Az alázat valósága több oldalról is megközelíthető, nem véletlen hát, hogy napjainkban sokak számára dilemmát okoz ez a keresztény hagyomány által hangsúlyozott tulajdonság. Érdemes megvizsgálnunk a témában a korai szerzetes atyák tanítását, amelyből a teljes belső szabadság útja rajzolódik ki előttünk, mely tartósan megmaradó békéhez és derűhöz vezet.
Néhány évvel ezelőtt fiataloknak tartottam lelkinapot, s alapvető erényekről, szerzetesi értékekről kértek tőlem elmélkedéseket, interaktív foglalkozásokat. Az egyik téma az alázatosság volt. Az alkalom elején megkértem a diákokat, hogy nagyon őszintén magukba nézve, csukott szemmel tegyék fel a kezüket azok, akik úgy érzik, hogy szívesen növekednének az alázatban, akik számára vonzó hívószó az alázatosság. A társaságnak több mint a fele nem jelentkezett. Számolva azzal, hogy a jelentkezők egy részét is csak a megfelelési kényszer mozgatta, az eredmény elég lesújtó volt. Ekkor – mivel szerettem volna megérteni, miért nem lelkesednek – megkértem őket, hogy egy papírdarabra írjanak le olyan szavakat, amelyek az alázatossághoz kapcsolódnak a fejükben. A „jámborok” papírlapjain szerepelt az életszentség, a szelídség, legtöbben a szerénységre asszociáltak, ugyanakkor feltűntek olyan szavak is, mint a képmutatás, az álszentség, a lúzerség, valaki pedig egészen odáig ment, hogy leírta a „nyomiság” szót. Azon túl, hogy azt gondoltam, innen szép nyerni, rá kellett döbbennem, hogy a spiritualitáshoz, valláshoz kötődő szavaink milyen gyorsan kiüresednek, mennyire nehéz róluk beszélni, ha jelentésük egy-két nemzedék alatt teljesen más tartalmat nyert.
Fotó: facebook.com/BakonybelMonostor
S talán nem csak a fiatalok vannak bajban az alázattal. A mindennapjainkat átszövő, egyházi berkekben is felbukkanó pozitív pszichológiai szemlélet hangsúlyozza az önértékelés, az önbecsülés, a határok, a helyes önszeretet fontosságát. Magunkat másoknál kevesebbre tartani, mások kedvéért feladni a határainkat, vagy mentálos szakzsargonnal élve „alámenni a másiknak” – amire egy kicsit a magyar alázat szó is asszociál – olyan magatartásformák, amelyeket lehet, hogy a múlt századi vagy korábbi spirituális irodalom mesterei ajánlottak a szentségre törekvő lelkeknek, manapság azonban egy magára valamit is adó lelkivezető az egészséges spiritualitás akadályainak tartja őket. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy klasszikus lelki írók közül többen az alázatban való növekedés legkiválóbb eszközének a megaláztatások elviselését vagy akár tudatos keresését tartották, akkor még inkább érezzük az alázat ilyetén értelmezésének „politikai inkorrektségét” egy olyan korban, amikor a megaláztatást mindenképp a visszaéléssel, az abúzussal kötjük össze.
Adott tehát az alázatosság dilemmája: Az egyik oldalon ott van a Szentírás és a keresztény hagyomány tanítása, melyben az alázatosság a nagyon fontos alapértékek, alapmagatartások sorában szerepel. A zsoltáros szerint „az Úr az alázatosakat tanítja meg az ő útjaira” (Zsolt 25,9), Isten Mária alázatosságára tekintett le (Lk 1,48), Jézus pedig arra buzdít, hogy tanuljunk tőle, mert szelíd és alázatos szívű (Mt 11,29). A másik oldalon pedig ott van a kultúra, amelyben élünk, a (közösségi) média világa, ahol az erő, a hírnév, a dicsőség, a másik fölé kerülés az abszolút érték, s ott vannak általános pszichológiai alapmeggyőződéseink, melyek fényében önmagunk lebecsülése, a védtelenség, kiszolgáltatottság, megaláztatás a valódi élet és boldogság útjában álló, kerülendő helyzetek.
Hogyan oldható fel ez a dilemma? Mi lenne, ha a keresztény hagyomány gazdag tárházából a korai szerzetes atyák nyomában járva az alázatosságnak egy olyan vonását domborítanánk ki, ha olyan oldalról közelítenénk hozzá, amely mindannyiunk számára ma is vonzó lehet? Eszerint
az alázat a teljes belső szabadság útja, mely tartósan megmaradó békéhez és derűhöz vezet.
Ahhoz, hogy az alázatnak ezt az arcát felfedezzük, érdemes a szerzetes atyák tanításának tükrében ennek az útnak néhány szakaszát vagy mérföldkövét közelebbről szemügyre venni.
Fotó: facebook.com/BakonybelMonostor
Az alázatosság tanulásának egyik első lépése, hogy ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz. Kutatások által igazolt alapvető emberi magatartás, hogy egy idegen emberrel való találkozás alkalmával az illető neme, kora, öltözete és fellépése alapján tudattalanul is meghatározzuk, hogy egy képzeletbeli társadalmi skálán alattunk vagy fölöttünk helyezkedik-e el, s ösztönösen eszerint viselkedünk vele. Abból, hogy magunkat szüntelenül másokhoz mérjük, hasonlítjuk, nagyon sok negatív érzelem, frusztráció, irigység, kisebbségi érzés vagy épp hiúság, fölényesség és gőg származik. Az alázat ebben az összefüggésben a méricskélés, a másokra vonatkozó kérdés elengedése, amiből nyugalom származik. Az egyik szerzetes atya mondása szerint „ha az ember nem mondja szívében: »Én és az Isten vagyunk egyedül a világon«, nem lesz megnyugvása”. A megnyugvás pedig abból ered, hogy
saját értékességem kizárólagos forrása maga Isten, aki teremtett, szeret és megtart engem, s így akár azt is el tudom fogadni, viselni, hogy egy adott helyzetben mások mögé, alá sorolódom,
mert mindez nem kezdi ki a biztonságomat.
A második tantárgy a szabadságra vezető alázatosság iskolájában a mások véleményétől való függetlenség. Nagyon gyakran esünk abba a csapdába, hogy magunkat mások szemével nézzük, hogy belső egyensúlyunk nagyban függ attól, mit gondolnak rólunk. Elbízzuk magunkat a dicsérettől, vagy összeomlunk, ha „szégyenszemre” kritikával illetnek minket. Egy szerzetesi történet szerint az üdvösségre vezető utat kereső tanítványnak a mester ezt mondta: „Menj a sírokhoz, és gyalázd a halottakat!” A testvér elment, és szitkokat meg köveket zúdított rájuk. Visszatértekor aztán elmondta ezt a mesternek, ő pedig így szólt: „Semmit sem mondtak neked?” Azt válaszolta: „Semmit sem.” A mester így folytatta: „Menj holnap vissza, és dicsérd őket!” Erre elment a testvér, dicsérte őket, és azt mondta: „Ti apostolok, szentek és igazak!” Visszatért az mesterhez, és azt mondta: „Dicsértem őket.” Ő így szólt hozzá: „Semmit sem válaszoltak neked?” A testvér azt mondta: „Semmit sem.” Erre azt mondta neki a mester „Ha üdvözülni akarsz, legyél halott! Sem az emberek becsmérlésével, sem dicsőítésükkel ne törődj, pontosan úgy, mint a halottak! Így üdvözülhetsz.” A külső tekintetektől való szabadság tehát mentesít a megfelelési kényszertől, s az önismeretben és istenkapcsolatban gyökerező biztonságot és szabadságot ajándékozza.
A harmadik megfontolandó tanács, elsajátítandó magatartás a felszabadító alázat terén az állandó készség az újrakezdésre.
Egyszer egy szerzetest megkérdeztek, mit csinálnak egész nap a kolostorban, ő pedig így válaszolt: „Elesünk és felállunk, elesünk és felállunk, újra elesünk, és újra felállunk.” A szabadságra vezető alázat mondata ez, amely akár egy régóta házas ember szájából is elhangozhatna,
amikor azt kérdezik tőle, mi történt az elmúlt évtizedekben a házasságában. Míg az előző két témában az alázat az emberekkel való kapcsolat, az alá-fölé rendeltség, a tőlük jövő pozitív vagy negatív vélemény adta hamis biztonságból vezet nagyobb szabadságra, itt a megtett utunk, biztosnak hitt tapasztalataink és frusztrációink fogságából jelent kiutat. Remete Szent Antal tanácsolta a szerzeteseinek, hogy mindennap úgy álljanak oda az imádsághoz, mintha az első nap lenne a kolostorban. Ez egyrészt segít elkerülni az „én már elértem valamit”, „én már letettem valamit az asztalra” illúzióját, másrészt megóv a sikertelenségekkel kapcsolatos düh és frusztráció árnyától, az „én tudom, hogy úgyse fog sikerülni” duzzogás formájában kísértő gőgjétől. Aki kész naponta újrakezdeni, az szabad eddigi sikereitől, de a kudarcok sem kötik gúzsba. Tudatában van annak, hogy ő maga sokkal több, mint a cselekedetei, s ez alapján szabadon tud viszonyulni erősségeihez és gyengeségeihez is. Gázai Szent Dórotheosz ezért az alázatos emberre a tengerben hosszú távon úszó ember képét alkalmazza: Ha az úszó dacolni akar a hullámokkal, és szembeszáll velük, azok visszadobják, és hamar kifárad, nem jut el a céljához. De ha nagy levegőt véve kész újra meg újra lemerülni, és a mélyben kivárni, hogy a hullám elvonuljon fölötte, akkor partot ér.
Fotó: iStock
Az alázat ebben a megközelítésben szorosan kapcsolódik a humorhoz (az alázatot jelentő latin humilitas szó egyébként azonos gyökből származik), amennyiben önmagunk nem túlságosan komolyan vétele segít megőrizni a belső szabadságot a nehéz helyzetekben. A sivatagi Mózes atyát fel akarta keresni a kormányzó. Találkozott vele az úton, és Mózes atya kunyhója felől érdeklődött tőle. Mózes pedig azt mondta neki: „Mit akartok tőle, hisz bolond az!” Néri Szent Fülöpnek is az volt a véleménye, hogy jobb bolondnak látszani, mint szentnek, mert egyrészt kevésbé megterhelő, másrészt sokkal szórakoztatóbb. Gyökössy Bandi bácsi szerint pedig „boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak”. Mi mást céloznának meg ezek a mondatok, mint az alázatnak a belső szabadságra vezető jellegét?
Lehetne még folytatni, de talán már ennyi is elég az írás elején felvetett dilemma feloldására. A korai szerzetesség világából felidézett tanítás fényében az alázatosság nem más, mint az önmagunktól való radikális szabadságra, az énközpontúság helyett az istenközpontúságra való törekvés. A képesség arra, hogy jelen legyünk a becsvágy vagy hatalomvágy béklyóitól szabadon. Olyan helyes önértékelés, amely nem alapoz semmi mulandó és törékeny dologra, kizárólag az örökkévalókra. Az alázat ebben a fénytörésben a személyes kapcsolódásra való képesség, az önzéstől mentes, tiszta szeretet, amely képes közel menni a másikhoz, s belső szabadságában azt is el tudja viselni, hogy a közelségben megsebződik, mert tudja, hogy akkor is megtartja valami más, valami nagyobb. Erre az alázatra ma is érdemes törekedni.
