Spanyol jezsuita testvérkiadónk, a Grupo Loyola liturgikus naptárait, szentíráskiadásait és egy sor más kiadványát egy apró termetű, mindig jókedvű kolléga gondozza. Perui származású, és történetesen ugyanazon a plébánián nőtt fel, ahol XIV. Leó pápa még ágostonos misszionárius korában lelkipásztorkodott. Armandót – ahogy ő szólítja – Robert atya eskette, a gyermekeit ő keresztelte, és legutóbb tavaly szentelte meg valladolidi házukat. Barátok. Mindez akkor lett széles körben ismert és került új megvilágításba, amikor az új pápát megválasztották. Robert Prevost perui éveinek kontextusát és alighanem pápaságát is meghatározó jellemvonásait testvérfolyóiratunk, a Mensajero számára vetette papírra a szerző.
Robert Prevost atyát 1991-ben ismertem meg egy baráti találkozó szerény keretei között. Annyit tudtam róla addig, hogy az Egyesült Államokból érkezett, és hogy Ágoston-rendi kanonok, ami alapján azt gondoltam, szigorú ember lehet, akihez némi távolságtartással és diplomatikusan illik közeledni. Ehhez képest kellemesen meglepett a kedvessége, a közvetlensége, és hogy milyen jól beszél spanyolul. Elmesélte, hogy Chicagóban született, ám a nagyszülei révén francia, olasz és spanyol származású, s hogy mielőtt Trujillóba érkezett volna, pár évig az Andok lábánál, Chulucanas településen dolgozott, és nagy rajongója a perui konyhának. Mindannyiunkra jó benyomást tett azzal, hogy látszott, ért a meghallgatáshoz, a barátkozáshoz, és bizalom, illetve biztonságérzet áradt belőle.
Roberto atya egy plébániai születésnapi ünnepségen
Forrás: Vatican News
1992-ben kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz. Az ágostonos jelöltek formációs csoportjának munkájában vett részt Trujillóban. Az újoncházba az ország legtávolibb pontjairól érkeztek a fiatalok, Limától Cuscóig. Olyanok, akik Szent Ágoston regulája szerint szerettek volna élni, egyetértésben, úgy, ahogy Ágoston mondja: „Egy lélek és egy szív Istenben.” Robert atya – így hívta mindenki – emellett két plébánia méretű egyházközséget vezetett Trujillo külvárosában, a Mária, Isten Anyjáról nevezett templomét a Szűz Mária-városrészben, és a Montserrati Miasszonyunk-templomét a Montserrate-negyedben. Mind a két kerületben többnyire középosztálybeliek éltek, és bár kánonjogi értelemben nem számítottak plébániának, a gyakorlatban akként működtek.
Robert atya különleges színt vitt az egyházközségek életébe. Olyan volt, mintha a templomban iránytűt helyeztek volna el, amely a közösségek számára új – és egyszersmind nagyon is ősi – formát és működésmódot mutatott. És nem egyedül vetette bele magát ebbe a vállalkozásba. Az egész trujillói ágostonos közösséget ugyanaz a derűs és határozott energikusság jellemezte, ami őt: annak a közösségi életnek a lenyomata, amely a szeretet és a szolgálat útjaként mindenre kihat. Az eljárásmódjukra felfigyelt az egész környék. Senkit sem akartak meggyőzni, hanem osztoztak a mindennapjainkban. Nem akartak mindent azonnal megreformálni: először barátságokat kötöttek, megfigyeltek, meghallgattak, vendégül láttak, és csak azután tettek javaslatokat. És úgy, hogy nem lehetett nemet mondani rájuk.
Egyik legnagyobb újításuk „A plébánia újraépítve” elnevezésű lelkipásztori terv bevezetése volt, amely a Riccardo Lombardi SJ által alapított Mozgalom Egy Jobb Világért kezdeményezésből született az egyházközségek revitalizálása céljával. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy zónákra osztották a plébániákat, mindegyikhez koordinátori csapatot építettek, és elérték, hogy a közösség vállaljon felelősséget a hitéletéért. Lenyűgözött ez az eljárásmód, mivel a plébános hatalmat és feladatköröket bízott a laikusokra. Számomra ez a hit megélésének teljesen új formáját nyújtotta. Az egyház immár nemcsak a templomot jelentette, ahol vasárnaponként összegyűlünk a szertartásokra, s nem is csak a plébánost és az ágostonos közösséget, hanem kapcsolatok hálózatává vált, valóságos élő testté.
Továbbra is a szentmise volt a középpont, de keresztény életünk immár kiterjedt a hétköznapokra, a környékbeli utcákra és házakra, hitéletünk részévé váltak a találkozások a szomszédokkal, az éjszakai imavirrasztások, a bibliakörök és a közösségi ebédek. Az emberek, a kapcsolatok, a találkozások lettek az egyház. A legcsodálatosabb az volt, ahogy a szemünk láttára az idegen emberek elkezdtek megismerkedni, meghallgatták egymást, és megosztották az élményeiket, méghozzá származásuktól, társadalmi státuszuktól és foglalkozásuktól függetlenül. Előítéletek dőltek le, régi sebek gyógyultak be. A testvériség üres szólamból valósággá vált.
Padre Roberto a szerző (középen) és felesége társaságában valladolidi otthonuk előtt
Forrás: a szerző gyűjteménye
Mindez még jelentőségteljesebbnek tűnik, ha az 1980-as évek végiének és az 1990-es évek elejének társadalmi-történelmi kontextusába helyezzük.
Az ágostonosok 1988-ban telepedtek le a Szűz Mária-telepen. Először bérbe vettek egy ingatlant, aztán 1991-ben megépítették a rendházukat és az újoncházat. Néhány éven át egyáltalán nem volt rendkívüli dolog, ha Robert atya építőanyagokat cipelve vagy munkások és mérnökök körében bukkant fel.
Két esemény hagyott bennem mély nyomot ezekben az években.
1990. augusztus 8-a fekete éjszakaként vonult be Peru történelmébe. A gazdasági miniszter este bejelentett egy brutális megszorító csomagot, hogy az ország kilábaljon a hiperinfláció szorításából, amit Alan García első kormánya hagyott örökségül. A következő reggel felrobbantak az árak. Egy kiló kenyér ára hússzor annyi lett, mint előző nap. A cukor eltűnt a polcokról, a rizs ára úgy szabadult el, mint papírsárkány a szélviharban, a tej pedig elérhetetlenné vált. Ha azelőtt szegények voltunk, akkortól beköszöntött a teljes reménytelenség. Amit pénzügyi kiigazításnak mondtak, a legsebezhetőbbek számára végzetes csapással ért fel.
Az elnök, Alberto Fujimori, akit mérsékelt és a Mario Vargas Llosa által javasolt „gazdasági sokk”-kal ellentétes programja miatt választottak meg, épp az ellenkezőjét tette mindannak, amivel kapcsolatban megesküdött, hogy nem fogja megcselekedni. Hogy szembeszálljon a hiperinflációval, drasztikus intézkedéscsomagot vezetett be, méghozzá mindenfajta átmenet vagy előrejelzés és bármilyen védőhálóról való gondoskodás nélkül. Aznap és sok azt követő napon nyilvánvalóvá lett a kellemetlen igazság: az államnak nem volt a kezében semmilyen eszköz, amellyel a saját maga által előidézett vészhelyzetet meg tudta volna fékezni. Nem működött a logisztika, nem volt valódi hatósági jelenlét országszerte, és nem volt bizalom a lakosság részéről. Ahol addig az elhagyatottság uralkodott, oda betört a káosz. Ahol azelőtt szegények éltek, ott felbukkant az éhínség. És akiktől az emberek a rendet várták volna, mélyen hallgattak.
Ám e válságos és elkeserítő helyzetből, mint valamiféle gerincoszlop, némileg váratlan módon kiemelkedett az egyház. Nem a püspöki megszólalásokra és nem is a szívhez szóló szentbeszédekre utalok, hanem a konkrét, kézzelfogható, akármilyen kicsi, de emberi tettekre. A miénkhez hasonló negyedekben, azokon a plébániákon, amilyet Robert Prevost irányított, az egyház volt a szolidaritás arca, keze és lába.
A perui Caritas nemzetközi szervezetekkel összefogva megmozgatott minden erőforrást, s adományokat, élelmiszert és gyógyszereket indított útnak. De ez mind nem lett volna elég az egyház
kinyújtott karjai, azaz a helyi közösségek nélkül, amelyek nem félelemmel tekintettek a katasztrófára, hanem a gondoskodás, a közösségi részvétel, a sokféleség egysége szemszögéből, „az egyház tagjai vagyunk” érzetével és tudatában.
Nemcsak az élelemosztás volt a cél, hanem hogy bölcsen és gyöngéden segítsenek. Adtak azoknak, akik szűkölködtek, de bevontak mindenkit. A legjobb az egészben az volt, hogy senki nem érezte magát egyedüli kedvezményezettnek, mert együtt voltunk a megoldás részei. Mindannyian szükséget szenvedtünk, de mindannyian osztoztunk, és nemcsak azon, amit kaptunk, hanem azon is, amit a magunkéból tudtunk adni.
Voltak napok, amikor a plébánia udvara raktárrá változott. Rizzsel, lencsével, tejporral, tésztával megrakott kamionok jöttek, de nem pusztán segélyt hoztak. Nem. Hanem annak reményét, hogy van, ami működik, mégis van egy élő hálózat. A társadalom együtt szenvedett, de fennmaradni is együtt akart. Olyan dolgokat láttam, amilyeneket azelőtt soha. Emberek, akiknek csak kevesük volt, adtak olyanoknak, akiknek nem jutott semmi.
Forrás: Vatican News
Egy alkalommal egy szentbeszédben Robert atya valahogy így fogalmazott: vannak, akikből a válság a lehető legrosszabbat hozza ki, de sokakból a lehető legjobbat. Amit adunk, apróságnak tűnhet, mégis nagy segítségnek bizonyul annak, aki kapja. És annak is nagyszerű, aki ad. És éppen ez volt a lényeg: nemcsak a gazdasági összeomlásra reagáltunk valahogyan, hanem átformálódtak az emberi kapcsolatok.
Robert atyának különleges érzéke volt ahhoz, hogy a lelki és a gyakorlati dolgokat összekösse. A nyolc boldogságról úgy beszélt, mint valami útleírásról, amely a miénkhez hasonlóan nehéz helyzetekről szól. És nem úgy beszélt róla, mint egy elvont hittételről, hanem mint reménysugárról, útról, amelyen elindulhatunk, és amely mások számára is járható. És közben mélyen a szemünkbe nézett.
Ma, amikor visszatekintek ezekre az időkre, nem tudok nem arra gondolni, hogy épp a katasztrófa közepette láttuk meg legvilágosabban Isten arcát. Nem látványos csodákban, hanem olyan egyszerű dolgokban, mint amikor egy kisfiú kézen fogva vezette az út szélén az iskolába a többi, még kisebb gyereket; amikor egy csoport édesanya megszervezte, hogy meleg ételt készítenek és osztanak szét másoknak; vagy amikor a fiatalok az idejüket nem sajnálva állították össze és vitték el az élelmiszercsomagokat a rászorulóknak; vagy amikor egy pap türelemmel és megértően kísérte ezt az egész folyamatot.
Akkor értettem meg, mit jelent, hogy teljes szívünkkel és teljes lelkünkkel forduljunk Istenhez. Ekkor vált az evangélium olvasmányból hús-vér valósággá, megtört és szétosztott kenyérré, kinyújtott kézzé, és olyan reménnyé, amely nem foszlik szét. És ekkor győződtem meg róla, hogy Robert atya nemcsak vezető, nemcsak erőforrás-menedzser, hanem Isten embere, akit ő küldött az egyház számára.
A második pillanatot, amelyet sosem feledek, az erőszak árnyékolja be. A Sendero Luminoso (a perui kommunista párt, szó szerint Fényes Ösvény – a ford.) futótűzként terjedt, és mindent bekebelezett. Lerombolta az összes olyan intézményt, amely nem illett az elképzeléseibe. Az ország számára egyetlen lehetséges megoldásként akart feltűnni. 1991 augusztusában meggyilkoltak három missziós papot Ancash megyében. 1992 februárjában megölték María Elena Moyanót, egy Lima környéki kerületi koordinátort, és felrobbantották a holttestét. Sötétség és halál.
Ehhez képest az igazán forradalmi az volt, amit mindeközben Robert atya tett. Meghallgatott és mellénk állt. Mindenkit meghallgatott, és igazán mellettünk állt. Egy asszonnyal több mint egy órát ült a közösségi ebédlőben, hogy meghallgassa a szorongásait és félelmeit. Azzal támogatott egy válságba jutott fiatalt, hogy nem kényszerítette döntésre. Atyáskodás nélkül beszélgetett minden világival – még azokkal is, akik Istenben ugyan nem hittek, de az igazságban és az emberi méltóságban igen. Utolsó útjára kísért egy fiatal ágostonos jelöltet, aki közlekedési balesetben vesztette életét. Mindenhol ott volt, mindenkit meghallgatott, és mindenben mellettünk állt.
Ami engem illet, akkoriban, fiatalemberként eléggé kritikusan szemléltem az egyház lassúságát és nehézkességét. Sok mindent nem értettem, de amit a közösségi alkalmakon, a szentmiséken és a családlátogatások során együtt megéltünk, azt nagyon is értettem. Valami igaz és tiszta volt ezekben, olyasmi, amit az ember a szívével pontosan érez.
1992 áprilisában egy délután, a csendes mise után Fujimori elnök államcsínyéről beszélgettünk. A bizonytalanságot, a várható változásokat latolgattuk. Robert atya, tekintetében reménysugárral, valami ilyesmit mondott nekünk: „Olykor, amikor odakint minden összedől, Isten arra hív bennünket, hogy engedjük magunkat belülről újraépíteni. A korlátainkból, az egészen kicsiből, a szívünkből kiindulva. Mert nem minden rajtunk múlik. Minden kegyelem, azaz Isten jelenlétében kell bíznunk, és az ő szavának hinnünk, minden körülmény ellenére.” Mélyen belém vésődtek a szavai.
Az ő barátságának köszönhetően igyekszem azóta is belülről élni az evangéliumot, és próbálom magamat belülről újraépíteni – a hit hívó szavára és a közösség ölelésére támaszkodva, Isten országának eljövetelét tevékenyen várva. 1998 végén Robert atya visszautazott Chicagóba, mert káptalant tartott ágostonos rendtartománya. Valószerűtlenül nagy bánat fogott el. Elmondtam neki, attól félek, nem fog visszatérni Peruba. Így is lett. Őt akarták tartományfőnöknek chicagói testvérei. 2001-ben megválasztották az ágostonosok generálisává, és 2007-ben újabb hat évre ő lett a világ összes Ágoston-rendi szerzetesének az általános elöljárója. Miután megbízatása véget ért, 2014-ben Ferenc pápa a perui Chiclayo apostoli adminisztrátorává és a mauritániai Sufar címzetes püspökévé nevezte ki. 2015-ben Chiclayo püspöke, 2020-ban érseke lett, 2023-ban bíborossá kreálták, és 2025. május 8-án pápává választották.
Mi, akik annak idején Trujillóban megismertük, nagyon megörültünk a megválasztásának. Úgy tekintünk rá, mint mindig is: imádságos, figyelmes és közösségi emberként. Robert Prevost igazi akolszagú pásztor. Jézus barátja, aki ezt a barátságot megosztja mindenkivel. Én pedig, aki tanúja voltam azoknak az időknek, amikor Isten arca felragyogott a káoszban, hittel vallom, hogy vannak, akik még akkor is építkeznek, amikor a világ épp összedől. Akik akkor is aratnak, maradnak, vigasztalnak és megerősítenek. Hiszem, hogy új szolgálatában is ugyanígy fog cselekedni.
Fordította: Végh Dániel
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2025. szeptember
1500 Ft