Krisztus-fények Keleten

Lelki élménybeszámoló a „Jezsuita Japán” elnevezésű rendhagyó „spiritúráról” – keresztény vértanúk emlékét, nyomát, a Krisztus-hit jeleit kerestük a felkelő nap országában.

Tavaly év elején pattant ki a fejemből, hogy jó lenne zarándoklatot szervezni Japánba. Miért egy olyan országba, ahol százhúszmillió lakosból alig félmillió a katolikus? Ahol kétszázötven évig tiltott vallás volt a kereszténység, és a társadalom többsége nem hogy nem egyistenhívő, de egyszerre több vallást is gyakorol? Épp ezek miatt. Tapasztaljuk meg, lássunk csodát, hogyan maradt meg mégis a kereszténység a sokak által mocsárnak nevezett keleti kultúrában.

Tovább erősítette motivációnkat a Némaság című, Magyarországon tavasszal bemutatott amerikai film, amely XVI. századi jezsuita misszionáriusokról szól, valamint az, hogy a szigetországban először négyszázhúsz éve, 1597-ben végeztek ki keresztényeket demonstratív céllal. Kiotóban összefogdostak huszonnégy embert, majd a kemény téli időben gyalogosan végighurcolták őket fél Japánon. Egy hónap alatt több mint ezer kilométert gyalogolva jutottak el Nagaszakiba, ahol valamennyiüket keresztre feszítették.

Sajgó Szabolcs atyával hosszú felkészülésbe kezdtünk, és arra jutottunk, legjobb, ha mi is a mártírok útját járjuk végig, amely a Japánba érkező első misszionáriusok útvonalához is hasonlít. Három nap a régi fővárosban, Kiotóban, majd Hirosima, többek közt a jezsuita Gloria Dei Meditációs Központ meglátogatása. Aztán Kjúsú szigetén katolikus zarándokhelyek felkeresése, és végezetül a katolikus fellegvár, Nagaszaki és a Huszonhat Mártír Múzeuma.

„Japánban a vallás az egyén, illetve a formális társaságok szintjén van jelen, de olyan templom köré épülő közösség, amilyet a kereszténységben megélünk, itt nem nagyon létezik.”

Japán kultúrsokk

Kiotói napjaink azzal teltek, hogy sorra jártuk a legszebb és legjelentősebb sintoista és buddhista szentélyeket, s közben ismerkedtünk a mai és a történelmi japán valláskultúrával, a helybéliekkel. Egyre jobban kiigazodtunk a két vallás közötti külső és belső különbségeken, s kezdtük megszokni a felpörgött, túlzsúfolt város életstílusát. E pár napban is felfedezhettük, hogy Japánban a vallás az egyén (esetleg a család), illetve a formális társaságok (iskolai, vállalati csoportok) szintjén van jelen, de olyan templom köré épülő közösség, amilyet a kereszténységben megélünk, itt nem nagyon létezik.

Sinkanszennel Hirosimába

A negyedik napon Nara érintésével – a villámgyors Sinkanszen-vonattal – Hirosimába utaztunk, ahol a Manrézához hasonló jezsuita lelkigyakorlatos központban kaptunk szívmelengető vendégszeretetet az ott szolgáló nővérektől és az indiai Alex atyától. Szükség is volt a kedves fogadtatásra, mert nehéz volt feldolgoznunk az atombomba-múzeum élményét. Ebben segített az a különleges szentmise is, amelyen a jezsuiták által létrehozott emléktemplomban vehettünk részt. Ottlétünkkor volt ugyanis a fatimai szűzanya szobrának püspöki fogadása, a vatikáni nuncius jelenlétében. Egyébként ez volt az első olyan nap, amikor igazi japán katolikus szentmisén lehettünk jelen. Persze egy kukkot sem értettünk a szövegből – ez egyeseknek érdekes volt, másoknak viszont zavaró. De amikor hat napja vagy távol az otthonodtól a világ másik felén, és a mise végén felcsendül a Salve Regina… úgy, ahogy mi is énekeljük… akkor megéreztük, mit jelent az, hogy egyetemes anyaszentegyház…

A hetedik napon megpihent…

Spiritúránk hetedik napján megpihentünk. No, nem maradtunk egy helyben, mert öt órát vonatoztunk Hirado városába, ahol a Japán egyik első katolikus templomának emlékére épített Xavéri Szent Ferenc-templomban vettünk részt mezítlábas szentmisén. Délután csendes pihenőt tartottunk, hogy a lelkünk is utolérjen bennünket, majd este megbeszéltük a csoporttal az átélteket. Ahogy hallgattam társaimat, rádöbbentem, hogy rengeteg olyan alapkihívást építettünk bele ebbe az útba, amely már önmagában is komoly lelki, testi vagy éppen szellemi erőpróbának bizonyult. Kezdve a legegyszerűbbekkel: más időzónában vagyunk, az autók is a másik irányból jönnek; egyetlen feliratot sem értünk, csak ha a kijelző pár másodpercre angolra vált; az ételek teljesen mások, az emberek is – hozzánk képest, és bár a kereszténységet jöttünk „nyomozni”, ahhoz, hogy megértsük az itteni Krisztus-követőket, meg kell értenünk a sintoista-buddhista világot, és a bushido etikai rendszert is, amely már csak apró szemcsékben, de ott él a japánokban.

E hiradói „szünnappal” fordultunk át a keresztény(ebb) területekre, s vettük az irányt a Gotó-szigetek és Nagaszaki felé.

A titkos keresztények búvóhelye

Nagaszakiból háromórás, száz kilométeres hajóúttal értünk el a Gotó- szigetek legnagyobbikára, Fukuéra. Váratlan, nem tervezett természeti „csapás”, egy tájfun előszele kísért végig minket. Esőben, ködben-párában indultunk el egy kis hajónak álcázott lélekvesztővel további szigeteken lévő katolikus templomokhoz.

A régi Gorin-templomot fából építették 1881-ben, a sziget másik oldalán. 1931-ben hozták át a jelenlegi helyére, ahol 1985-ig szolgált, majd mellé építettek egy modernebb templomot. Kívülről teljesen olyan, mint egy japán stílusú ház, de amikor mezítláb belépünk, egy gyönyörű és nagyon egyszerű, gótikus kápolna tárul elénk. A tabernákulum felett Szent József és a kis Jézus szobra áll.

További tengeri zötykölődés után Naru szigetére értünk. Az Egami-templomot látogattuk meg. Közben a helyi idegenvezető arról is mesélt nekünk, hogy ő szintén katolikus, és ebből a faluból származik. A lakosok többsége az 1950-es években már elköltözött innét, s az iskola is bezárt e magyar szemmel nézve is szegény vidéken. A csodaszép, halványsárga-babakék templom története a titkos keresztények megkeresztelkedésével kezdődött szintúgy 1881-ben. Őseik még a keresztényüldöző Edo-korszak (1603–1868) elején menekültek ide Nagaszaki környékéről. A templom építéséhez 1917-ben láttak neki. A hívők maguk tisztították meg a terepet, és gyűjtötték össze a pénzt saját készítésű hálók eladásából és a kifogott halak értékesítéséből. „Ebben az évben kiemelkedően jól haraptak a halak” – meséli idegenvezetőnk…

Bár a templomban nem volt szabad fotózni, Szabolcs atya ravaszul megkérte a sekrestyés nénit, hogy készítsen rólunk odabenn egy csoportképet…

Még egy helyet beterveztünk ekkorra, de a tájfun erősödése miatt egy másik hajóval visszafordultunk Fukue felé. Keresztény testvérünk végig segített mindenben. Amikor elmondtuk neki, hogy este elmegyünk szombati misére, megígérte, hogy ő is ott lesz.

Kezdjük érteni, miért jöttünk

Átvettük a szerény szállodai szobákat. A szél már annyira fújt, hogy a becsukott ablakon keresztül is meglengette a függönyünket. Elérkezett a a szentmisére való fakultatív gyülekezés időpontja. Nagy nehezen összeszedtem magam: nem baj, ha pár percet kések, Szabolcs atyán kívül úgysem lesz ott senki, annyira zord az időjárás. Tévedtem, az egész csoport már csak rám várt. Együtt mentünk a templomba – ez erőt adott. Jó volt érezni, mennyire összeért kis csoportunk a zarándoklat során.

Szabolcs atya koncelebrált, a helyi pap pedig meglepően jól beszélt angolul. Mise után tanácsot kértünk tőle, hol érdemes vacsorázni. Értette a kérdést, és velünk tartott. Olyan lakomában van részünk, mint egész utunk során egyszer sem. Az elővihar közepén nagyon jólesett ez a szeretet. Idegenvezetőnk természetesen a misén is ott volt, és most velünk vacsorázott, sőt intézte a rendeléseket. Nagyon megható volt, ahogy a tömeges, személytelen sintoista-buddhista Kiotóból japán legnyugatibb csücskében eljutottunk a keresztény emberek közé.

A mennybemenetel helyszíne

Másnap reggel remegő lábakkal sétáltam a kikötőbe, és reménykedtem, hogy a nagy szél ellenére jár a komp. Mivel a tájfun másfelé vette az útját, indultak a hajók. Hatalmas megkönnyebbüléssel mentünk vissza. Méretes, de még nem rémisztő, csodaszép hullámok között ringatózva érkeztünk Nagaszakiba.

Elsétáltunk az urakami negyedbe: ide dobták le az atombombát a második világháború végén. Fejet hajtottunk az emlékműnél, majd elmentünk a katedrálisba, amely a nagaszaki katolikusok szimbóluma. Ebben a városnegyedben telepedtek meg a jezsuiták a kereszténység aranykorában, a XVI. században, majd 1873-ban a titkos kereszténységükből újra a katolikus egyházba térő hívek elkezdték „építeni” új templomukat. 1895-re sikerült előteremteni a szükséges összeget, és a templom 1914-re kész is lett. A román stílusú katedrális a legnagyobb volt ekkor Keleten. S 1945. augusztus 9-én az atombomba a templomtól ötszáz méterre csapódott be. Az épület s az egész keresztény negyed rommá lett.

A város vezetése arra gondolt, hogy a templom mementóként maradjon meg romosan, ahogy a hirosimai dóm is. A keresztények azonban azt mondták: itt újra templomnak kell állnia, hogy gyakorolhassák a hitüket. S az új templom 1959-re el is készült.

Takashi Nagai nagaszaki orvos, aki a bombatámadást csodásan túlélte, Nagaszaki harangjai című könyvében a következőket írja urakami újjáépítéséről: „Fokozatosan, szinte észrevétlenül létrejött egy új város. Egy maroknyi ember, hűséges hívők, akik könnyek és szenvedés közepette találták meg boldogságukat, évszázadok feladatát teljesítik: a nagy vezeklést. A hitetlenek nem tértek vissza. A hit az egyetlen motorja az itt elkezdett újjáépítésnek.”

A Jezsuita Rend Magyarországi tartománya zarándoklatot szervez Japánba

Spiritúránk betetőzése

A huszonhat mártír története és vértanúságuk következménye dicsőséges tanúságtétel Istenről. Kivégzésüket elrettentő példának szánták – „így jár minden keresztény” –, de épp az ellenkezőjét eredményezte. Huszonnégy embert, így három jezsuita és hat ferences szerzetest, illetve világiakat feszítettek meg. Két tizenéves gyermek és idősek is voltak köztük. Kiotóban fogták el őket, levágták a bal fülüket. Két ember kísérte ezer kilométeres, téli menetelésüket. Ők annyira azonosultak a foglyokkal, hogy szintén a keresztfán végezték. Ezért emlékezik meg huszonhat mártírról Nagaszaki híres múzeuma. Ez a két „külsős” ember a történet legnagyobb szimbóluma, az út során ugyanis többen álltak a keresztények mellé, mint ahányan ellenük voltak. A vértanúk a kereszten a Te Deumot énekelve vallották meg hitüket.

Záró gondolatként hadd idézzem az utunk során elhangzott egyik szentírási olvasmányt, amely beleégett a szívembe, és az út mottójává vált számomra:

„Én vagyok az Úr, és senki más. Rajtam kívül nincs más isten. Bár nem ismersz, mégis felövezlek, hogy napkelettől napnyugatig megtudják: rajtam kívül nincsen más. Én vagyok az Úr, és senki más” (Iz 45,5–)

Fotók: Lakatos Botond