Kispesti Jézus Szíve Harsonája

Érzékenyen a valóságra, a leszakadt társadalmi rétegek iránti felelősség tudatával, a minél teljesebb emberi élet megvalósulását szolgálva a jezsuiták a frissen benépesült Kispesten is megjelentek. Hívták őket, és egészen addig virágzó közösséget, lelki és kulturális életet szer­veztek, amíg az ateista államhatalom el nem lehetetlenítette munkájukat. Alig több mint másfél évtized adatott nekik itt.

Kispest legrégibb keresztje, mely 1873-ból való, ma a Nagyboldogas­szony-plébániatemplom északi olda­lán áll, ám egykor a település legelső temetőjét díszítette. A hajdani sír­kert helyén ma a jezsuiták által épí­tett Jézus Szíve-templomot találjuk. Itt nyugszanak a várost alapító tele­pesek földi maradványai, ugyanis az építkezéskor előkerült csontjaikat ke­gyelettel összegyűjtötték, és a temp­lom osszáriumában helyezték el.

Az 1950-ben Budapesthez csatolt, ma a főváros XIX. kerületéhez tarto­zó városka története 1869-ben kez­dődött a terület felparcellázásával és az első földszintes házak felépü­lésével; eleinte kisközségként emlí­tik, majd Pestszentlőrinc hozzácsa­tolásával nagyközségi rangot nyert. Első plébánosa, Ribényi Antal 1883- ban érkezett ide – bár egy kis temp­loma már 1877 óta volt a település­nek –, ő építette fel 1903-ra a Szent Rudolf-plébániatemplomot. Kispest dinamikusan fejlődött a XX. század elején, lakossága 1930-ra hatvanezer fölé duzzadt. A katolikus hívek ará­nya ekkor több mint hetven százalék volt. Egyetlen plébánia már nem tud­ta ellátni a hívek lelki gondozását, így Wekerletelepen is épült egy templom, amely 1932-től plébániai rangot ka­pott, majd a Vas Gereben, Rózsa (ma Jahn Ferenc) és Beniczky (ma Áchim András) utca által határolt területen letelepedtek a jezsuiták.

Archív fotók: JTMR Levéltár

A Jézus Szíve-templom

A jezsuita templom története 1922-re nyúlik vissza, amikor a kispesti Jézus Szíve Szövetség világi elnöke, Fonó Ferenc pénzügyi tanácsos elindította a templomépítési mozgalmat. A vá­rosvezetés azonban nehézkesen en­gedte át az építési területet, a pénz is alig akart összegyűlni, így az alapkö­vet csak 1935. augusztus 4-én tette le és szentelte meg Merva Imre plébá­nos, aki az ünnepi szentbeszéd meg­tartására Jámbor László jezsuita atyát kérte fel. Merva ugyanis szerette vol­na a páterekre bízni az új templomot, de az illetékes váci püspök ezt elein­te nem támogatta. Amikor a hívek megtudták, hogy a Jézus Társasága mégsem jön Kispestre, nem adakoz­tak többé az építkezésre, mire a plé­bános meglátogatta Hanauer Árpád István püspököt. Kis Szent Terézhez fohászkodott, mielőtt újfent kérte a főpásztort, engedné meg az atyák letelepedését. „Hát te is ezzel jössz?” – adta meg magát az ordinárius, így végre 1938-ban a jezsuiták elkezdhet­ték a hitéleti szolgálatot.

Eleinte Siska István járt ki miséz­ni a Mária utcai rendházból. A mai templom szentélye ekkor már állt, itt voltak a szertartások, a főoltáron szép kereszt magasodott, Szepessy Imre kispesti szobrászművész alkotása, a prédikáció pedig hordozható szó­székről hangzott fel. A templomépítés és a közösségi élet akkor kapott hatal­mas lendületet, amikor önálló jezsuita rendház is alakult Kispesten, és a pro­vinciális 1939. augusztus 20-án Jám­bor László pátert nevezte ki az elöljá­rójává. Ő rögtön „megfújta a Kispesti Jézus Szíve Harsonáját”, vagyis temp­lomi lapot adott ki, amelyben a híve­ket az építkezés befejezésére buzdí­totta. A hatvanöt éves pap kitartása, akaratereje nagyszerű szervezőkész­séggel párosult. Harsonája segítségé­vel „százpengős jótevőket” toborzott, majdnem háromszázat, de a frissen alakult Asszonyok Jézus Szíve Szövet­ségének tagjai is kaptak gyűjtőíveket, hogy adományokat kérhessenek. Ka­rácsonyra már tető volt a templomon – a neoromán stílusú épületet Petro­vácz Gyula tervezte, és Morbitzer Nándor építészmérnök volt a kivite­lezője. 1940. október 27-én, Krisztus király ünnepén Kovács Vince váci se­gédpüspök áldotta meg a tartomány­főnök, a polgármester, Merva Imre prépost, valamint számos egyházi és világi vendég jelenlétében.

Színes fotók: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

A templom öt faoltárát Szabó Lász­ló „templomberendező” műhelyében faragták, elsőként a lourdes-i készült el. A főoltárt 1941. március 20-án szentelte fel Angelo Rotta aposto­li nuncius. A Szepessy-féle kereszt a Szent Kereszt-mellékoltárra került, helyére Krasznai Lajos szobrászmű­vész Jézus Szíve-alkotását emelték (a kereszt napjainkban ismét eredeti he­lyén, a főoltáron látható, kiegészül­ve Szűz Mária és Szent János apostol szobraival, amelyek szintén Krasznai alkotásai, és a mellékoltárra készül­tek). Oltárt kapott Szent Ignác (Krasz­nai domborművével) és Szent József is (ez eredetileg bájosan színes volt, az idővel változó ízlés a festéket lekop­tatta). Nagyjából a templomszente­léssel egy időben érkezett meg a vár­va várt püspöki jóváhagyás, hogy az altemplomba kriptát lehet építeni – a sírhelyek értékesítése igen jó be­vételi forrásnak számított –, így hát Jámbor páter újra nekiállt építkez­ni, mondták is az emberek: „P. Jám­bor megbolondult, most csináltatta meg a templomot, most meg felásatja a fundamentumig.” A kripta elkészült, és az élőknek is igen jó szolgálatot tett, hiszen két évvel később, a bombázá­sok idején ötszáz embernek nyújtott menedéket.

Közösségépítés

Nemcsak a templom épült fel igen gyorsan Kispesten, hanem a lelkész­séghez tartozó hívek közössége is: ahogy a falak emelkedtek, úgy soka­sodtak a feladatok, és lett egyre szí­nesebb a hitélet. Működtek a Má­ria-kongregációk (a nőké, a fiatal lányoké és a férfiaké), volt Jézus Szí­ve Szövetség férfiak, nők és lányok számára, Katolikus Liga, Katolikus Ifjúsági Kör, Szívgárda és a Családok Szeretet Szövetsége, melyet Palánkay Gausz Tibor atya alapított. Ezek egy­részt vallásos közösségként működ­tek, hitbuzgalmi feladatokat vállaltak litániák, szentségimádások, körmene­tek alkalmával, de az Asszonyok Jézus Szíve Szövetségének például volt ka­ritatív, a férfikongregációnak pe­dig szociális szakosztálya. Ha pénzt, adományt kellett gyűjteni, közösségi munkát végezni, az atyák szintén az egyesületeken keresztül mozgósítot­ták a híveket. A rendkívül sokoldalú, számos embert és széles társadalmi rétegeket vonzó egyesületi élet szá­mára tehát működési helyszínt kel­lett keresni. A nagyobb eseményeket, előadásokat a Szegfű utcai iskolában tartották, de a heti gyűlések, összejö­vetelek céljából a jezsuiták 1942-ben megvásárolták a Vas Gereben utcá­ban a szomszédos Kránitz-féle házat. Az épületet felújították, és könyvtárat, gyűléstermet rendeztek be a Kis Ka­tolikus Otthon névre keresztelt haj­lékban. A háború után, amikor egyre jobban kiszorultak a társadalmi élet­ből, és azt tapasztalták, hogy a Szegfű utcai iskolában nem látják jó szívvel a programjaikat, belevágtak egy na­gyobb közösségi ház, a Szent József Katolikus Otthon építésébe. A hábo­rú utáni szegénység és a kommunis­ta hatalom térfoglalása szinte lehetet­lenné tette a vállalkozást, de Jámbor atya szokott ügyességével és prag­matizmusával, korát meghazudtoló tetterővel vezényelte le az építkezést. A hívek közül majdnem százan vállal­ták, hogy legalább másik tíz embertől kérnek adományt, egy szabásznő var­rótanfolyamot tartott, és a bevételt az otthonnak ajánlotta fel, jótékonysá­gi előadásokat, hangversenyeket ren­deztek. Zengje ajkam… címmel temp­lomi énekeskönyvet jelentettek meg, kiadták a Kispesti Jézus Szíve Templom Hírnöke című lapot, s az eladásukból befolyt pénzt szintén a ház építésére fordították. László atya bontott épü­letanyagot vásárolt, amelyet közmun­kával sikáltak tisztára a hívek, akik a terep előkészítésében és a munká­latokban is rendkívül sokat segéd­keztek. A Rózsa (ma Jahn Ferenc) utca frontján elhelyezkedő Szent Jó­zsef Otthon leginkább a kispesti ka­tolikusok lelkesedésének és erőfeszí­téseinek eredményeként jött létre. 1948 nyarán már előadásokat tartot­tak a félig kész, bedeszkázott ablakú épületben. A háromszáz négyzetmé­teres, ötszáz ülőhelyes nagy építmény azonban a kommunisták érdeklődé­sét is felkeltette, s a következő évben azt üzenték Jámbor páternek: „Sies­sen az öreg, mert a teremre szüksé­günk lesz.” 1950-től asztalosüzem működött a falai között, később pe­dig a gyermekétkeztetéssel foglalko­zó Junior Vendéglátó Vállalat kony­hája költözött ide. A jezsuiták egykori kultúrházában ma is kifőzde üzemel.

Vallási élet

A kispesti rendházban élő atyák leg­fontosabb feladata természetesen a lelkipásztorkodás volt; kezdetben két jezsuita pap tevékenykedett itt, 1942-ben költöztek be a segítőtestvé­rek. 1945-től általában négy páter és két fráter alkotta a közösséget, mely­nek élén tíz éven át, 1949-ig Jámbor László állt. A templomot igen sokan látogatták, hétközben több százan, a vasárnapi és ünnepi szentmisék pedig ezer–ezerötszáz hívet vonzot­tak be. Sok volt a rendszeresen gyónó, napi áldozó ember, és a jezsuiták igen­csak szorgalmazták a különböző, mi­sén kívüli szertartásokon, litániákon, szentségimádásokon, ájtatosságokon való részvételt. Rendszeresen szervez­tek zarándoklatokat Máriaremetére, Máriabesnyőre, de hajókiránduláso­kat is Vácra, Esztergomba, Visegrád­ra. Az 1941-től évente megrendezett Jézus Szíve-körmenet jelentette a lel­készség vallásos életének egyik fény­pontját: a látványos, igen aprólékosan átgondolt processzióra – melynek so­rán az Oltáriszentséget ünnepélyesen végigvitték a környező utcákon – az egyesületek alaposan felkészültek, és jól meghatározott rendben vonultak. De jöttek a kisgyerekes édesanyák is – a babakocsikat őrangyaloknak öl­tözött lánykák kísérték. A jeles ese­ményen a számos másik plébániáról is érkező híveken túl ott voltak a vá­rosvezetés képviselői, s persze papok és szerzetesek.

A jezsuita páterek nagy hangsúlyt fektettek a lelkigyakorlatokra. Egy­részt tömegeknek szóló prédikált lel­kigyakorlatokat tartottak, másrészt igyekeztek alkalmat és helyet terem­teni a csendes, imádságos elvonulá­soknak is. 1944-ben kibérelték a Tu­lipán utca 29. szám alatti ingatlant, ahol Názáret néven lelkigyakorlatos házat rendeztek be. Ide kisebb cso­portok érkeztek, férfiak és nők, fiata­lok és idősebbek egyaránt, leginkább munkások, hiszen itt az ő lelkigondo­zásuk volt a cél. Az ellátásért szimbo­likus összeget fizettek, Jámbor László ugyanis egykori mezőkövesdi hívei­hez utazott, akiktől kispesti lelkigya­korlatozói számára élelmet vásárolt, de sok mindent kapott is. Az idős jezsuita aztán – mivel háború lévén a vonatok nem indultak – viszontag­ságos körülmények között cipelte az adományt a Názáretbe. A front azon­ban hamar a közelbe érkezett, a házat orosz katonák kirabolták, és fel kellett adni. Jámbor atya 1947-ben a Vas Ge­reben utcában vásárolt egy félig kész házat, azt remélve, hogy a Názáret itt újjáéledhet, de 1950-ben ezt az állam szintén elvette.

A kispesti jezsuiták ottlétük ide­jén nagy érzékenységgel fordultak a peremre szorultak, a szegények felé. Karácsonykor élelmiszer-ado­mányt gyűjtöttek, 1946 szeptembe­rétől 1947 májusáig szegénykonyhát működtettek, ahol százötven–kétszáz rászorulónak adtak meleg ebédet. Rendszeresen felkeresték és segítet­ték a nélkülözőket, járták az Orszá­gos Nép- és Családvédelmi Alap által 1941 és 1944 között a szegény nagy­családok számára Kispesten épített Oncsa-telepet, hogy az egyház tanítá­sát az ott élő emberekhez is elvigyék.

Finálé és újrakezdés

A jezsuiták által a Jézus Szíve-temp­lom köré szervezett vallási és közös­ségi élet paradox módon a háborús környezetben igen látványosan fej­lődött, a nélkülözés és veszedelem megerősítette a hívek összetartozá­sát, hitbuzgalmát. Amit a bombázás és a létbizonytalanság nem tudott meggyengíteni, azt a kommunista hatalomgyakorlás lerombolta: 1949- től egyre nagyobb nyomás nehezedett a páterekre, Jámbor atyát júliusban behívatták a városházára, és megvá­dolták, hogy „antidemokratikus ak­namunkát végez”, később utódját, Palánkay Tibort vonták felelősségre, mert a püspök hitoktatással kapcso­latos körlevelét felolvasta a templom­ban. A fakultatív hitoktatás beveze­tése kiélezte az egyház és az állam közötti konfliktust, Kispesten mind a Szegfű utcai, mind a Rózsa téri is­kola igazgatója komoly akadályokat gördített a katekézis elé. A tiltakozó szülők közül két édesanyát bevittek a rendőrségre, és éjfélig ott tartották őket. 1950-ben, a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása után a kispesti jezsuiták mégis hely­ben maradtak, és a templomot 1951 decemberéig vezették. Ettől az idő­ponttól a Váci Egyházmegye papjai látták el itt a hívek szolgálatát.

A jezsuiták 1989-ben tértek vissza Kispestre, Bálint József, majd nem­sokára Fábián István lett a kis közös­ség elöljárója. A lelkipásztorkodáson kívül az atyák lelkigyakorlatot ad­tak, lelkiségi mozgalmakat kísértek, a dél-pesti kórházban pasztorációs szolgálatot végeztek. 2000-ben építet­ték fel a jezsuiták az új kultúrházat az egykori Szent József Otthonért cseré­be kapott bérlemény bevételeiből. Ez a bérlemény tette egyébként lehetővé, hogy 1989 után új orgonát vásárolja­nak, új karzatot építsenek a templom­ban, és felújítsák a villany- és gázve­zetékeket. Az új kultúrház közösségi térként működött, rendezvényeknek, csoportoknak előadásoknak adott ott­hont. 2001-től Fábián atya egyedül lát­ta el a lelkipásztori szolgálatot a Jézus Szíve Plébánián (1979-ben emelkedett a lelkészség plébániai rangra, és 1993- ban került át a Váci Egyházmegyétől az Esztergom–budapesti Főegyház­megyéhez), 2007-ben kapott társat Hofher József jezsuita személyében, aki cigánypasztorációval foglalkozott. 2008-tól Hofher atya lett a plébános, de a provincia egyre szaporodó fel­adatai miatt 2010-ben a rend átadta a templomot a főegyházmegyének. Az ünnepélyes templomszentelésre négy évvel később, a megáldás hetvenötö­dik évfordulóján került sor. A szertar­táson az akkori jezsuita tartományfő­nök már csak vendégként volt jelen, de a plébánia és a templom neve, illet­ve az itt szolgáló páterekre utaló em­léktáblák ma is őrzik a Jézus Társasága kispesti missziójának emlékét.