„Nem megyek oviba!” „Utálom az iskolát!” Nem meglepő, ha innen kell elstartolnunk szeptember elsején, de könnyen lehet az is, hogy a látszólag nagy örömmel készülődő gyerekünk „csak” felöltözni nem hajlandó, visszabeszél, nyűgös, vagy kezdeti lelkesedése már az első napokban látványosan elpárolog. Mire is számítsunk a karantén miatt némelyeknek félévesre nyúlt nyári szünet után?
Hogyan segíthetünk gyerekeinknek visszarázódni az intézményi mindennapokba, és hogyan támogassuk magunkat ebben a mind lelkileg, mind logisztikailag embert próbáló feladatban? A válaszokhoz a kapcsolódó nevelés szemléletmódját és gyakorlatias eszközeit hívjuk segítségül.
Közhely, hogy ha a szülő jól van, a gyerek is jól van – sokszor mégis nehéz ehhez tartanunk magunkat. Érdemes ebben az időszakban is felidéznünk, hogy gyerekeinkkel való kommunikációnk egy jelentős része nem a szavainkon keresztül történik: az az érzelmi csomag, amely bennünk dolgozott az elmúlt időszakban, nagy hatással van a gyerekeinkre és a velük való kapcsolatunkra is. Lehet, hogy alig vártuk a vakáció végét, hiszen az intézmények újranyitásával egyfajta szabadság köszönt be a mindennapjainkba, az is lehet azonban, hogy a szeptember számunkra nem más, mint az örökös reggeli rohanás és gyereklogisztika terhe, a házi feladatok és félig megfőzött vacsorák közötti zsonglőrködés, vagy akár saját gyerekkorunk képeit idézik fel a fekete-fehérben végigálldogált évnyitók, a gyerekzsivaj, a reggeli elválások. Nem csoda hát, ha sok intenzív érzés kavarog bennünk ilyenkor, amit az elmúlt hónapok járványügyi nehézségei és a ránk váró bizonytalanságok csak tovább nehezítenek.
De ami a legfontosabb: nem kell mindezzel egyedül megbirkóznunk. Jóllétünket megteremteni néha egyáltalán nem könnyű. Nem megy magától, felszólításra, és főként nem megy támogatás nélkül. Sokan vagyunk, akiknek minderre jól bevált módszereik vannak: a sport, gyülekezeti kapcsolataink, lelki életünk ápolása vagy épp a barátokkal való kávézás mind remek eszközei lehetnek harmóniánk megteremtésének. Érzelmeink és feszültségeink feloldásának azonban létezik még egy egyszerű, de nagyon hatékony módja: ha van, aki ítéletmentesen, szeretettel meghallgat minket.
Ezt a módszert (amelyet páros meghallgatásnak hívunk) érdemes jól kitalált, belső tisztogatásra használt eszköznek tekintenünk, nem pedig hétköznapi beszélgetésnek. A lényege, hogy két felnőtt megállapodik abban, hogy rendszeres időközönként meghallgatják egymást. Beállítunk egy órát (tíz-húsz perc fejenként, vagy amennyink épp van): míg egyikünk beszél, másikunk a szemébe nézve, értő figyelemmel, csendben hallgat, majd ha csipog az óra, cserélünk. Sem közben, sem utána nem kommentáljuk az elhangzottakat, nem adunk tanácsot, nem meséljük el, hogy ez nálunk is ugyanilyen nehéz. Egész egyszerűen együttérzéssel, melegséggel adjuk ajándékba a figyelmünket a másiknak, tudva, hogy ő jó, szerető szívű ember, szülő, aki bármilyen nehézségről számoljon is itt be, képes lesz megoldani mindazt, amivel küzd. Ez a fajta megelőlegezett bizalom és feltétel nélküli támogatás olyasmi, aminek igencsak híján vagyunk a mindennapokban, pedig többet ér ezer jó tanácsnál.
Érezni szabad
De nem csak bennünk kavarognak az érzelmek ebben az időszakban. Akár az első óvodai beszoktatásunk zajlik, akár az iskolanyitás körül forgunk a nagyobbakkal, egy biztos: a gyerekekben is rengeteg feszültség, nehézség dolgozhat, aminek koruktól függően más-más módon igyekeznek hangot adni.
Egy bölcsődés vagy óvodás gyerek – akár az is, aki kifejezetten örömmel várja a közösséget – az első napok lelkesedése után gyakran sírdogál reggelente, vagy soha nem látott hisztivel mutatja ki nemtetszését. Olyan is előfordul, hogy az óvodáról csupa jót mond, oda kedvvel jár, délután azonban, amikor érte megyünk, nyűgös, esténként otthon semmi nem jó, nem akar fürödni, vagy amiatt törik el a mécses, mert nem a megfelelő színű bögréből kapott inni. De hasonlókat iskolás gyerekeinknél is tapasztalhatunk: a délutáni kedvetlenség, a testvérek örökös piszkálódása, a felháborodás, dérrel-dúrral megsértődés és csapkodás jelezhetik nekünk, hogy nehéz érzések dúlnak bennük.
Mindez nem véletlen. Gyerekünk nem fogja tudni egy hosszú nap után azt mondani nekünk: „Nagyon hiányoztál, kár, hogy nem lehettünk együtt.” Ahogyan sokszor azt sem tudja szavakba önteni, ha valaki nem volt vele kedves, ha a hosszú távollét alatt átrendeződtek az iskolai barátságok, ha egy másik gyerek elvette az autót, amivel ő játszott, vagy ha nem tudta megoldani a matekpéldát. Ezek a fajta – sokszor apróságnak tűnő – napi frusztrációk egymás tetejére halmozódnak, összegyűlnek benne.
Szerencsére azonban az emberi szervezet úgy van összegyúrva, hogy félelmeinktől, fájdalmainktól, nehézségeinktől könnyen meg tudjunk szabadulni: ennek hatékony, velünk született eszköze nem más, mint a sírás, a hiszti, a toporzékolás és a nevetés. A hangos érzelemnyilvánítás, a könnyek tehát nem olyasmit jelentenek, aminek szülőként gátat kellene szabnunk – sőt.
Tényleg hagynom kellene, hogy a gyerekem földön fetrengős hisztivel reagáljon arra, ha nem megfelelő alakúra vágtam fel a sajtot? – kérdezhetjük, joggal. Az ilyen helyzetek a világ legtürelmesebb szülőjét is próbára teszik, nem csoda hát, ha nehéz elképzelnünk, hogy mindez normális. Pedig így van.
A gyerekeink ugyanis alapjáraton jók. Olyan együttműködő, kíváncsi, életvidám kis lények, akik szívük minden szeretetével szeretnének családtagjaikhoz kapcsolódni. Amikor azonban viselkedésük nem ezt tükrözi – dacosak, sírnak, hisztiznek, gorombáskodnak –, nagy eséllyel nehéz érzések homályosítják el a látóterüket, és ilyenkor egyszerűen nem tudnak jól működni. Ahogyan a számítógépünkre is letöltjük a frissítéseket, és újraindítjuk, amikor már túl lassú, ilyenkor a gyerekeink is annyit igényelnek csupán, hogy a feszültségtől megszabadulhassanak, és „újraindulhasson a rendszerük”.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. szeptemberi számában olvasható el, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!