Zala megyében, az Isten háta mögött kettővel, ahol a benzinkutat olajforrásnak hívják, és százával ülnek fecskék a villanydrótokon, él a Török-Papp család két saját és két nevelt gyermekkel. Birkák, méhek, tyúkok és színpompás virágok idilli díszletei között Török Péterrel és Papp Vikivel súlyos kérdésekről beszélgettünk: sorsváltásról, újrakezdésről, felelősségről. Felelősségről a családért, az emberért – és a teremtett világért.
Zalacsány után kezd fogyni a térerő, mi pedig sejtjük, hogy jó helyen járunk – nagyon jó helyen. Csáfordon végleg elveszítjük a netkapcsolatot, és csak úgy találomra megállunk a falu végén, a legrokonszenvesebb porta előtt: talán ez lesz az. Csengő nincs, három kutya csahol lelkesen: egy öreg, fehér mudi, Hapsi, egy barátságos, maszkos-fakó puli és a fekete Buksi. A kis gombolyagról kiderül, hogy bár még csak most tanul bele az ugatásba, már rókával is találkozott, mert bizony a ravaszdiak sűrűn járnak errefelé.
– Egyezséget kötöttem a rókaszakszervezettel. Megállapodtunk, hogy elkerülnek engem – mondja mosolyogva a házigazda.
– Hány tyúkjába került az egyezség?
– Nem tyúkkal fizettem, hanem báránybelsőséggel. Kiviszem a mezőre, arra járnak rá. A rókában legalább van kis tisztesség, de az aranysakálban nincs. Falkában vadászik, erőszakos, nem tiszteli az embert. Fényes nappal bejön a kutyák mellett, és viszi a tyúkot, a kisbárányt.
– De hol vannak itt bárányok? Nem látok egyet se.
– Kint vannak a legelőn egész évben, ridegtartásban, csak elletni hozom ide őket. A szemközti rét a szomszéd faluig a miénk. Forrás is csordogál rajta, úgyhogy inni is tudnak. Izzadtságmentes flaszterparaszt vagyok, úgy oldottam meg, hogy ne legyünk röghöz kötve, elutazhassunk, ha akarunk.
– Mennyire öko vagy bio az a gazdálkodás, amit folytatnak?
– Nem permetezünk, a méheket nem etetem cukorral, nem pepecselek körülöttük vegyszerrel. Nem bánom, ha csak tizenöt kiló jön le egy kaptárból, és nem harminc. A csirkékkel sem türelmetlenkedünk, mert nem zavar, ha kétszer annyi idő alatt nőnek meg, mint a nagyüzemi állattartásban. De megvásároljuk a Pennyben, amire szükségünk van, és tudomásul vesszük, hogy nincs saját vágóhidunk. Amit meg tudunk tenni, megtesszük, de nem lehet teljesen kikerülni az ipari élelmiszereket. Piacra nem termelünk, de barterezni szoktunk: a báránycomb és az üveges méz konvertibilis valuta. Elcseréljük kolbászra, nyúlra, pálinkára.
– Kérem, mutassa be a családját!
– Benedek, a legkisebb fiunk tizenhárom éves, vér szerinti gyerek, akárcsak a tizenöt éves Emma. Nóri, az egyik fogadott gyermekünk szintén tizenöt éves, bátyja, Márk tizenhét. Most itt lakik nálunk Józsi is, a nevelt lányunk udvarlója – hasonló élethelyzetből került hozzánk, mint a fogadott gyermekeink. A karantén miatt itt ragadt.
– Hogyan kerültek ide?
– Klasszikus történet a mienk: multis felsővezető voltam, annak minden negatív és pozitív jellemzőjével.
– Mintha árnyék suhant volna át az arcán…
– Utólag nem értem, hogy tudtam ilyen sokáig benne maradni, amikor a lelkem mélyén élt bennem a vágy az igazán vidéki élet után, ahol kakasszóra ébredek, és minden energiámat a családomnak szentelem. De valószínűleg azért történt így, mert mindennek oka van. Az kellett ahhoz, hogy ezt megléphessük – nemcsak az anyagiak, hanem a kontraszt miatt is. Barátaink máig emlegetik a negyvenedik születésnapomat, ami klasszikus meglepetésbulinak indult. Amikor megérkeztem, mindenki elbújt a gyerekszobában – én pedig negyven percig telefonáltam az autóban, majd miután beléptem a lakásba, újabb fél órán át telefonáltam laptoptáskával a kezemben – miközben a gyerekszobába zsúfolódott barátaink közül többen rosszul lettek. Már akkor mondták, hogy ez nem normális. Aztán jöttek a stresszbetegségek, a magánéleti gondok – és szétmentünk Vikivel. Kardiológus ismerősöm megvizsgált, és azt találta, hogy a szívemnek semmi baja, de ha így folytatom, nem élem meg az ötvenet. Ez nagyjából nyolc éve történt. Eljöttem tőle, és három órát ültem az autóban, mire rájöttem: most kell váltani. Másnap felmondtam, elköltöztem attól a lánytól, akivel együtt éltem, hazamentem a feleségemhez, és megkérdeztem: mit szólna, ha adnánk még egy esélyt magunknak? Kértem még pár hónapot, fogtam a hátizsákot és a biciklit, felhívtam egy haveromat, aki ismerte az ország összes farmerét. Kértem, mondjon egy helyet, ahol kellően őrült a gazda, nem kérdez semmit, és hagyja, hogy lemenjek hozzá, és kicsit összeszedjem magam. Így kerültem Zalába, lovászinasnak. És miközben a sajtkészítést tanultam, a háziasszony sokat mesélt erről a birtokról. Aztán egyszer, amikor Vonyarcvashegyre mentünk sajtot eladni, idekanyarodtunk, és megdobbant a szívem: ez az! Itt fogunk élni. Másfél méteres gaz verte föl a portát, évek óta lakatlan volt. Az előző tulajdonosok elváltak, az asszony, egy fogorvos hölgy, jó ideje külföldön élt már.
– Az, hogy az előző tulajdonosok elváltak, arra figyelmeztet: a vidéki élet is csak messziről idilli. Ennek az életformának is megvannak a nehézségei…
– Például az, hogy itt nem lehet olyan könnyen szőnyeg alá söpörni a dolgokat, megúszni a mély beszélgetéseket. Szóval hazamentem, mondtam, megvan, hol fogunk élni, és ideköltöztünk.
Fotó: Hegedüs Márton
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. októberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!