Sok vállalkozó tudja, néha csupán egy hajszál választja el az adóoptimalizálást az adócsalástól, az ügyeskedést a törvényszegéstől. Zoltai Tibornál ez több volt egy hajszálnál, és gazdasági bűncselekményért jelenleg hétéves börtönbüntetését tölti. Közben bibliaismereti versenyre készíti fel rabtársait, és levelezőn végzi a hittudományi kart. Így atyának készül a tékozló fiú.
Önről azt mondják, a solti intézet „megyés püspöke”. Azért vagyok itt, hogy megismerjem. De ön hogyan került ide?
Volt egy vállalkozásom, pénzügyi közvetítőként dolgoztam. Nagyon sok embernek segítettem, a 2008-as válság kitörése után sokakat képviseltem a Magyar Nemzeti Bank Pénzügyi Felügyeletének Békéltető Testületénél. A gazdasági válság miatt többen nem tudtak nekem fizetni, így én is adósa maradtam sokaknak. A bíróság szerint kárt okoztam a pénzügyi tanácsaimmal. Arra próbáltam hivatkozni, hogy én ugyanúgy jártam, mint az ügyfeleim. Svájci frankot vettem fel én is, nekem is megháromszorozódott az adósságom, ebből adódóan mindenemet elveszítettem. Engem senki nem kártalanított, miközben a bankokat az állam feltőkésítette.
Erre nyilván nem tudott hivatkozni…
A bíróság azt válaszolta, ne húzzunk ilyen párhuzamot, hanem vállalnom kell a felelősséget. Csalás miatt elítéltek, ráadásul úgy, hogy ugyanabban az időben megtörtént bűncselekményért háromszor ítéltek el. Mivel többen jelentettek fel, nem ugyanabban az időpontban, nem egy eljárásban, összevontan tárgyalták az esetemet, így az ítéleteket összbüntetésbe foglalták. Ez a szigorú ítélet hét évet jelent számomra. Ebből a kedvezményes idő megítélése esetén négy év nyolc hónapot kell ténylegesen börtönben töltenem. Ennek járok most több mint a felénél.
Ahogy minderről beszél, távol tartja magától az ítéletet. Mikor döbbent rá a felelősségére?
Ez a legfontosabb kérdés. A tárgyalás során végig hittem abban, hogy fel fognak menteni. Egész addigi életem arról szólt, hogy mindent elértem. Ez persze nem aranyat és csillogást jelent, de a rám bízott feladatokat mindig megelégedésre láttam el. Soha nem voltak fegyelmi ügyeim, mindig kiváló minősítést kaptam a munkámra, rendszeres vallásgyakorló voltam. Engem is így neveltek, én is így neveltem a gyerekemet. Nagy arculcsapás volt a bírói ítélet, de egy ideig még mindig arra fogtam, hogy a körülmények összejátszottak ellenem: „ilyen igazságtalan a világ”. Az első jogerős ítéletem kihirdetése után viszont az Úrhoz fordultam. Mindennap beszélgettem Istennel, szinte mindig sírtam is. Ezt csak az érti, aki átélt már hasonlót. Egyszer csak magam előtt láttam Rembrandt A tékozló fiú című festményét.
Mit jelentett önnek ez a kép?
Korábban jártam a szentpétervári Ermitázsban, ahol élőben láthattam a festményt, de a személyes élmény még nem volt megragadó. Csak később kezdtem el rádöbbenni a kép jelentőségére. Ehhez kellett a másodfokú ítélet. Akkor belém hasított, hogy vissza kell térnünk az Atyához. A tékozló fiú története arról szól, hogy bármilyen rosszul is viselkedik valaki, az Atya akkor is visszavárja. Akkor én miért ne bízhatnék benne?
átélni, milyen könnyűvé válik minden, ha már nem kell cipelni a terhet. Amit esetemben a bíróság a vállamra tett.
Mi követte ezt a felismerést?
2015. november 27-én született meg a jogerős ítélet, karácsony előtt már térden állva kérdeztem Istent: „Mit akarsz velem? Miért történik mindez velem?” Bár elismertem, hogy káruk keletkezett embereknek, ennek már megittam a levét. Hiszen mindenemet elvesztettem, a feleségemmel elváltunk egymástól, a barátaim elhagytak – tenisztársaim, a legszorosabb ismerőseim jelentettek fel. Két hónapig tartott ez az időszak.
Ilyen állapotban vonult be a börtönbe?
A hosszú vívódás során egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogyan fogok bevonulni. Mit fogok a börtönben csinálni? Az igazi nagy megtérésemnek azt a pillanatot tartom, amikor felismertem, mekkora hibát követtem el azzal, hogy én akartam megoldani mindenkinek a problémáját. Sokszor kellett volna nemet mondanom, és a sok teherből, amit cipeltem, sokat át kellett volna adnom. Amikor erre rájöttem, meg is mondtam a Jóistennek, hogy ezentúl minden gondomat és terhemet odaadom neki, vezessen ő engem. Azt kértem tőle: „Légy velem, és mutasd az utat!” Teljesen rábíztam magam. Végig éreztem, hogy kísér engem.
Öltönyben vonultam be, nyakkendőt csak azért nem vettem fel, nehogy megszóljanak, hogy ez már túlzás. Tavasszal érkeztem, rügyeztek a fák. Akkor még másik körletre vittek, mint ez a mostani, szép épület, de az sem hangolt le. Persze a solti köztudottan élhetőbb környezet, mint más bv-intézetek, de azért mégiscsak egy börtön. Ennek ellenére amikor átléptem a kapuját, elmosolyodtam. Persze azért félre ne értsen, senkinek sem ajánlom, hogy itt éljen.
A solti intézet kétségtelenül úgy néz ki, mint egy – igaz, szögesdrót kerítéssel körbevett – fás, ligetes SZOT-üdülő. De azért nyilván itt is működnek azok a rabtörvények, amelyekről annyit hallani. Éri amiatt inzultus a börtönben, mert hívő?
Csupán olyan megjegyzéseket kapok, mint bárki más idebent. Elsősorban olyanoktól, akik nem ismernek. De a börtönlelkészünknek is említettem már, hogy szerencsés helyzetben vagyok, mert a fogvatartottak tisztelnek, igénylik a társaságomat, szükségük van a segítségemre. Megérzik rajtam, hogy azt gondolom: senkit nem szabad hibáztatni. Pál apostol figyelmeztet a rómaiaknak írt levelében: „Rosszért rosszal senkinek ne fizessetek. Törekedjetek arra, ami jó minden ember szemében.” Ezért is az egyik legfontosabb mondat számomra Jézustól az, amelyiket János evangélista idézi: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” Persze itt a börtönben ezzel együtt is akadnak, akik azzal piszkálnak, vajon mikor adom fel. Nekik mindig azt üzenem: soha.
Említette, hogy bevonulása előtt is vallásos volt. Hogyan éli meg a hitét idebent?
A hitéletem sokkal elmélyültebb lett a börtönben, mint azelőtt volt. A megtérésemet a bevonulás előttre teszem, de hatalmas biztatást adott nekem 2016 őszén az idebent megtartott cursillo nevű lelki tréning. Az ott átéltek segítettek, hogy felismerjem a legnagyobb hibámat: jobban bíztam magamban, mint Istenben. De neki lett igaza, és semmivé lett minden. Mennyire igaz a mondás: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok betörnek, és ellopják” (Mt 6,19). Erre válasz: „Ahol a kincsetek, ott a szívetek is” (Lk 12,34). Egyik nap még van családom, otthonom, vállalkozásom, másnap már itt ülök. Egy pillanat alatt szertefoszlott minden. Nincs meg bennünk az a tudás, hogy bármit el tudjunk viselni. Ilyenkor rá kell hagyatkozni Istenre. Ez a börtönre is igaz: amint elfogadom, nincs ennél jobb. Mindig is vallásos voltam, de a megtéréshez szükségem volt a cursillóra. Amióta letettem a terheimet, sokkal közelebb vagyok Istenhez. És nem is akarok eltávolodni tőle.
Ez mit jelent?
Amikor a 2016-os cursillón az egyik civil munkatárssal beszélgettem, megosztottam vele, mennyire szerettem volna mindig is lelkész lenni, vagy egyáltalán ezzel foglalkozni. Elpanaszoltam neki, hogy egyszer már felmerült ez bennem, de akkor azt válaszolták, hogy idős vagyok én már a tanuláshoz. Két éve viszont ez a barátom, Grofcsik György azt mondta, ez nem így van, de azért utánanéz. Fölvette a kapcsolatot Székely János akkori segédpüspök úrral, aki az Esztergomi Hittudományi Főiskola rektora volt. „De jól vigyázz, mit írsz neki, mert komolyan veszi a leveleket, és válaszolni is szokott rájuk!” Megint felcsillant bennem a remény: „Be kellett jönnöm a börtönbe, hogy esélyt kapjak a tanulásra?”
Bilincsben vezették a teológiafelvételire?
Börtönparancsnoki engedéllyel, rengeteg papír kitöltése után felvételiztem, és tavaly szeptember óta levelező hallgató vagyok. Folyamatosan megküldik az anyagokat, kaptam tanszercsomagot, Földvári József börtönlelkészünk nagyon sokat segít. Kértem és kaptam engedélyt arra, hogy nagyobb, kétszeres tárolóládám lehessen a zárkában a könyveknek, jegyzeteknek.
Emiatt nem aggódom a szabadulástól. Alig várom, hogy lediplomázzak, és elkezdhessem a munkát. Vagy inkább folytassam azt, amit idebent elkezdtem a csoportban.
Hittanárnak készül?
Még nem tudom, hogyan alakul. Az életkorom miatt bízom benne, hogy már a szeminárium befejezése előtt feladatot kapok.
Pap akar lenni?
Persze! A szentmisén idebent is segítem a liturgiát, végzem az akolitusi feladatokat, összeállítom a szentmise rendjét, ezek éltetnek engem. Persze nekem nincs internetem, és más megkötöttségeim is vannak, de azért lehet haladni a tanulmányokkal. Mindig is szerettem tanulni – van egy szakközgazdászi és egy pedagógusdiplomám –, de most egyenesen imádom a képzést. Az Esztergomi Hittudományi Főiskola másodéves hallgatója vagyok, s ha minden jól megy, a szabadulásom évében diplomázom.
Milyen csoportot említett az imént?
2016 szeptemberében volt a cursillo háromnapos rendezvénye, októberben pedig ennek mintegy záróeseményeként elmentünk Dunapatajra. Az akkori börtönlelkész, Csorba József szervezésében rabszállító kisbusszal érkeztünk a bérmálkozásra. Megtelt velünk a Magyarok Nagyasszonya-templom. Magam is akkor bérmálkoztam, s később én készítettem fel a társaimat bibliaismereti versenyre. A cursillo óta hetente tartunk csoportfoglalkozást, amit én vezetek. Mondjuk a vezetés túlzás, inkább koordinálom, hiszen egy ilyen kiscsoport nem arról szól, hogy az általam előírtak szerint haladnánk, ezek inkább örömteli együttlétek. Éppen ebben a tanteremben szoktunk lenni, ahol most is beszélgetünk, közösen imádkozunk, élményszerűen feldolgozzuk a napi evangéliumot. Mindenki Szentírással, rózsafüzérrel, Adoremusszal, Velem Járóval jön. Körbe csak azért nem tudunk ülni, mert általában húszan gyűlünk össze, és ebben a teremben jobb, ha sorokban helyezkedünk el. Ráadásul a csoportfoglalkozási státuszból az intézet immár szakköri rangra emelte a cursillós kiscsoportot Solton.
A szakköri rang valami bv-kifejezés?
Igen, és ennek idebent nagy jelentősége van, mert azt jelenti, hogy be van tervezve, kapott reintegrációs tiszti felelőst, és önkéntes jelentkezőkből összegyűlő állandó névsora van. Mindezt két embernek köszönhetjük. Füzesi Viktor bv. ezredesnek, az Állampusztai Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnokának, és az Állampusztához tartozó solti objektum parancsnokhelyettesének, Ambrus Lajos bv. alezredesnek. Az ő kezük alatt és hozzájárulásukkal bontakozott ki itt a börtöncursillo. Nehéz úgy fogalmazni, hogy igaznak és ne hízelgésnek tűnjön, de ez az engedély csodálatos dolog, Ambrus Lajos alezredes úr pedig hatalmas empátiával közeledik hozzám. Amikor látom, hogy itt van, megnyugszom.
A kiscsoport egyben közösséget is jelent?
A hely sajátosságai miatt csak időlegesen. Nagy a fluktuáció, hiszen időről időre érkeznek újabb emberek, fogvatartottak szabadulnak. Azok közül például, akik a két évvel ezelőtti, első solti cursillón részt vettek, már csak ketten-hárman vagyunk itt. Lehetnénk akár hatvanan is, de a szabadulások miatt ez a húszfős létszám az átlagos. Alapvetően azokra számítanánk, akik már részt vettek cursillós hétvégén, de rajtuk kívül is jönnek, mert a körletekben beszédtéma ez, és egyszerű érdeklődők is csatlakoznak. Márpedig ha valaki nagyon kíváncsi, és a szentmisére is eljön, szívesen látjuk magunk között. Ízleljék meg ők is. Ránk ugyanúgy igaz, mint a kinti kiscsoportokra: hivatásra való tekintet nélkül bárki jöhet. Köztünk sokan vannak, akiknek szakmájuk sincs. Ez senkit nem zavar, ameddig Krisztus áll a középpontban. A civil életben érdemes kéthetente összegyűlni, mi ebből a szempontból előnyösebb helyzetben vagyunk, hiszen nem megyünk innen sehová, ezért a szervezés, időpont-egyeztetés is könnyebb.
Korábban úgy beszélt börtönbe kerülésének okáról, mintha igaz lenne a mondás: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Tényleg így látja?
Mondok egy példát, mennyire. Fölvettem tizenötmillió forint – svájci frank alapú – hitelt a házunkra, visszafizettem nagyjából huszonötmilliót, és a bank kihozott még huszonkettőt. Eladtuk a házat, a pénzt beforgattuk a hitelbe. A lányom máig törleszt. Annak idején azért írattam a nevére a fél ingatlant, hogy ne kelljen majdan örökösödési illetéket fizetnie, most meg miattam törleszt még tíz évig. Elképzelheti, mit élek át emiatt. Ezt semmiképpen sem érdemelte meg.
Megromlott a kapcsolatuk?
Isteni a kapcsolatunk, rendszeresen látogat. Most éppen nem, de ennek is örömteli oka van: szeptemberben lesz az esküvője, és arra készül.
Ha a börtönbe vonulás előtti állapotot összehasonlítja a mostanival, miben látja másnak Isten arcát?
Ő egyáltalán nem változott, én viszont rengeteget. Elhiheti, sokszor végiggondoltam, mit kellett volna másképp csinálnom az életben. Mindig arra jutok ilyenkor, hogy sok jelet kaptam, csak nem vettem róluk tudomást. Én mindig is ezt a jóságos fényességet láttam, az ő végtelen szeretetét próbálom továbbadni.
Sokszor elgondolkozom: azért kellett ide jönnöm, mert itt minden eszköz el van véve a kezemből. Ebben nagy tanítás van: ha eddig nem tudtál megelégedni, uralkodni magadon, akkor most tessék, itt van a semmi. Élj így! Mindezt nem haragból, hanem végtelen jóságból. Isten vissza akarja fordítani maga felé az embert. Nincs kétféle ember, egy szabad meg egy börtönben élő. Az itteni szigorú, zárt feltételek között is reménnyel tudok élni.