Tíz éve vagyok anya. Kőkemény, minden sejtemet átformáló tíz év. Évekig nem vettem észre, milyen mércét állítottam fel önmagam szülői teljesítményével szemben, csak amikor a gyerekeim érzelmi biztonságának hajszolásában nagy nehezen ráébredtem: kiégtem. Szülői maximalizmus – XXI. századi köntösben.
Szinte elcsépeltnek tűnik a gondolat, hogy amire gyerekként leginkább szükségünk van, az a feltétel nélküli szeretet. Szomjazzuk a szüleink szeretetét, és lessük minden rezdülésüket. Így amikor jóleső mosoly terül szét az arcukon, ha ötöst kapunk, még több ötöst szeretnénk, hogy szeressenek. Vannak családok, ahol a helyzet még ennél is trükkösebb a gyerekek számára: az ötös már smafu, osztályelsőnek, aranyérmesnek kell lenni, hogy egyáltalán elérje a gyerek a szülei ingerküszöbét.
Ilyenkor gyakori, hogy ez a fajta teljesítménykényszer erős alakítója lesz a felnőtté vált gyerekek személyiségének. A munkahelyen, a családban dolgoznak a gyermekkori minták. A sématerápia szókészlete szerint „könyörtelen mércék, hiperkritikusság” akkor alakul ki, ha gyerekként azt éltem meg: a szeretetet ki kell érdemelni, akkor érhető el, ha matekversenyt nyerek, kitűnő bizonyítványt hozok, aranyérmet kapok. Sokáig mindezek a jó szülőség fokmérőinek is számítottak (vajon jogos-e a múlt idő?), így egymás után nőhetnek fel olyan generációk, amelyek tagjai úgy élik meg: a szeretet nem alanyi jogon, hanem teljesítményalapon jár.
Ennek veszélyei elsőre talán nem is egyértelműek, pedig nagy rombolást okozhat testi-lelki-mentális szinten. Mivel ez a fajta működés egyébként igencsak összecseng kultúránk fő üzeneteivel, sokszor idealizáljuk is.
_____________________________
Pál Feri erről a sémáról beszélve egy helyütt így idézi az érintetteket: „Igényes vagyok” – mondják néha. Vagy: „Ha nem akarnék napi huszonnégy órát dolgozni, mi motiválna?” A világunk mintha azt üzenné: a maximalizmus pozitív tulajdonság.
_____________________________
Az ezzel a sémával élő felnőttek azonban nagy árat fizetnek örökös hajszoltságukért. Normálisnak tekintik a szélsőségesen magas terhelést, alapnak a százhúsz százalékot, minimumnak a maximumot, ráadásul az a fajta jóleső elégedettség vagy öröm is gyakran elmarad, amit egy kitűzött cél elérése vagy egy nehéz feladat végrehajtása után érezhetnének. Számukra ez az alap, nem olyasmi, amiért büszkének vagy boldognak kellene lenniük.
De mi történik akkor, ha nem a karrierünk építésébe vagy egy világcsúcs felállításába tesszük minden energiánkat, hanem a családunk ápolásába? Kívülről úgy tűnhet, mintha szerető szülők lennénk, lelkiismeretesek, tudatosak. Könnyen kiderülhet azonban: a perfekcionizmusban szülőként is ki lehet égni.
Anyaság könyörtelen mércékkel
Tíz éve vagyok anya. Tíz éve bújom rendületlenül a gyereknevelési szakirodalmat, bővítem az eszköztáram. Az úton mintegy mellékesen belevágtam egy szülőket segítő civil szervezet alapításába, megtanultam egy olyan pozitív gyereknevelési módszert, mely az érzelmek működésén alapul (a kapcsolódó nevelést), majd annak trénerévé képeztem magam. Évi több száz szülőt segítek gyakorlatias eszközökkel és a mély, odaadó, feloldozó meghallgatás képességével. Nap mint nap tapasztalom, hogy a gyerekeim szomjazzák az odafigyelést, hogy a velük való összehangolt kapcsolódás gyógyítja őket. Nap mint nap mélyítem a családunk érzelmi tartályát, amelyben meg tudok tartani minden könnyet, dühöt, szót, kétségbeesést vagy féktelen örömöt. Ez mind elfér a szívemben.
Üres kútból nem lehet inni adni – tudom én jól, ezt tanítom én is napról napra a hozzám forduló szülőknek.
Mégis megtörtént: szépen, lassan, végletesen elfogytam.
Hiába tudtam, hogy kell a támogatás. Hiába tudtam, hogy nincs tökéletes családi élet, hogy a káosz és a kiabálás is része a képnek. Mégis, az a belső hajtóerő, amely eszeveszetten űzött az általam elképzelt család és az általam megálmodott tudatos, odafigyelő, érzelmeket megengedő kapcsolódások felé, felőrölt.
Az elég jó szülő
Pedig elviekben pontosan tudtam, hogy elég elég jó szülőnek lenni.
Tudtam, tanultam, hogy Donald W. Winnicott az ötvenes években alkotta meg az „elég jó anya” fogalmát, amelyre alapozva később Bruno Bettelheim megírta világhírű könyvét, Az elég jó szülőt.
_____________________________
Bettelheim már a nyolcvanas években hangsúlyozza: a tökéletességre törekvés sokszor épp az ellenkezőjére fordul, így érdemes meglátni, hogy a magunk tökéletlenségével vagyunk mind éppen jók, ahogy vagyunk. Hangsúlyozza emellett annak fontosságát is, hogy a gyerekeinkben őket magukat lássuk, az ő saját személyiségük kibontakozásában nyújtsunk támogatást, ahelyett, hogy a tökéletességről alkotott elképzeléseinket hajszolnánk.
_____________________________
„Nekem sosem volt lehetőségem tanulni, te viszont könnyedén egyetemre mehetsz.” „Belőlem végül nem lehetett balett-táncos, neked itt a lehetőség.” Sok szülőt a puszta jó szándék vezérli, amikor a gyerekei számára minden lehetőséget meg akar teremteni – különösen olyasmit, ami neki annak idején nem adatott meg. A törekvés gyakran fullad csalódásba és elmérgesedő családi kapcsolatokba, hiszen ilyen esetben a szülő-gyerek kapcsolatot át- meg átszövik az elvárások, a szülő saját meg nem élt álmai.
Ez persze sem a gyerek boldogulásának nem használ, személyisége kibontakozását nem segíti, sem kettejük kapcsolatát nem szolgálja. Valódi kapcsolódás csak ott jöhet létre, ahol képesek vagyunk látni és hallani egymást. Ehhez a szülő részéről arra van szükség, hogy elvárásainkat félretéve, nyitott szemmel és füllel legyünk jelen gyermekünk számára, valamint legyünk képesek feldolgozni, elengedni, elgyászolni a saját életünk történéseit.
Ne felejtsd a kókuszolajat
Mindezt tudtam rég, és naivan hittem, hogy megértettem a leckét az elég jó szülőségről. Élni és élni hagyni. Nem akarni mindent kontrollálni. Soha nem gondoltam, hogy a jó szülőség fokmérője lenne a gyerekeim sikere, tudományos pályafutása, jó munkája vagy sportteljesítménye. Amit azonban nem vettem észre: az érzelmi-mentális egészséget űzni, foggal-körömmel harcolni a gyerekeim kiegyensúlyozott lelkivilágáért, a megfelelő táplálásért ugyanaz a fajta perfekcionizmus, pepitában.
Ez persze nem egyedi jelenség. A tudatos, a „felébredt”, az öko-bio szülőség, a testi-lelki-mentális egészség fontossága beúszott közénk, és az „elég jó szülőség” mintha megint vesztésre állna.
Bunmi Laditan, Az őszinte totyogó és más gyereknevelési könyvek szerzője így fogalmazta meg a jelenséget a közösségi médiában:
_____________________________
Hogyan legyél anya (2017-ben):
Gondoskodj róla, hogy a gyerekeid tudományos, érzelmi, pszichológiai, mentális, spirituális, fizikai, tápanyagbeli és szociális igényei ki legyenek elégítve, közben figyelve arra, nehogy túlstimuláld, alulstimuláld, túlgyógyszerezd őket, helikopterkedj, vagy elhanyagold őket a képernyőmentes, feldolgozottélelmiszer-mentes, GMO-mentes, negatívenergia-mentes, műanyagmentes, testpozitív, szociálisan tudatos, egyenlőségre törekvő, de egyben tekintélyelvű, odaadó, de az önállóságot bátorító, gyengéd, de nem túl engedékeny, növényvédőszer-mentes, kétszintes, többnyelvű otthonodban, lehetőleg kerttel, egy zsákutcában, másfél kistestvérrel legalább két év különbséggel a megfelelő fejlődés érdekében. És ne felejtsd a kókuszolajat.
Hogyan legyél anya (az összes, miénket megelőző generáció esetében):
Néha adj nekik enni.
_____________________________
Pár leckével előttük
Habár újságcikkek és könyvek ezrei szólnak arról, hogyan is kellene „jól” nevelnünk a gyerekeinket, a szülőség emberpróbáló feladatát jelentős részben valójában öntudatlan működésünk által végezzük. Néha ez a fajta tökéletességre törekvés is csak mély önmagunkba tekintéssel vehető észre.
Érdemes tehát feltennünk magunknak a kérdést: honnan is származik szülői maximalizmusunk? Miből táplálkozik? Az örökös teljesítménykényszert és hajszoltságot sokan egész kicsi korunktól sajátítjuk el, mintakövetéssel. Nemcsak az számít, képesek voltak-e a szüleink „elég jó szülőként” teret adni nekünk a magunk kibontakozásához, hanem az is: milyen példát állítottak fel a teljesítményhez való viszonyukkal.
Szülői perfekcionizmusunk nagy paradoxona épp ez: minél kitartóbban hajszoljuk a felhőtlen gyerekkort megteremtő szuperszülőséget, annál erőteljesebben modelláljuk gyerekeink felé az örökké maximalista hozzáállást.
Sokszor gondolok rá, milyen lesz a gyerekeim számára felnőttnek lenniük.
Érzem, az egyik leghasznosabb recept, amellyel segítek nekik a kiegyensúlyozott, örömteli élet előkészítésében, ha már most modellálni tudom nekik, milyen is az. De olyan vagyok kicsit, mint az az oroszból átképzett angoltanár, aki csak néhány leckével jár a gyerekek előtt.
Ha szeretném, hogy tudjanak majd a saját szükségleteikre odafigyelve, önmagukat testi-lelki szinten táplálva élni – nekem is ezt kell tennem. Ha szeretném, hogy betegség idején képesek legyenek gondoskodni magukról és pihenni – nekem is ezt kell tennem. Ha azt szeretném, hogy megszülessen bennük a lelassulás képessége, ha nem kívánom, hogy űzött vadként fussanak a teendők után, és önmagukat kizsigerelve akarjanak majd karriert vagy tökéletes családi életet építeni – nos, nincs más út, meg kell tanulnom nekem is ugyanezt.
Fotók: Unsplash, iStock
