A közelmúltban Novák Katalin köztársasági elnök Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozott neki a segélyezési, támogatási és humanitárius problémák megoldása, a rászoruló gyermekek pedagógiai fejlesztése, illetve a mozgásukban akadályozottak segítése terén végzett odaadó munkája elismeréseként. Néhány nappal később pedig a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálatnak ítélte oda a Márton Áron-emlékérmet közösségformáló és segítő tevékenységéért. A kárpátaljai segítőmunka sokszínűségéről, a „háborús üzemmódról” egyaránt beszélgettünk, de szó esett Ukrajna EU-csatlakozásáról is.
– Hogy került a szeretetszolgálat közelébe?
– Katolikus családban nevelkedtem fel. Beregszász akkor még a Szovjetunió része volt, mi akkor is jártunk templomba, és igyekeztünk mindenben úgy élni, ahogy a hitünk szerint szükséges, és ezt a példát próbáljuk azóta is továbbadni. Jól emlékszem Bohán Béla jezsuita atyára, aki nálunk szolgált nagy elkötelezettséggel. Még a szovjet érában voltam katona két évig, és amikor hazajöttem, éppen a Szent Jobb-körmenetet közvetítette a Magyar Televízió, azt nézte a család. Talán ez volt az első körmenet, amit a tévé közvetített. Ott láttam meg a máltai lovagokat vonulni, és nagyon elcsodálkoztam, mert egyáltalán nem értettem, kik ezek az emberek abban a jellegzetes ruhában. Leszerelés után indítottam egy vállalkozást, dolgoztam, jártam a templomba is. Prófusz Jóska bácsi volt az egyháztanács elnöke, és Papp Tihamér atyával többen úgy gondolták, hogy itt is életre kellene hívni a Máltai Szeretetszolgálatot. Erre 1995. február 10-én került sor. Az induláskor Prófusz tanár úr vezette a beregszászi Máltát, engem utána választottak meg.
– Miért éppen a Máltai Szeretetszolgálatra gondoltak?
– A kilencvenes évek elég furcsa idők voltak Kárpátalján. Nagyon kevesen, talán már csak az idősebbek emlékeznek rá, hogy a pedagógusok nem kapták meg a fizetésüket, de sok egyéb nehézséggel is meg kellett küzdenünk. Például nem volt villany, egyszerűen kikapcsolták az áramot. A gyerekek gyertyafénynél tanultak. Valahogy „benne volt a levegőben”, érződött az embereken, illetve az egyházban is, hogy keressük, hogyan lehetne segí- teni. Ennek vannak előzményei, hisz a német Máltai Szeretetszolgálat 1993- ban járt itt először, akkor jogilag bejegyezték a szervezetet, de nem alakult meg. Az alakuló közgyűlésre Jóska bácsi meghívott engem is, mint vállalkozót. A templomba járó embereket próbálták összeszedni. Ezek után meglátogattuk a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot. Számomra érdekes volt a tevékenységük, ami már kezdett szélesedni, nemcsak segélyt osztottak, hanem elkezdtek például a hajléktalanokkal is foglalkozni. Tehát a mindennapi élet kérdéseire próbáltak választ adni. Ez számomra szimpatikus volt. Az ismerkedés folyamán kerültem egyre közelebb a máltai szellemiséghez.
– Mi volt benne a legvonzóbb?
– Tetszett, hogy sok önkéntes dolgozik náluk. Nagyon-nagyon sok különböző ember képes otthagyni a mindennapi kényelmét, megszokott életritmusát, csak azért, hogy valami jót, hasznosat tudjon tenni másokért. Az induláskor nagyobb volt a lelkesedésünk, mint a szaktudásunk, de mivel mindig frissen próbáljuk tartani magunkat, folyamatosan tudunk tanulni, fejlődni, építkezni.
– Hogyan indult a beregszászi munka?
– Az embereknek nem volt pénzük, többször is tönkrement a valuta, nagyon elszegényedett a környék. Felmértük, kinek mire van szüksége, majd gyűjtésbe fogtunk. Főleg élelmiszert és ruhaneműt tudtunk szétosztani. Mivel a fiatalok a megélhetés miatt nagy létszámban mentek át Magyarországra, ráébredtünk, hogy szükség van olyan lehetőségekre is, amikkel itthon tudjuk tartani őket. 2001-ben megkaptuk az ECDL-vizsgaközpont minősítést (az ECDL – European Computer Driving Licence – egységes európai számítógép-használói jogosítvány – a szerk.). Ukrajnában elsőként és a mai napig is egyetlen vizsgaközpontként működhetünk, ami annyit jelent, hogy a diákoknak, a gyerekeknek adunk lehetőséget, mind a továbbtanuláshoz, mind az elhelyezkedéshez. Ezzel sokkal többet tudunk segíteni, mint öt kiló ruhával. Nagy kihívást jelentettek a 1998-as és 2001-es árvizek, de ez a nehéz időszak komoly visszaigazolás is volt számunkra. Jöttek a kamionok Magyarországról segélyszállítmányokkal, és el kellett őket kísérni, elmosott utakon Ökörmezőbe, Jaszinyára, Szlatinára, Szőlősre, szóval sok helyre. Nem volt annyi felnőtt segítőnk, aki ezt el tudta volna látni, ezért tizennégy, tizenöt, tizenhat éves fiatalok kísérték a szállítmányokat, mert szükség volt ukránul tudó segítségre. A szülők elengedték őket, mert a Máltai kérte. Ezek a fiatalok már felnőttek, apák, anyák, és nagyon jó velük továbbra is az együttműködés és a kapcsolat. Az árvizek után próbáltunk új dolgokat kitalálni, ilyen volt például az egészségkártya- projektünk. Szociálisan rászoruló, súlyos betegek gyógyszerköltségeit ötven százalékban átvállaltuk, amit egy konkrét – egy magyar nemzetiségű ember tulajdonában lévő – gyógyszertárban tudtak levásárolni. Egy barátom kitalált ehhez egy projektet is: támogatásért cserébe facsemetét lehetett ültetni a Hargitán, aminek a „szponzora” megkapta a fa GPS-koordinátáit. A facsemete árát a mi gyógyszerprogramunk kapta, évekkel később pedig a kitermelt fa árát rászoruló erdélyi fiatalok oktatására fordították.
– Mivel kezdtek még foglalkozni?
– Hogy az igényekre reagáljunk, kialakítottunk mozgássérülteknek egy eszközkölcsönzőt és szervizt, ami nagy kihasználtsággal működik. Kis füzeteket is összeállítottunk magyarázattal, hogyan kell használni az adott eszközt. Jelenleg nagyjából ezer segédeszköz van kiadva használatra egész Kárpátalján. Lassan húsz éve működik a szegénykonyhánk is. Igyekszünk olyan embereket beválogatni a projektbe, akik tényleg nagyon rászorulnak. Előfordul, hogy valakit csak ideiglenesen segítünk. Egyszer eljött egy apuka, mert a felesége kórházba került. Otthon van a három gyermek, és ő nem tud főzni. Segítséget kért egykét hónapra, amíg a felesége fel nem épül. Rengeteg ilyen történetünk van, próbáljuk az adott élethelyzeteket megoldani. Már tízéves az együttműködésünk a budapesti Pető Intézettel, mert elég sok sérült gyerekkel találkoztunk, akik számára Kárpátalján nem érhető el szakszerű fejlesztés. Megdöbbentően sok gyereket hoztak hozzánk, akikkel szakemberek kezdtek foglalkozni. Szerencsére sok pályázat érhető el például mozgássérültek fejlesztésének segítésére, így az évek során sok civil szervezettel és magánemberrel alakult ki nagyon jó partnerkapcsolatunk. Velük közösen gondolkodva alakultak ki a fejlesztési lehetőségek, amik egyedülállók Kárpátalján. Sok száz gyereknek sikerült segítenünk. Jöttek Lembergtől Kijevig. Tehát nem csak magyar gyerekekről beszélünk. Soha nem kérdezzük, milyen nemzetiségűek, vallásúak és milyen nyelven beszélnek, ha segítségre van szükségük, segítünk. Úgyhogy fő tevékenységünk a háború előtt a gyermekfejlesztés volt. Pár évvel ezelőtt beindítottunk egy tanodát is. Próbáljuk azokat a roma gyerekeket elérni, akik szeretnének továbblépni, az életben valahova eljutni, kitörni a jelenlegi helyzetükből, és nekik próbálunk kis esélyt adni. Nagyon szeretik ezt a projektet. Az ének, zene, tánc mellett iskolai tantárgyakból is próbáljuk felzárkóztatni őket. Ezenkívül megismerkednek különböző szakmákkal. Elmentünk velük megnézni a tűzoltókat, hogyan dolgoznak. Voltunk műhelyben is, hogy lássák a munka lehetőségét, és azt, hogy milyen elbeszélgetni egy olyan emberrel, aki dolgozik nap mint nap, hogy megértsék a munka iránti kötelességtudatot is.
– Ebbe a helyzetbe érkezett a Covid, majd rögtön utána kitört a háború.
– A háború nagyon váratlanul ért bennünket. A kitörése napján lett volna a kislányom kivizsgálása Nyíregyházán, ezért előző este átmentünk, hogy biztosan ne késsünk a kórházból. Kora reggel csörgött a mobilom, a Romániai Máltai Segélyszervezet vezetője hívott, hogy „Jancsi, hallom, kitört a háború, miben tudunk segíteni?”. Egyáltalán nem értettem, miről beszél. Miután felocsúdtam, mondtam a feleségemnek, hogy a gyereket ott hagyjuk a sógornőmnél, és jövünk haza Beregszászra, mert azonnal el kell indítani a „háborús üzemmódot”. Úgyhogy mi ketten hazajöttünk, megnéztük, maradtak- e erőforrásaink, főleg emberi, kik azok, akikre számíthatunk. Igyekeztünk megtankolni minden autót, az volt az első, mert tudtuk, hogy nem lesz üzemanyag. Próbáltunk felállítani egy stábot. Ez nagyon nehéz volt, hisz azt vettük észre, hogy gyakorlatilag mindenki elment. A kétéves kislányával gyesen lévő egyik anyukát kértem meg, hogy segítsen. Ő azóta is itt van. Vele ketten szerveztük újjá az egész szolgálatot.
– Mikor érkeztek az első menekülők Ukrajna belső területeiről?
– Még aznap este. Mi már a magyar határon fogadtuk őket néhány önkéntessel. Nem volt semmink, kis teán, ásványvizen, pár szendvicsen kívül. Február volt, hideg, hirtelenjében csak egy sörsátrat tudtunk felállítani. Azonnal elkezdtük az egyeztetést a magyar Máltával, megbeszéltük, hogy ők a magyar oldalt segítik, mi meg az ukrán oldalon fogadjuk az embereket. Huszonnégy órán át ott álltunk a hidegben, és eszembe jutott, hogy a segítő lányok – mert csak nők maradtak – meg fognak fázni. Ezért, hogy meg ne fagyjunk, kibéreltem egy kis pavilont, amiben a pénzváltók, a biztosítók szokták várni a határátlépőket. Kiépítettünk egy kis stábszobát, ahol éjjel-nappal fogadtuk a menekülőket. Három-négy önkéntesünk volt, tanárok, orvosok, akik a munkaidejükön túl kinn voltak a határon segíteni. Több százezer ukránul beszélő ember érkezett néhány napon belül. Főleg nők gyerekekkel, minimális csomaggal és információ nélkül. Sokan hullafáradtan érkeztek, rémülten, és azt sem tudták, milyen ország van a határ túloldalán. Együttműködve a magyar Máltával kitaláltunk egy olyan rendszert, hogy mi ezen az oldalon végigjártunk minden autót, és mindenkinek kiállítottunk egy „átmenetlevelet” vagy „segítő levelet”, ami azt foglalta magában, hogy magyarul leírtuk az utasok adatait, hogy hova akarnak eljutni, milyen segítségre van szükségük, cukorbeteg van-e az utasok között stb. Ez azért volt fontos, mert nem volt elég tolmács, de így átérve a másik oldalra az ottani kollégák azonnal értették, hogy miben kell segíteni, hova kell eljuttatni őket. Nagyon sok megrázó dolgot láttunk, többször előfordult, hogy a családapa a határig hozta a többieket, majd nálunk vettek búcsút, és a férj visszafordult, mert gondoskodnia kellett a nagyszülőkről, akik nem tudtak eljönni. Ez elég nehéz időszak volt, több hónapig volt szükség az állandó jelenlétünkre az országhatáron.
– Kerültek veszélyes helyzetekbe?
– Veszélybe nem, de nagyon sok érdekes helyzetben voltunk. Rengeteg mozgássérültet toltunk át gyalog, kerekesszékben. Első nap érkezett egy francia vagy kanadai újságíró, akit Belső- Ukrajnában nagyon megvertek, őt is „kézben” vittük át Magyarországra. Hamar érkeztek élelmiszer-szállítmányok Amerikából is, sok protestáns szervezet hozott segítséget Európából. De volt eset, hogy Franciaországból eljött egy hölgy, hozott magával sok-sok bagettet, szendvicset, és szétosztotta a sorban állók körében. Utána bejött hozzánk a bódéba, lezuhanyozott, kicsit pihent, majd hazaautózott. Utána derült ki, hogy valamilyen híresség volt, egy tévéműsor vezetője. Sok hasonló eset volt, majd elindultak a komolyabb segélyszállítmányok is.
– Ezeket is önök fogadják?
– Igen, de nekünk nem volt raktárunk, ezért kénytelenek voltunk bérelni. A jelenlegi a negyedik raktár, ahová a bő másfél év alatt költöztünk, mert mindig volt valami probléma: vagy kinőttük, vagy nem felelt meg. Eleinte nem volt semmink az anyagmozgatásra, se békánk, se targoncánk, mindent kézzel pakoltunk, 0–24 órában. Az első két hónap minden szempontból nagyon nehéz volt. Jelenleg a segélyszállítmányok szétosztását csak önkéntesek segítségével tudjuk biztosítani. A háború elején megjöttek a magyar barátaink, akik önkéntesként mellettünk állnak, majd érkeztek a különböző nemzetiségűek, vallásúak, sokszor nem is keresztények. A gondviselés működése szerintem, hogy jönnek a világ minden tájáról. Eddig több mint hatszázan jártak itt, Új-Zélandtól Kanadáig, Amerikától Ausztráliáig és Európa szinte összes országából. A legtöbben természetesen Magyarországról érkeztek. Folyamatosan várjuk az önkénteseket, akik munkájukkal segíteni akarják a kialakult nehéz helyzetet.
– Önt mi tartja Kárpátalján?
– Megtehettem volna, hogy átmegyek Magyarországra, de úgy érzem, itt van most dolgom, egyszerűen így hozta a sors. Valószínű, hogy nagyfokú őrültség is kell a maradáshoz, de ha nem lennének sok helyen kissé megszállott emberek, akik minden nehézség ellenére végigviszik a dolgaikat, akkor nem születnének csúcsteljesítmények. Online jelenléttel is működne sok minden, de ebben a munkában valójában emberi kapcsolatokra van szükség. Az első perctől fogva az aktuális helyzethez próbáltunk igazodni, a problémák pedig azért vannak, hogy megoldjuk őket, nem azért, hogy sopánkodjunk miattuk.
– Feltűnt, hogy a kárpátaljai emberek erősen kitartanak a nehéz helyzetekben, és szolidárisak a környezetükkel, nem számít, hogy magyarok vagy ukránok, akiket segíteni kell. Honnan ez a tartás?
– Nem olyan régen beszélgettem Bacskai József főkonzul úrral, és ő is hasonlóan fogalmazott. Sok mindent megéltek a szüleink, nagyszüleink itt, és valószínűleg ezek a történetek, amiket elmeséltek nekünk gyerekkorunkban, építő és meghatározó jellegűek voltak. Szerintem a Kárpátalján élő emberek azért próbálnak együttműködni, és ez felekezeteken és nemzeteken átívelve nagyon jól sikerül, mert mindig soknemzetiségű vidék voltunk. Még a magyar időben sem volt száz százalékban vagy többségben a magyar, hanem nagyon nagy ruszin népcsoport élt itt, zsidók, románok, szlovákok, lengyelek, tehát sok-sok nép békességben, és megtanulták egymást tisztelni, igyekeztek segítséget nyújtani egymásnak. Ha egy szlovák iskolában valami probléma volt, akkor egy magyar vagy egy román pedagógus ment segíteni. Ebből soha nem volt feszültség. Azt merem mondani, hogy ezen a téren valójában a politika csinált gondot itt. A politika közbeavatkozása nélkül az emberek mindent meg tudnának oldani egymás között.
– Mi a véleménye Ukrajna EU-csatlakozásáról?
– Az biztos, hogy az EU-csatlakozás politikai döntés. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de ha tényleg létrejönne Ukrajna EU-tagsága, azt nagyon díjaznám, és nagyon-nagyon örülnék, hisz az EU-n belül vannak bizonyos játékszabályok, amiket mindenkinek be kell tartania. Ha valaki nem tartja be ezeket, akkor jönnek az eljárásrendek, amelyeket látunk, hogy bárhol bárki ellen elindítanak. Ilyen szabályok vonatkoznak például a kisebbségvédelemre, illetve a nyelvi egyenlőségre. Vagy például nem lehet valakit azért kizárni valahonnan, mert más népcsoporthoz tartozik. Tehát véleményem szerint nagyon pozitív volna, ha Ukrajna EU-tag lenne a jövőben, mert ez az anyaországban élő rokonokkal való kapcsolattartást is egyszerűsítené, és az itt élő emberek jogait jobban biztosítaná.
– Közeledik a karácsony. Beregszász hogyan ünnepel idén?
– A vidékünkön a karácsonyt mindenki családi körben szokta ünnepelni, aki vallásos, igyekszik elmenni az éjféli misére is. Különleges helyi tradíciók nincsenek, szerintem azok inkább a húsvéthoz kötődnek. A háború is befolyásolja az ünneplést, hisz nagyon sok család szét van szakítva. Úgyhogy sokkal halkabban ünneplünk, a „csendes éj” még csendesebb lesz idén.
Fotók: Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat