneszánsz vagy a barokk képzőművészet érdekel, az itt csodákat fog látni. Ha pedig városrész, akkor a Tiberis orrának is nevezett terület, azaz a Tiberis kanyarulata által közrefogott római belváros a legkedvesebb számomra. Itt maradt meg legjobban a középkori városszerkezet, és ezekben az utcácskákban még több a kézműves-, műbútorasztalos-, régiségkereskedő- és restaurátorműhely, mint a szuvenírbolt.
– Mivel lehet segíteni a zarándokokat abban, hogy a séták során a látnivalók végignézéséből lelki élmény fakadjon?
– Fönnáll a veszély, akár zarándoklunk, akár csak „turistaként” utazunk, hogy egyfajta kapszulában járjuk végig a helyeket, tehát hozzuk az otthoni koncepcióinkat, viszonyulásainkat, gondolatiságunkat, érzületünket, esszük az otthonról hozott ételeket, vagy épp a szálláson az Európa-szerte mindenhol ugyanolyan egyenkosztot. Nagyon fontos része a zarándoklásnak, hogy lépjünk ki ebből a kapszulából. Igyuk meg a reggeli kávénkat egy római bárban, menjünk be egy kis olasz boltba, ahol láthatjuk, milyen zöldségekből és gyümölcsökből főznek a helyiek, és térjünk be olyan templomokba is, amelyek csak úgy az utunkba akadnak. Merjünk eltérni a fejünkben előre legyártott forgatókönyvtől. A zarándoklás nemcsak az úton levés fáradalmaiból és a célban eleve elvárt nagy lelki találkozásból áll, hanem elemi része az is, hogy elhagyjuk az otthonunkat, az otthonost, belépünk az idegenségbe, és engedjük, hogy minden másképpen hasson ránk. Ha nem így járunk el, pont a legfontosabbat nem kapjuk meg ajándékba, mégpedig azt a fajta meglepetést, meglepődést, megilletődést, megdöbbenést, ami abból fakad, hogy nem mi terveztünk meg valamit. Ezekben a pillanatokban a legkézzelfoghatóbb a kegyelem.
– Legtöbbször valamilyen műalkotást szemlélünk a séták helyszínein, tehát alapvetően esztétikai élmények érik a zarándokot. Hogyan lehet mélyebbre hatolni a szemlélődésben?
– Szerencsés, ha egy csoportot külön idegenvezető és lelkivezető kísér, különösen ha nem licitálnak egymásra, hanem a szavaik és az üzeneteik egymásba kapaszkodnak és egymást építik – ilyenkor bőven van tere a lelkivezetőnek, hogy a lelki tartalmakra fókuszáljon. De igazából a zarándoknak sem idegenvezetőre, sem lelkivezetőre nincs szüksége, hogy egészen közel kerüljön az Örökkévalóhoz, ha felszítja magában a nyitottságot és az érzékenységet, s engedi magára hatni a valóságot, amely körülveszi. Hiszen valamilyen formában mindenhol ott van körülöttünk a hit, a szentek, az Isten. A keresztény esztétika mindig is azt tartotta, hogy a művészi érték – és a teremtett világ szépsége is – Istennek valamiféle ujjlenyomatát hordozza. Ha tehát egy szakrális műalkotást figyelmes lélekkel szemlélünk, vagy ha körülnézünk egy kilátóból, ahonnan gyönyörűen elénk tárul a tájék, már csak fél milliméterre vagyunk Istentől. Ilyenkor elég egyetlen szó vagy fohász, hogy a rácsodálkozásunk imává legyen.
– Ha Róma városát egészében szemléljük, a zarándoknak mire érdemes különösen is ráhangolnia a lelki antennáit?
– Ennyi rom, a pusztulás, a hanyatlás, a bukás ennyi jele között sétálva azt láthatjuk, hogy Róma mégiscsak létezik, valamiféleképpen időtlen. Ahogyan egymás mellett látjuk a korábbi birodalmak örökségét, és tudatosítjuk, hogy ezek az egykor megingathatatlan és világ fölött uralkodó dicsőségek hogyan tűntek a semmibe, hogy a korszakok jönnek-mennek, az igazán felszabadító érzés tud lenni. Magyarországon bármit építünk, hatalmas nyomás alatt vagyunk, hogy szép, értékálló, a következő századoknak szóló legyen, és szinte belefeszülünk ebbe az őrült igyekezetbe. Rómában ez az egész nem érdekes. Elpusztult a nagy és a kicsi is, a romokat pedig rendre továbbépítik. Míg Magyarországon minden, ami háromszáz évesnél régebbi, szinte csodaszámba megy, és ha egy műemlék épületet fel kell újítani, a legszívesebben konzerváljuk, ha Rómában hozzányúlnak egy régi épülethez, elkezd továbbfejlődni. Elképesztően szabad és kreatív lélekkel kezelik az örökségüket. Egyszerűen engedik, hogy beleépüljön egy II. századi jelentős romba egy XXI. századi metróállomás úgy, hogy a stílusok és a korszakok egészen egymásba fonódnak. Itt ez természetes, ez maga az élet – más kérdés, hogy ezt a bizonyos metróállomást építik már vagy tíz éve, és újabb tíz év, mire elkészül. Róma fölszabadító időtlensége csodálatosan megtapasztalható – és ezt röviden az útikönyvben is említem – a lateráni bazilika oldalbejárata előtti téren körültekintve: középütt egy óegyiptomi obeliszk, hátul a római kori vízvezeték, mögöttünk az ókeresztény bazilika gótizáló oldalhomlokzata, szemben a IV. századi Battistero (vagyis keresztelőkápolna, mely mai formáját csak a XVII. századra nyerte el), és végül a barokk apostoli palota, körülöttünk pedig hömpölyög a forgalom. A Földközi-tenger medencéjének háromezer- ötszáz éves története van itt jelen egyszerre. Nem hinném, hogy volna még egy ilyen hely a világon.
