Paray-le-Monialban vagyok, szemben ül velem Guédas atya, aki nagyon magas, nagyon mosolygós és nagyon fiatal (hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a papok is lehetnek fiatalok). A hideg decemberi napsütésben úszó parkra néző irodájában fogad bennünket. A kisbabámmal és apukájával vagyok. Utóbbi csöndes, de figyelmesen hallgatja a beszélgetésünket, az előbbire vigyáz, aki nem csöndes, és nem is figyel a beszélgetésünkre. […]
Nagy kályha, fából faragott bútorok, amilyenekkel egy szép vidéki házban találkozhatunk. A falon régi térkép Burgundiáról: megkeresem rajta Mâcon közelében a családi birtokot. Letelepszünk az asztalhoz, a lasagne, a bor és a sajt köré. Csatlakozik hozzánk Jean-Rodolphe Kars atya: pap, zongorista, és rajong Marguerite-Marieért. Igen sokszor járt már angol földön, az én régiómban: így Leedsről, Yorkról és a zenéről beszélgetünk.
Úgy tűnik, egyedül én érzem szokatlannak a helyzetet. Kissé értetlenül állok az irántam tanúsított nagylelkűség előtt – ez az ebéd, ez a kilátás a parkra, ez a négy óra, amit Guédas atya arra szán, hogy felvilágosítsa az ügyeletes pogányt, aki úgy viselkedik, mint elefánt a porcelánboltban, és azt trombitálja, hogy könyvet fog írni egy szentről, holott semmit nem tud semmiről.
– Megfordult már Verosvres-ban? – teszi fel a kérdést beszélgetés közben Kars atya. – Eláll a lélegzetem.
– Nem. Van ott valami látnivaló?
– Igen, ott van az a ház, ahol Margue rite-Marie született.
– Megvan még? – kiáltok föl. Fogalmam sincs, miért, de ez eddig nem jutott eszembe. Paray: igen, rendben, a bazilika, a kolostor. De a szülőháza? Képzeletemben akárha szalmából lenne, szóval olyasmi, amit a történelem vihara seperc alatt elsöpör.
– Persze, hogy meg. A ferences nővérek gondozzák, meg lehet nézni. Ha akarja, megadom a számukat, hogy érdeklődni tudjon, mikor mehetnek oda.
A férfi – aki a babánkkal küzd, mert nem hajlandó elaludni, és kiköpi a cumit – fellelkesedik az ötletre:
– Ez szuper! Elmegyünk holnap vagy holnapután!
– Az december 31-e és január 1-je, akkor egészen biztosan zárva lesz.
– Ezek szerzetesnővérek, náluk nincs olyan, hogy munkaszüneti nap.
És tényleg: felhívom őket, és egy hang megerősíti, hogy természetesen mehetünk. Amikor csak akarunk.
Marguerite-Marie szülőháza! Ahol született, ahol a mostohái gyötörték. A tény, hogy ez a ház valóban létezik, és nem csak egy tündérmese képzelt történetében, az én távoli (talán) ősömet sokkal inkább a valóságba ékeli, mint a jól megválasztott idézetekkel díszített ereklyetartó.
– Nincs is nagyon messze – állapítom meg –, jól jön most nekünk, hogy Marguerite-Marie nem utazott messzire a születési helyétől.
– Ó, de a végén mégis sokkal messzebbre utazott – mondja Kars atya –, magam kísértem el a relikviáit egészen Ausztráliáig. Több utat megtettek már az ereklyék Dél-Amerikába, Afrikába, még Óceániába is… – magyarázza. – Minden alkalommal általános örömujjongás fogadta. Képzeljék el, hogy ott vannak Burundiban a semmi közepén, és hirtelen hatalmas tömeg érkezik, mert kétnapi járás távolságban hallották, hogy érkeznek a szent relikviái, és mindenki tüstént útnak indult, csak azért, hogy lássa…
Posztkoloniális elmém azért egy kicsit küszködik az ilyen képekkel, ugyanakkor a történet tényleg felcsigázza az érdeklődést: Marguerite-Marie-t Verosvres-ból úgy fogadják Buenos Airesben, mint a Messi(ás)t.
– Azért, hogy ez ne billenjen át bálványimádásba, az ereklyéket közvetlenül az oltár elé helyezzük, így az emberek először megérintik az ereklyetartót, és azután járulnak az Oltáriszentséghez. Ez így azt mutatja, hogy Marguerite-Marie egy lépés Isten felé, közvetítő, de nem maga a cél.
Itt-ott már hallottam, más formában, erről az aggodalomról, hogy a szent esetleg népszerűbbé válik, mint maga Isten, s ezáltal odahelyeződik az imádat egyetlen legitim tárgyának helyébe. Marguerite-Marie talán kevésbé van kitéve annak, mint Lisieux-i Teréz, hogy király helyett király legyen, de azért mégis, emberek tömegei indulnak útnak, hogy akár csak az ereklyetartót megérinthessék.
– Szent Marguerite-Marie – folytatja Kars atya – nekem köszönhetően még kenguruval is találkozott.
Úgy félrenyelem a kávét, hogy majd megfulladok:
– Hogy micsoda?
– Igen – mosolyodik el Kars atya –, tudja, én kísértem az ereklyéket Ausztráliába, és hát onnan nem térhet vissza az ember úgy, hogy ne látott volna kengurut.
***
Az outbacken [„Isten háta mögötti vidék”: Ausztrália több mint nyolcvanöt százalékát kitevő vörös-sárga sivatag – a szerk.] – melynek homoktakaróját csak itt-ott szúrja át néhány kaktusz, egy pár pamacsszerűen elszórt tüskés bokor, esetleg egy-egy csenevész fa – komótos lassúsággal vonul Szent Marguerite-Marie relikviájának kísérete. Oly ünnepélyesen, mint ahogy egy ötvenes évekbeli westernfilm kezdő képsorán döcög a rozoga ekhós szekér. A kocsik kerekei nyomán vastag porfelhő száll fel. A napsütésben elcsigázott különös konvoj olykor megriaszt egy csörgőkígyót, amely sietve tovakúszik: a rumbatök-csörgés fokozatosan némul el a száraz kövek között.
A teherautó belsejében, ahol az út porától koszos ablaküvegen át kívülről is lehet látni az ereklyetartót, Jean-Rodolphe Kars atya zsebkendővel törölgeti verítéktől csillogó homlokát. A légkondi a legnagyobb fokozatra van állítva a járműben, csakhogy most délre jár az idő, ez pedig Ausztrália, ahol perzselődik a talaj, mint sütőben a rakott kel. Minden élő és holt jelenlévő kényelmetlenül zötykölődik a göröngyös terep buckáinak ritmusára. Nem sok hiányzik, hogy ettől a rázkódástól még az ereklyetartóban is zörögjenek a csontok.
– Atyám, hát azért azt nem lehet állítani, hogy nagyon jó ötlet lett volna magától, hogy rávett minket erre a kitérőre – panaszkodik ausztráliai akcentussal, orrhangon a sofőr.
– Muszáj volt megtenni, Jack – mormolja Kars atya.
Homlokába húzza bivalybőrből készült Stetson sapkáját, megigazítja napszemüvegét, mely már irdatlanul összekarcolódott a hosszú ausztráliai tartózkodás alatt, míg városról városra szállította Szent Marguerite-Marie ereklyéit.
– Miért van erre szükség?
– Mert nem azért megy az ember Ausztráliába – válaszolja Kars atya –, hogy még kengurut se lásson.
– Pedig nincs benne semmi különös – méltatlankodik a sofőr, aki legszívesebben már hazamenne, és az asztalnál múlatná az időt némi grillezett garnélarák és egy pofa sör társaságában.
– It is special – mondja Kars atya. – Very special. S rögtön ezután: – Stop here.
Amikor kinyitja a jármű ajtaját, néma csend húzódik végig a hatalmas outbacken, mintha egy idegen bolygó lenne.
Poros tornacipő ér földet, először az egyik, majd a másik. Kars atya kint van. Keze a homlokán: napellenző pontosan a sapka alatt és épp a napszemüveg fölött.
– Ott – mosolyodik el. – Pont ott.
Épp most bukkan fel egy tüskés bokor mögül a teremtmény.
„Nehéz megérteni – tűnődik Kars atya –, az Úr miért ítélte jónak ilyennek teremteni: csupa láb és zseb, vékony, satnya kezek, fekete gombszemek egy csökött fülű nyúlfejen. De hát mégsem mehetünk el úgy Ausztráliába, hogy ne lássunk kengurut!”
Egy pillanatig egymást szemléli a férfi és az állat.
− Hát megtörtént – suttog Kars atya –, alighanem láttam egy kengurut.
Sapkáját megpöckölve jelez a kengurunak, mintegy megállapítva: te és én, öregem, hát most végre találkoztunk. Az állat erre megfordul, a teherautót nézi, amelyben a szent utazik, az, aki a világ másik felén született, azonban ő (ahogy a témáról írt számos könyv állítja) ismertette meg „az egész világgal” Jézus szívét.
Az állat biccent:
− Óóó! – mondja kenguruul. – Az egész világgal! És idejön hozzánk, a mi kis ausztrál provinciánkba!
Azon töpreng, hogy is adhatná meg a kellő tiszteletet ennek az univerzális szentnek. Az ereklyetartót nem tudja megtapogatni, mert először is túl rövid a keze; másodszor meg a védőfülke megakadályozza. Ezért arra az elhatározásra jut, hogy az ő sajátos módján mutatja ki hódolatát: kengurutisztelettel adózik. Ugrál, pattog: hopp, hopp, hopp, az ereklye körül.
Így történt, hogy Marguerite-Marie, aki már találkozott többek között Jézussal, Máriával, Istennel, az ördöggel, Szalézi Ferenccel, egy bencés szerzetessel, szeráfokkal és minden tisztítótűzben lévő lélekkel, négyszáz évvel később még egy kenguruval is összefutott az ausztrál outbacken.
***
Görbe tükör mai nőknek: a fotóra kattintva a szerzőnővel készített interjúnk olvasható!
Beszéltem már relikviákról, csontokról, a szent világ körüli útjáról, de – jóságos ég! – rá kell jönnöm, hogy fordítva csináltam az egészet. Még el sem meséltem a szent halálát, közben meg már csontvázként ott van Ausztráliában. Ebből az életrajzból határozottan hiányzik a rendszer, semmibe veszi az időrendet.
Nos tehát egy szép napon Marguerite-Marie meghal… vagyis inkább egy csúnya napon, tekintettel az esemény természetére.
1690. október 17-ét írunk…
Irtó fura erről írni, nem könnyű elmesélni Marguerite-Marie halálát. Miután oly sok időt töltöttünk együtt, egymás társaságában, azt hiszem, azért ezt szertartásosan kellene csinálnom. Megnyitni a könnycsapokat. Ó, jaj! Marguerite-Marie nővér haldoklik! – suttogják a folyosókon; és a kis novíciák meg a tisztelendő idős nővérek már szaladnak is, mert Istenem, haldoklik! Jó, ez tényleg nem spoiler, hogy Marguerite-Marie meghal. Arról hallottunk volna, ha életben marad.
1690. október 17-ét írunk…
Nem vagyok túl jó abban, hogy érzékletesen leírjam, milyen, amikor meghal valaki. Először is nemigen halasztom meg az embereket a regényeimben sem. Legalábbis általában. Meg aztán igen kevés életrajzot olvasok, elég unalmasnak tartom őket (bocsánat, hogy ezt meg itt rátok erőltetem). Így hát nincs meg a kellő technikai tudásom ahhoz, hogy mélységesen szívhez szólóan, ugyanakkor jelentőségteljesen írjak a halálról.
És hát csak kerülgetem a forró kását, mert persze nem tetszik nekem, hogy Marguerite-Marie is meghal, még ha ennek végső soron óhatatlanul be is kell következnie. […]
1690. október 17-e van, és te, távoli ősöm, Marguerite-Marie, itt fekszel egy közönséges ágyon. Nincs se szilánk, se semmi, ez egy indokolatlanul kényelmes, normális ágy – körülötted nővérek, akik azon sürgölődnek, hogy enyhítsék végső szenvedéseidet… Te pedig tudod, hogy meg fogsz halni. Valóban? Az életrajzíróid ezt mondják. Valóban tudod?
– Persze, hogy tudom. Az Úr tudatta velem.
– Ennyi. És ez hogy érint? Mert személy szerint nekem most, három és fél évszázaddal később úgy tűnik, hogy nem oldottuk meg a problémát; a halál továbbra sem túl megnyugtató perspektíva.
– Nem ijeszt meg, ha tudjuk, hogy újra rátalálunk mindazokra, akiket szeretünk.
– Igen, világos, hogy a te szempontodból ez nem az „a végtelen terek örök csendje megborzaszt” érzés, mint aminek én látom. Jómagam elképzelem az elképzelhetetlen óriási semmit. Te pedig, te azt gondolod…
– …Na, végre!…
– Nem vagyok meglepve. Nem az a típus vagy, aki dramatizálja a halálát. De mégis mi az, ami „végre”? Kit akarsz ilyen nagyon megtalálni? Az apádat, az édesanyádat, a verosvres-i házban élt egykori családodat? (A mostohákat nem annyira, akikről azt képzelem, a pokolban égnek.) Szalézi Ferencet, Chantal Johannát és a bencés szerzetest, akit megmentettél? Fogtok tudni cseverészni, rengeteg dolgot mesélhettek majd egymásnak.
(Látom: szent ősöm összevonja a szemöldökét. Nem helyesli, hogy olyannak képzelem el a paradicsomot, mint egy nagy családi összejövetelt egy finom vacsora mellett.)
– A mi Urunkat vágyom újra megtalálni.
Mézner Mariann fordítása