Titokban keresztelte meg a nagymamája. Ma már komolyabban veszi az életet. Menekültügyben Ferenc pápával ért egyet. Az idén ötvenéves Lovasi Andrással beszélgettünk.
Születésnapokon szokás feleleveníteni a születés történetét. Ön emlékszik ilyenre, amit a szüleitől hallott?
– Igen. Azt tudom, hogy jó idő volt, sütött a nap, és korán születtem – reggel hét és nyolc között.
És a lányai születésére emlékszik?
– Persze. Apás szülések voltak, és mivel mindkét gyereknél hosszú volt a vajúdás, emlékezetesek maradtak. Nagyon jó visszagondolni rájuk. A nagyobbik lányom születése ’92-ben azért is maradandó, mert előző nap Baján volt koncertünk. Már épp készülődtünk a színpadra, mikor hívott a feleségem, hogy elkezdődtek a jóslófájások. Így aztán elmaradt az a koncert. De végül csak reggel hét óra húsz perckor született meg Dóri. Szóval nyugodtan megtarthattuk volna a koncertet.
Rögtön meg lett volna a tejfakasztó is.
– Nem, az nem volt. Csendesen örültem.
Ha beírom a nevét a Google-ba, az első találat a Lovasi 50 aréna koncert. A második cím pedig: „Nagyon klassz gyerekünk lesz.”
– Amikor a nyilvánosság elé álltunk Eszterrel, megtalált minket a bulvár. Jellemző, hogy nem a közös munkánk, a Semmi Konferencia volt nekik a fontos, hanem a magánéletünk. De megszoktam már. Nem tartozik a legboldogabb pillanataim közé, amikor meglátom magam a bulvármagazinok címlapján. Ezt, amennyire lehet, méltósággal kell viselni.
Akkor még nem lesz önből nagycsaládos apuka?
– A lányaim már nagykorúak. De remélem, nagyobb ünnepeken azért körbeüljük majd az asztalt. Természetesen szeretnénk, ha lenne közös gyermekünk, és ha a Jóisten is úgy akarja, akkor ez a következő egy-két évben be kellene, hogy következzen. De meglátjuk.
Az első feleségével húsz év után váltak el. Ez nem bizonytalanítja el?
– Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem lehet tisztességesen elválni. Lehet egymás mellett élni, de lehet együtt is. A hosszú távú kapcsolatok között is van, ami inkább egy fedél alatti különélés. Sajnos egyre kevesebb a negyven-ötven évig tartó, válságokat átvészelő, együtt leélt élet.
Ön szerint miért?
– Azért, mert arra nevel bennünket a körülöttünk levő világ, hogy ha nem sikerült, akkor lépjünk hátra, és mint a gyerek, ha elromlik a plüssmaci, keressünk másikat, hátha az majd jobb lesz. Régebben a válás az egzisztenciális perifériára szorulást jelentette. Az ember nagy nehezen az élére rakosgatott egy életet: lakást, Trabantot, miegymást, és sokszor nem a szerelem vagy a közös sors tartotta össze ezeket a furcsán összetákolt életeket, hanem a szűkösség. Legalábbis ezt láttam én ott a panelek mélyén, ahol felnőttem.
Miért volt fontos, hogy most egyházi esküvője is legyen?
– Most csak az volt fontos; hogy úgy fogadjak szövetséget a másikkal, hogy annak van egy tanúja. Mivel elváltam, katolikus templomban nem adtak össze. De szerencsére az Öt Templom Fesztiválon megismerkedtünk Wagner Tamás református lelkésszel, aki kedvesen elbeszélgetett velünk. Így aztán ő adott össze bennünket.
Ön egyébként katolikus?
– Igen. Bár apám nem engedte a vallásos nevelést, az anyai nagymamám titokban megkeresztelt, ami fontos része az identitásomnak. Az első házasságomkor csak polgári esküvőm volt. Nem is tulajdonítottunk ennek olyan fontosságot. Inkább kifelé házasodtunk, nem befelé.
És most befelé?
– Abban bízom. Eszter sokkal komolyabban veszi az életet, mint én akkor. De mostanra már én is komolyabban veszem.
Az év elején egy interjúban azt mondta, az elmúlt tíz év legnagyobb eredménye, hogy sikerült szembenézni a hibáival, és fokozatosan megváltozni.
– Nem változtam meg. Ugyanolyan vagyok, mint voltam, csak már nem szórakoztat az a közeg, ami régen. Az ego egy óriási csapda, különösen egy frontember számára. Sokszor épp azért lesz valakiből énekes, mert ki akarja terjeszteni az egóját, amire jó eszköz a mikrofon. Magamra a mai napig nincs rálátásom: nem veszem észre, hogy besétálok a csapdákba. Viszont tanulmányozom a többi frontembert magam körül, és látom, hogy milyen idegesítőek vagyunk. Mindenki önmaga körül forog, folyamatos egotripben, önérvényesítésben van, és ez annyira végtelenül szánalmas. Úgyhogy gondoltam, hogy ezt nekem nem feltétlenül kell csinálni.
Nem lehet visszajelzést adni egymásnak ilyenkor?
– Én nem szoktam. Nem mondhatom azt senkinek: „Nézd, milyen nagy csapdában vagy!” Milyen alapon? Én mennyivel vagyok jobb? Miért gondolnám, hogy tudom, hogy kell ezt csinálni? Legfeljebb csak magamon tudok segíteni azzal, hogy megpróbálom kitartani a fejem a mocsárból.
Volt egy nagy fordulópont, ami ezt elindította?
– Tulajdonképpen nem. Én mindig tudtam, hogy ez így van. Szerintem minden ember tudja, hogy erkölcsi vétségeket követ el. Ha nem, az már egy végső állapot. Amikor nem tudsz együtt élni a lelkiismereteddel, és hazugságspirálba kerülsz, onnan már sokkal nehezebb kimenekülni, mint ahonnan én kimenekültem. Legalábbis ideig-óráig. De ez nem jelenti, hogy meg van oldva az életem. Szóval nem volt nagy, ahaszerű megtérésélményem. Illetve egy istenélményem volt egyszer.
Ebből született az Éjjel álmomban című dala?
– Igen.
Akkor arról van szó, hogy tudatosabb lett?
– Igen. Bár előtte is az voltam. Épp az volt a baj, hogy hívő is inkább az eszemmel voltam, és nem a szívemmel. Arra a következtetésre jutottam, hogy van valamiféle teremtőerő, ami elrendezi a dolgokat. De ezt már gyerekként is sejtettem. Csak nem tudtam szavakat keresni hozzá, mert nem volt meg az a szókészletem. Olyan közegben nőttem fel, ami abszolút ateista volt.
Egyszer azt mondta: aki vallási, politikai indítékkal zenél, az egyszerű propagandaeszközzé válik, és ön nem akar ilyen lenni. Ezt tartja még?
– Igen. Mephistói szituáció, ha valaki a siker érdekében különböző ruhákba öltözteti az egóját. Én nem hiszek ebben. De tény, hogy a mai társadalom átpolitizált erőterében nagyon nehéz egyenesnek maradni. Azt hisszük, hogy erős munícióval érkezünk bizonyos szituációkba, és nem lehet belőlünk szörnyeteg. De mindig lehet. Mi mást tanít a történelem, ha nem ezt? Még a katolikus egyház is belesétált ebbe, miközben a legpontosabban próbálta körbejárni a Szentírást, és aztán mi lett belőle mondjuk a középkorban?
„Minden művészetben van szakralitás” – mondta amikor a Kiscsillaggal a győri református templomban adtak koncertet. Az ön dalaiban hol jelenik meg a szakralitás?
– Nem akarom magam elemezni. De miben nincs szakralitás? Mindenben van, legfeljebb nem beszélünk róla. Viszont amit kimondottan szakrális művészet címen művelnek, az néha elég silány. Nehéz kritikát megfogalmazni, mikor az ember látja, hogy lelkes, hinni akaró emberek csinálnak valamit. De a puszta jóakarat nem feltétlenül szül jót. Nemrég láttam egy ilyen darabot, és a végén azt mondtam, hogyha ez lenne az első találkozásom a kereszténységgel, akkor ateista lennék.
Ahhoz mit szólt, hogy Alföldi Róbert Passiójába bekerültek a dalai. Illettek oda?
– Szerintem nem. Bár az érdekes volt számomra, hogy ha van egy közismert történet, amire random dalokat akasztgatunk, abból lehet-e rockoperát csinálni.
És lehet?
– Hát, majdnem. Rosszat biztosan. (Nevet.) Ugyanakkor azt éreztem, hogy mennyire talmiak és egydimenziósak ezek a popdalok. Egy-kettő volt csak a helyén. De tetszett a térhasználat és a színészi játék: hogy ilyen óriási térben hogy lehet színésznek lenni. És pont azért volt szerintem végül is jó az egész, mert elgondolkodtatott, véleményformálásra késztetett. A zenei résszel nem voltam kibékülve.
„Kerítés, négy méter magas” – énekli az egyik dalában. Ön nem félti az európai kultúrát a bevándorlóktól?
– Nyilván féltem. De népvándorlást még nem állított meg senki, kerítés meg főleg nem. Nem hiszek abban, hogy a kereszténységet politikai erővel kellene fenntartani. Ha elég erős, akkor életben marad. De abban egészen biztos vagyok, hogy politikai haszonszerzésre nem szabad felhasználni ezt a helyzetet. Teljesen egyetértek Ferenc pápával abban, hogy nem szabad a tudatlanságot és a minden emberben meglévő elemi félelmet erősíteni.
Ön szerint mi lehet a megoldás?
– Nem tudom. Nem vagyok politikus. A kerítés persze működik azok ellen, akik eleve nem akarnak Magyarországra jönni, de ha már annyira félünk tőlük, akkor mit csinálunk, amikor már uniós papírokkal a zsebükben érkeznek a kerítéseinkhez?
És egyéni szinten?
– Nyitott szívvel, nyitott aggyal mérlegre kell tenni azt, hogy mennyire kell félni, és mit tudunk ez ellen tenni. És mik a kötelességeink azért, mert emberek vagyunk. Az egyébként szomorú, hogy a magyar katolikus egyház nem áll ki egy emberként, hanem mismásolás van.
A Semmi Konferencia egy évvel ezelőtt erős szakmai kritikát kapott a bemutató után, és…
– Nem nagyon van olyan. Egy-két kivételtől eltekintve a kritikai újságírás megszűnt. Nincsenek esztétikai megfontolásokon alapuló, objektivitásra törekvő cikkek. E nélkül pedig nincs kritika. Csak szubjektív újságírás van. És ez az egész egy szűk kör, ahol valamilyen szinten mindenki lekötelezettje a másiknak. Az úgynevezett kritikusok is élnek valamiből, és nem is folytatom…
Mégis épp azt javították ki, amit a kritikusok szóvá tettek: hogy nem jól működtek a zenészek színészszerepben.
– Ez nem javítás, hanem egy másik előadás. Volt egy sokszereplős verzió jelmezekkel, látvánnyal, és van egy új, amelyben egy színész játssza az összes karaktert, néha bábszínészként. Ez tisztább talán, de mi a másikat is szerettük. Az új darab megszületésének oka inkább a szereplőkkel való egyeztetés nehézsége volt. Egyébként az számunkra is kiderült, hogy az Erkel Színház ehhez az előadáshoz túl nagy. Bár a zenés részek kiválóan működtek, a Lecsó és az én szövegmondásom valószínűleg nem működött az utolsó sorban, ahol az ezersokszázadik ember ült. Ez az, amit a Passió tudott, mi meg nem.
De ettől színész a színész. Önök meg zenészek…
– Hát igen. Egyébként kisebb helyeken nem merül fel ez a probléma. Ott ez a fajta színészi karizma nem szükséges, hiszen mi nem is színészkedni akartunk, csak egy történetet elmesélni, viszont aki nem színész, az nem tudja a gesztusait úgy felnagyítani, hogy ennyi ember előtt is célba érjen a mondandó, és természetesnek hasson. Amúgy nem is hibáztunk sokat. Ja, hogy emellett még jónak is kellett volna lennie? (Nevet.)
Akkor ezt a kritikát azért el tudja fogadni?
– Persze, nekem ezzel nincs bajom. Csak ezek mind nagyon egy irányba mutató kritikák. Arról szólnak inkább, hogy ne csináljunk mi itt független zenés színházasdit. Mindenki ott homokozzon, ahová az anyukája letette.
A Semmi Konferencia dalainak nagy részét ön írta. Működik még a Kiscsillag mint alkotóközösség, vagy ez már inkább Lovasi-szólóprojekt sessionzenészekkel?
– Az alkotásnak minden zenekarban megvan a maga dinamikája. A Kiscsillag teljesen más, mint a Kispál és a Borz volt. Ez inkább az én zenekarom. Én vagyok a vezérürü. A Kispálban ez soha nem volt kimondva, és ebből sok kompetenciaharc volt. Miközben nagyjából mindent én csináltam, demokráciát játszottunk. Itt a végső döntéseket én hozom. Viszont olyan zenészek vannak körülöttem, akik ezt elfogadják. Illetve azt gondolom, hogy én egy nagyon kedves fiú vagyok, és hagyok másokat is érvényesülni.
De akkor végül is az ön szerzeményei lesznek Kiscsillag-dalok, nem?
– A Semmi Konferencia nagy részét én írtam, de mindig bevonom a többieket is. Nem szeretek úgy dolgozni, hogy mindenkinek én írom a szólamot – bár csináltam pár dalt így. Egyébként mindig a szerző felelőssége és döntési joga, hogy milyen ruhába öltöztessük a dalát. Ugyanakkor, ha valaki nagyon határozott, és tudja, mit akar, akkor én simán aládolgozom. Ahhoz képest, hogy autoriternek tűnök, szerintem nem vagyok rossz csapatember.
Úgy tűnik, a tipikus rockzenészéletutat követi: első zenekar, második zenekar, szólólemez, életrajzi könyv, színházi darabok. Mi jön ezután: elmegy zsűrizni egy tehetségkutatóba?
– Már voltam, valamikor ’95 körül, de van egy „betegségem”: ha kényelmetlenül érzem magam, vagy unatkozom, elalszom. Szóval ez a zsűrizés nem fog összejönni. Az életút meg tényleg így van. De mi más lehetne? Vagy abbahagyod idejekorán, vagy meghalsz. Elég szűk piacon mozgunk mi, magyar nyelvű előadók, ezért aztán előre lehet látni a kimeneteleket. De ez még az optimális eset. Kis szerencsével át lehet ugrani a zsűritagságot.
Szakértőnek nem hívták még el valamilyen bizottságba?
– Oda inkább azok mennek, akik ráérnek. Ha az ember nem unja meg nagyon magát, vagy nem esik bele olyan csapdába, mint za alkohol, kábítószer, akkor nincs túl sok választási lehetőség. Nincs más kihívás, csak az, amit találsz magadnak. Én húszéves korom óta magamnak csinálom az elfoglaltságaimat. És jól érzem magam, mert amit a legtöbbet csinálok, az tényleg hobbi, főleg nem abból élek.
Mik az arányok az életében: lemezkiadó, zenész, fesztiválszervező?
– Legtöbbet a hobbim viszi el: a Kiscsillag zenekar.
És mi a legizgalmasabb?
– A dalírás. Meg aztán a hangfelvétel készítése: hogy hogy sikerül. De a koncertezés is jó.
Tényleg, igaz, hogy nem lesz több Kiscsillag-lemez?
– Ezt ki mondta?
Hát ön.
– Ja, igen. Az album már nem nagyon megy. Nem érdemes már hagyományos lemezt kiadni. A kiadómat is épp most szüntetem meg. A hétvégén fél napot azzal töltöttem, hogy próbáltam összeszámolni a CD-ket a garázsban, meg visszaszerezni az Alexandrától, ami ott maradt.
Na, az nem lesz könnyű.
– Hát nem. És azzal, hogy megszűnt, már nincs mit csinálni, hiszen az Alexandránál volt annak a már eleve szűk CD-piacnak a 30-40 százaléka. Most ez újabb kiesés. Tehát maradt a Media Markt és még négy-öt kicsi szakbolt Budapesten. Vidéken már az sincs. Ezenkívül még van a MOL, de az is csak addig működik, amíg van olyan autó, amibe lehet CD-t rakni.
Hát megváltoztak a fogyasztási szokások, az biztos.
– Ez így van. Régen, ha sikerült megszerezni egy lemezt, leültünk a nappaliban, hallgattuk, és aztán beszélgettünk róla. Odafigyeltünk mások szellemi termékeire. Ma pedig már csak fogyasztjuk ezt is, mint minden mást. Amikor nem kell valamiért megdolgozni, akkor nem alakul ki vele olyan érzelmi viszony. És nincs olyan közösségteremtő ereje sem. Olvastam egy nagyon jó tanulmányt, ami a 2000-es évek korszellemét írja le. Eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha egy nyolcvanas években írt slágert visszavinnénk az időben, és lejátszanánk egy Chuck Berry-rajongónak. Biztos, hogy halálra rémülne. Ugyanakkor ha egy mostani dalt mondjuk 1995-ben mutatnának be, akkor semmi különös hatása nem lenne. Ebből is látszik, hogy semmi fontos nem történt az elmúlt húsz évben. Nincs újítás, nincs innováció. Nem váltja le egyik a másikat, hanem minden egymás mellett van. Pedig a popzenének mindig volt látomása a jövőről. Ott van például John Lennon, vagy bármelyik ikonikus figura. Mit jelentett a Beatles például? Na, ez megszűnt.
De nem azért, mert nincs mondanivaló? Az irodalom is ugyanezzel küzd, nem?
– Nem tudom… mondanivaló? Az interjúik szerint Lennon és McCartney eleinte csak zenélni akart, a szöveg másodlagos volt. Inkább a korszellem más. Egyre inkább súlytalanná válik minden: elmosódnak a műfaji határok, de összefolyik a szórakozás és a munka is. És van egyfajta végtelen szomorúság a szórakozásban, mert az is munka lesz. A munka pedig szórakozás.
És emiatt van egy furcsa monotonitása az egésznek. Hiába ismételgeti a zene, hogy enjoy the party – még a szavak is üresek. Slágert írni, a korszellemet eltalálni mindig nagyon nehéz. Mert nem elég, hogy tudod, mik a sláger alkotóelemei, kell még hozzá valami. Hívhatjuk a múzsa csókjának vagy isteni ihletnek, mindegy. Arról van szó, hogy hogy lehet beköltöztetni abba a négy akkordba a korszellemet. A popzenében mint formában talán nincs már meg az a felhajtóerő, ami fenntartaná. De ez nem olyan nagy tragédia. A reneszánsz sem tartott örökké, a barokk angyalkák is unalmasak lettek egy idő után. A zene az csak egy eszköz, ami arra jó, hogy a saját üzenetünknek találjunk egy medert. Ez a meder eltömődni látszik, de majd biztos találnak másikat.
És az ön számára minek az eszköze a zene?
– Próbálkoztam sok mindennel, mint minden önkifejezést kereső fiatal: verseltem, festettem, szobrászkodtam, gitároztam, aztán egyszer csak rájöttem, hogy ez a dalforma nekem valahogy kézre áll. És aztán kiderült, hogy a zenekar tud olyat, amire azt mondtam, hogy ez már elég jó, olyan mintha nem is én csináltam volna. Azonnal felhagytam az összes többivel, persze nem tudatosan, csak elmaradt lassan minden más.
De mi a célja: csak az önkifejezés?
– Az mindenképp fontos. De nem pontos az önkifejezés szó. Úgy tűnik, mintha csak saját magát fejezné ki, holott valahol minden alkotó ember, minden művész egy szócső, akin valamilyen módon átmegy valami. Ő maga csak artikulálja ezt.
