Isten mindenütt jelen van, él öröktől fogva mindörökké, nem kötik sem az idő, sem a tér korlátai. Az, aki van, ha már valahol kell lennie, hát ott van, ahol hisznek benne, és ahol segítségül hívják. Vajon mi ragyog át ebből az egyetemes és örök jelenlétből Jézus életében, a Fiúban, aki emberré lett? Hol és hogyan volt otthon ebben a világban, már amennyire erről fogalmat alkothatunk?
János evangéliumában hosszan kell várnunk, amíg Jézus színre lép és megszólal. Előbb az Igéről olvasunk, amely (aki) „kezdetben” „Istennél volt, és Isten volt” (1,1), azután Keresztelő János az, aki a Jordán partján rámutat: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (1,29). Amikor végre megszólal, mindjárt helyet készít, megengedi, hogy időzzenek nála és megismerjék. „Mit kerestek?” – kérdezi Keresztelő János két tanítványától, akik nyomába szegődtek. „Rabbi – ami Mestert jelent –, hol laksz?” – érkezik a kissé esetlen válasz. „»Gyertek, és nézzétek meg.« Elmentek, és megnézték, hogy hol lakik. Aznap nála maradtak. Körülbelül tíz óra volt” (1,38–39).
Ha élcelődni akarnánk, azt mondhatnánk, Jézus ötórai teával kezdte a tanítványok meghívását, hiszen a „tizedik óra” a mai délután négynek felelne meg. A jelenet azonban nem kedélyes csevegésre buzdít, sőt több van benne, mint egyszerű barátkozás, valamiféle őszinte bemutatkozás gesztusa. Ha Jánost úgy értjük, mint aki ismerte már a szinoptikus evangéliumokat, személyes formájában mintha Márk szakasza köszönne vissza, aki a tizenkettő kiválasztását írta le így: Jézus magához hívta, akiket akart, hogy „vele legyenek…” (3,14).
Egyébként pedig miért éppen az érdekelné a tanítványokat, hogy hol lakik ez a különös rabbi? A kérdésüket tekinthetjük egyfajta zavar jelének is, ahogy majd Péter zavarodik össze kissé a színeváltozás hegyén, amikor sátrak építéséről beszél: „Nem is tudta, mit beszél, annyira meg voltak ijedve” (Mk 9,6). De vehetjük egészen komolyan is, a negyedik evangélium sajátos szókincsének és gondolatvilágának összefüggésében. A „nála maradni” ugyanis ennek az evangéliumnak lesz kulcskifejezése, hitvallása, nagyszerű ígérete. Az Ige az, a Fiú, vagyis Jézus, aki az Atyánál volt és hozzá tér vissza, és aki arra hívja a tanítványokat, hogy immár vele és az Atyánál lakjanak, vagyis nála maradjanak.
A tanítványok kérdése ezért mintha azt jelentené: Kinél vagy otthon? Otthon vagy-e Istennél? Beengedhetsz-e minket az Atyával való teljes közösségbe, amelyben te magad élsz? „Aznap nála maradtak”, vagyis megkezdődött beavatásuk az Atyával való teljes közösségbe – de ezekre a kezdeti, kissé bátortalan kérdésekre az evangélium egésze válaszol majd igennel. Főként pedig maga Jézus, aki a búcsúbeszédben mondja: „Atyám házában sok lakóhely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek, és helyet készítek nektek?” (Jn 14,2). Jézus megmarad az Atya akaratában, a vele való teljes egységben, és tanítványait is arra hívja, hogy maradjanak benne, és akkor általa fognak élni.
A szinoptikus evangéliumok is ismerik az otthon szimbolikus értékét, de nem ennyire személyes és szentháromságos értelemben. Valószínűleg Máté az, aki a legpontosabban és legtudatosabban rajzol egyfajta térképet, amelyen olvasója nyomon követheti Jézus származásának útját és jelképes topográfiáját. Jézus Betlehemben születik, Dávid városában (vö. 2,5–6), de nemsokára menekülnie kell Egyiptomba. Így mintegy bejárja az éhínség, majd az egyiptomiak elől menekülő választott nép úját, illetve Mózesét (vö. 2,13–15). Amikor Máté elmondja, hogy József Egyiptomból hazatérve Názáretben telepedett le, a falucska nevét is jellemzőnek tartja (vö. 2,23). Valószínűleg arra gondol, hogy a név a nadzoraiosz, vagyis „Istennek szentelt” kifejezéssel van rokonságban, esetleg a necer, vagyis „hajtás” szó rejtőzik benne, amely a Messiás egyik jellemzője lenne.
Amikor azonban Jézus megkezdi nyilvános működését, Máté szerint határozottan kilép e hagyományosan zsidó közegből, és a pogányok földjén telepedik le: „Elhagyta Názáretet, elment, és letelepedett a tenger menti Kafarnaumban, Zebulon és Naftali határában, hogy beteljesedjék […] a tengeri út, a Jordánon túl, a pogányok Galileája, a nép, amely sötétségben ült, nagy fényt látott…” (4,12–16; vö. Iz 8,23; 9,1).
„A tanítványok kérdése ezért mintha azt jelentené: Kinél vagy otthon? Otthon vagy-e Istennél?”
Valószínűleg hozzászoktunk már a helységnevek kavalkádjához, de ha kissé elidőzünk Názáret és Kafarnaum jelentőségénél, mégiscsak megsejthetjük és valamelyest megismerhetjük bennük Jézus életének két szakaszát: úgynevezett rejtett életét és a másikat, a nyilvános tanítói életet. A názáreti ácsmesterről valójában semmilyen későbbi forrásunk sincs. Csak képzelődhetünk arról, hogyan segédkezett házak építésénél, hogyan munkálta meg a fát, milyen odaadással készített egyszerű használati tárgyakat, amelyek mások életét megkönnyítették. A názáretiek később sem mesterségbeli tudását kérték rajta számon, mintha nem illett volna apjához, sokkal inkább azt, hogy házának, vagyis családjának világából kilépett, messzebbre látott, váratlanul nagy bölcsességgel szólalt meg (vö. Mk 6,1–6).
Máté szavaiból úgy tűnik, Kafarnaumot Jézus otthonának tartja, vagy legalábbis így állítja be, a pogányok felé irányuló misszióra utalva. Kafarnaum zsidó falu volt, Galilea azonban eleve kevert vidéknek számított, és főleg újonnan felépített városaiban sok nem zsidó vagy a görög világ szokásait szívesen utánozó zsidó ember is lakott. Kafarnaumban és környékén Jézus mindenesetre elsősorban a zsidóságot igyekezett felébreszteni, a szövetségi hűséghez visszavezetni.
Régészeti szempontból a mai napig látványos az a különös épület, amelyet Kafarnaum kövei között Péter házaként tartanak számon. A nyolcszögletű bizánci alapfalak centrumában valaha kicsiny lakósziget még kisebb helyisége állott, amelynek vakolatdarabkáiban korai, talán III. századi felirattöredékeket, „graffitikat” találtak. Ezek arról tanúskodnak, hogy valaha talán itt tisztelték Péter házát, ahol Jézus is megszállt, ahol meggyógyította a tanítvány lázas anyósát, és ahol az ajtó előtt egy szombat este az egész falu összesereglett, hogy Jézussal találkozhasson (vö. Mk 1,21–34).
Ez a kép már Márktól való, aki igen lelkesen kezdi történetét Jézus kafarnaumi működésének leírásával. Úgy tűnik, számára a ház, legelőször az a bizonyos kafarnaumi épület elsősorban Péter háza, a közösség tere, amelyben együtt van Jézus azokkal, akiket meghívott, meggyógyított, akiket tanít, akiknek a nagy beszédek után külön is mindent elmagyaráz (vö. 9,28–29; 10,11–12). A görög „ház”, vagyis oikosz szó egyben családot is jelent. Ebben a házban elfogadják Jézust, a másikban, ahol nevelkedett, többé már nem. Ez a ház előre jelzi az egyház terét, amely Jézus igazi családja, azok közössége, akik hallgatják Isten szavát, és meg is cselekszik (vö. Mk 3,20–35).
Márk és Máté más jelképeket használ, mint János, de végül ugyanoda érkeznek el: Jézus otthonát elsősorban kapcsolatainak minősége alakítja. Jézus alakítja a teret, ahol él, elsősorban éppen kapcsolatainak elevenségével. „Nem adtál vizet a lábamra”, „csókot nem adtál nekem”, „olajjal nem kented meg a fejem” – sorolja a vendégfogadás elmaradt gesztusait Simon farizeusnak, s közben jelenlétével maga lesz vendéglátó, megbocsátó, kibékítő (vö. Lk 7,36–50). „A rókáknak odújuk van, a madaraknak fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét”, mondja a galileai vándortanító (Lk 9,58), aki imádságával és böjtjével, a Lélek erejében paradicsomkertté tette a pusztaságot (vö. Mk 1,12–13). Amikor pedig egyetlen „otthonos” ruhadarabját, egy darabból szőtt köntösét elveszik tőle, mindenétől megfosztottan, feltárt szívével lett mindenki otthona (vö. Jn 19,23–24.34).
Mester, hol laksz? A kérdésre kulturális értelemben is válaszolhatunk: Jézus mélyen gyökerezik annak a földnek és népnek a vallási hagyományában és hitében, amellyel Isten hosszú úton együtt járt, hogy feltárja magát neki. Jézusnál jobban senki nem szerette Galilea réti virágait és égi madarait, és senki nem vágyott jobban arra, hogy Jeruzsálem felismerje „látogatásának idejét” (vö. Lk 19,42). A történet vége éppen ezért nem lehetett más, mint egy újabb indulás: aki van, most újra veletek van, „mindennap, a világ végéig” (vö. Mt 28,20).