„Mindannyian azt kapjuk, amit kell”

A tíz éve kerekes székesként újjászületett Holló András népszerű tánctanár, ám egyre inkább Isten örömhírét hirdeti, lelkiségórát és országszerte előadásokat tart. Beszélgetés szabad akaratról, egotörésről, öngyilkossági kísérletről, szándékos céltalanságról, felismert igazságról.

Belegondoltam, hogy sok egyéb mellett például karácsonyfát sem tudsz díszíteni.
– Hát nem. Bár én mindig is frusztrált voltam az ünnepek előtt, gyerekként megesett, hogy 24-én délelőtt elsétáltam Kelenföldről Martonvásárra és vissza. Nem bírom azt az álszentséget, amely sok családban jelen van ilyenkor, nálunk is állandó veszekedések voltak. Amikor összeházasodtunk Virággal, akkor is megmaradt ez a feszültség bennem. A feleségem mondta is, hogy nyugodtan töltsem mással az időt. Eleinte nehezen fogadtam el, hogy családfőként nem segítek karácsonykor, aztán rájöttem, hogy ez nem feltétlenül a feladatom. Ugyanakkor mi már advent első vasárnapján megkezdjük a lakás díszítését, minden vasárnap egyre több gyertya, girland, ablakdísz kerül ki, s ebben én is szívesen segítek.

És azt könnyen elfogadod, hogy kerekes székesként neked sokszor segítségre van szükséged?
– Már igen. Régen azt éreztem, hogy ilyenkor a gyengeségemmel kell szembesülnöm, de mostanra megtanultam, hogy nem vagyok gyenge. Föl tudom már mérni, mikor kell segítséget kérnem, így csak akkor fordulok másokhoz, ha tényleg kell. Például amikor szorosan rám állnak egy parkolóban, s nem tudok a kerekes székből beszállni a kocsiba, járókelőket szoktam megkérni, hogy álljanak ki az autóval. Volt, hogy olyan is megtette, akinek nem volt jogosítványa. Kicsit félt az elején, de mondtam, ne aggódjon, tekerjük le az ablakot, és majd én mondom, mit kell csinálni. Ehhez képest semmi, hogy amikor még nem volt aktív kerekes székem, amit be tudok tenni magam mellé az anyósülésre, a járókelőket arra kellett megkérnem, hogy vegyék ki, illetve tegyék be a csomagtartóba a tolókocsit.

Az már rögtön a motorbaleseted után egyértelmű volt, hogy folytatod a tánctanítást?
– Azokat a szalagavatós csoportokat, amelyeket azon az őszön elkezdtem tanítani, végigvittem a kórházi ágyból. Jöttek srácok, én nekik, ők pedig az osztálynak tanították be a figurákat. Izgalmas és különleges időszak volt, de még föl se fogtam, mi történik, s az orvosok is azt mondták, karácsonyra már lábon leszek. Később, amikor már otthon voltam, egy felnőttcsoportom felkeresett, hogy várnak vissza, megszervezték, hogy minden táncórára elvisznek, majd hazahoznak, aztán bő egy évvel a baleset után önállósítottam magamat, intéztem magamnak aktív kerekes széket, és megtanultam így vezetni.

Azóta temérdek szalagavatón, tanfolyamon, tánctáboron túl vagy már. Soha nem voltak veled bizalmatlanok?
– Talán egyetlen ilyen emlékem van csak. Egyik régi tanítványom elhozta a vőlegényét, aki az egyhetes tánctábor után bevallotta, eleinte nagyon frusztrálta, hogy miként fog tőlem tanulni, ám az első óra után megszűnt a kerekes szék a szemében, és borzasztóan megszerette a táncot. Ráadásul van, aki azt mondja, könnyebben tanul tőlem így, mint amikor még lábon voltam, mert sokkal részletesebben elmondom, hogyan kell végrehajtani a lépéseket.

Nem kínzó látni, hogy ők táncolnak, te viszont nem tudsz?
– Egyáltalán nem. Hatalmas nagy csoda történik eközben. De tényleg. Számtalanszor félreértjük egymást egy sima otthoni kommunikációban is, nagyon nehéz úgy fogalmazni, hogy pontosan az menjen át, amit ki akarunk fejezni. Itt viszont nem értik félre, amit mondok.

Tíz éve volt a baleseted, gondolom, nem ünnepelted, ám…
– De, abszolút!

Tényleg? Hogyan?
– Szeptember 21-én volt az évforduló, 20-án egy egyszemélyes lelkigyakorlatot végeztem böjttel és imával, s vártam, hogy mi lesz másnap.

És mi lett?
– Hát, maradtam kerekes székben…Tíz éve csodaváró ember vagyok, néha érzem, hogy belül változás történik, ilyenkor remélem, hogy ez a testemre is kihat, de eddig még a fizikai változás nem állt be. Lelkileg viszont egyre többet érlel bennem az Isten.

Eredetileg azt akartam kérdezni, hogy lehet-e a balesetre új születésnapként tekinteni.
– Egyértelműen. Ez egy teljes újjászületés. Nagyon hasonlóan érzem magam a balesettel, mint amikor Pál apostol Krisztussal való találkozásakor leesett a lóról, és megvakult, majd utána bizonyos időnek el kellett telnie, hogy újra láthasson. Hasonló az utunk, Pállal együtt szoktam mondani, hogy a balesetet megelőző életemben tulajdonképpen mindent szemétnek tekintek, mert nem az Istenről szólt, hanem rólam. Az összes talentumot, amely nekem adatott, mind magamba forgattam vissza, zsákutcába jutott bennem Isten terve, ami a baleset után kezdett el kibontakozni. Előtte is rendszeresen áldoztam és gyóntam, a kegyelem forrásaihoz oda-járultam, de ezután értettem meg, hogy az Isten soha nem erőltet ránk semmit. A szabad akarat kérdését halálosan komolyan gondolja, a mi beleegyezésünk nélkül nem fog velünk tenni semmit. A kegyelemben sem erőszakolja magát ránk, a mi válaszunkat várja. És ez a válasz nem egy felszíni válasz, ehhez egy gerinctörés-jellegű „egotörésnek” kell történnie, hogy az ember felfogja, mit jelent igent mondani az Isten hívására.

Mindannyiunknak kell egy ilyen koppanás?
– Valószínűleg igen. Amikor felnövünk és önállósodunk, folyamatosan az egónkat erősítjük, amihez nem párosítjuk a szolgáló, istengyermeki létünk fejlesztését. A hit folyamatában is kell hogy legyen egy elmélyülés, nem elég beleszületni és megkapni a kegyelmi forrásokat. El kell jönnie annak a pillanatnak, amikor felismerjük, hogy nem mi vagyunk a valóság csúcsa, s amikor ez megtörténik, megfogalmazzuk magunknak, milyen viszonyunk van a valóság csúcsával, vagyis Istennel. És ez már egy életfolyamat.

Neked végig kellett menned egy másik folyamaton is: megbocsátani annak, aki a balesetet okozta, és elfogadni, hogy orvosi műhiba miatt nem lehetett teljes a felépülésed.
– Nekem ezt az Isten megkönnyítette. Ahogy rögtön a baleset után kimondtam, hogy innen csak vele megyek tovább az úton, sokkal intenzívebben megélem az ő segítségét. Például abban, hogy soha nem éreztem nehéznek meg-bocsátani ezeknek az embereknek. Már a baleset utáni első két hétben megérett bennem, hogy ők azért, hogy elkövettek az életemben valamit, a saját életükben kell számot adjanak, s nem nekem kell őket számonkérnem, én a saját helyzetemmel kell boldoguljak.

Nem általános megközelítés…
– Nem, de én ezt is a kegyelemnek tulajdonítom. Nagyon nehezen ment, ám Istennel szemben soha nem volt ellenséges gondolatom. Önmagammal szemben viszont rengeteg. Rettenetesen dühös voltam eleinte, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Erőt adott ugyanakkor Jakab leveléből az a gondolat, hogy Isten nem fog bennünket erőnkön felül megpróbálni. De ebből azt is megértettem, hogy ha erőnkön felül nem is, erőnk szerint simán. Így ha engem Isten egy nagyon frankó csávónak gondol, azt el kell fogadnom. De én úgy éreztem, nem tudom elfogadni, hogy olyan fantasztikus vagyok, mint amilyennek Isten lát. Állandó gyötrődés volt, két éven keresztül nagyon erős kitörésekkel, öngyilkossági gondolatokkal és dührohamokkal.

Ezt hogy kell elképzelni?
– Amint meg tudtam ülni a kerekes székben, elindultam a HÉV-hez, mondván, úgysem érzem, ha elvág derékban, fájdalommentesen elvérzem.

Hol álltál meg?
– Budakalászon, a HÉV-től tizenegy utcára lakom, az ötödiknél kiborultam a székből, a barátaim vittek haza. Nem rajtam múlt, hogy nem maradtam ott. Ezután otthon nem éreztem, hogy Istentől bármiféle segítséget el tudnék fogadni, mert annyira frusztrált voltam, hogy abból, amit régen otthon csináltam, semmit nem tudtam megtenni, lásd karácsonyfadíszítés. Szóval az Istennel való kapcsolat folyamata ment előre, az önmagam helyének megtalálása viszont nagyon nehezen haladt. Úgy éreztem, egyedül kell megküzdenem az állapotommal, pedig nem. Jó két év volt, mire rendeződtem. Ehhez az is kellett, hogy rájöjjek: a barátaim, családtagjaim és az Isten segítségét is el kell fogadnom.

Úgy beszélsz erről, mint akinek kellett ez.
– Mindannyian azt kapjuk, amit kell. Szalézi Szent Ferenc imájában is benne van, hogy Isten a próbatételt alaposan átgondolja, mindig a határt kapod, és rajtad múlik, hogyan reagálsz. Engem annyira akart, s úgy látom, akkora tervei vannak velem, hogy mindent feltett egy lapra: vagy örökre elveszít, vagy örökre megnyer engem. Ez egy nagy hazárdjáték lehetett a részéről, mert a szabad akarat révén kétesélyes volt a sztori.

Szerencsére jól alakult, de ehhez tényleg neked kellett dönteni?
– Végső soron mindig a te döntéseden múlik, Isten nem fogja azt helyettesíteni, ez benne a gyönyörű. Ám nyomasztó is: érezzük, hogy ez felelősség, és amikor majd a végső ítéleten jobbra vagy balra sorolnak bennünket, az nem lesz független tőlünk.

Minden táncórád végén leülteted a csapatot, és tartasz egy kisebb beszédet, amit lelki ébresztésnek hívsz. Ez honnan jött?
– A baleset után nagyon sok mindent megtapasztaltam, amiről úgy éreztem, ezt nekem senki nem mondta el. És úgy voltam vele, hogy ha ezeket valaki velem hamarabb közli, akkor talán nincs szükség egy ilyen óriási pofonra ahhoz, hogy Istenhez forduljak. Az első alkalommal, amikor újra elmentem tanítani, mondtam ebből valamit. Eleinte mindig tartottam lelki ébresztést, ma már a Szentlélek indítását várom, nehogy rosszat vagy rosszkor mondjak.

Az első alkalmon nem csodálkoztak?
– De, persze. Meg az is bennem volt, hogy aki a táncért jött, és azért fizet, ezt zokon veheti. De tíz év alatt csak pozitív visszajelzést kaptam. Pedig rengetegszer nem vallásos környezetben vagyok, ahol sokszor fogékonyabbak, mert hívő környezetben néha érezhető az a hozzáállás, hogy ja, igen, ezt tudjuk. Én viszont pont arra akarok rávilágítani, hogy más a dolgokat tudni, és más megélni.

Úgy tudom, a saját, Isten által kísért utadon nagy változásokat élsz meg mostanában.
– Az  Istennel való együtt járást sose képzeljük statikusnak. Nem úgy működik, hogy ha közeledem felé, akkor minden marad a régiben, csak még hozzá jön az is, hogy kapcsolatban vagyok Istennel. Ha komolyan veszem, felforgat mindent, hívni, vezetni fog. Az, hogy én a táncból kezdek kicsit kiszivárogni, az egy imaalkalomból indult, amikor a Lélek indítására azt éreztem meg, hogy ebből ki kell vonulni, és valami más módon kell hirdetnem Istent az embereknek. Ez három éve volt, most kezd körvonalazódni, hogy Isten merre szeretne látni. Pedig ha Holló Andrást kérdeznéd, ő azt mondaná, esze ágában sincs kivonulni a táncból, de Holló Andrásnak mint Isten gyermekének, úgy érzem, máshová tolódik a hangsúly.

Hová?
– A szalagavatók világából fokozatosan kilépek, ott egy futószalag mellett állok, s nincs idő lelkileg foglalkozni az emberekkel, úgy érzem, elpazarolom az energiáimat. Más tánctanfolyamok valószínűleg lesznek továbbra is. Most a Ward Mária-iskolában tartok lelkiség-órát, a heti két hittanórából az egyiken a diákokat próbálom kísérni a hétköznapi istenkapcsolat megélésében. Nem könnyű feladat, de nagyon nagy nyitottság van a gyerekekben.

Ha jól értem, ezt az oldalt szeretnéd erősíteni.
– Jelenleg ezt szeretném a lehető legjobban csinálni, de hogy mi lesz jövőre, nem tudom. Az istenkapcsolatban az is fontos, hogy ne azon gondolkodjunk, mi lesz holnap, ma tegyük a maximumot, a holnap nem a mi hatáskörünk. Ahogy Jézus mondja: „Ne félj!” De istenkapcsolat nélkül nem lehet nem félni.

Kérdezném, hogy mi a cél, de mintha direkt nem lenne.
– Pontosan. Kisebb céljaim nyilván vannak, de ha megkérdezik, öt év múlva hol szeretnék lenni, arra azt tudom mondani, hogy közelebb Istenhez. Ennyi. Ha fizikailag közelebb, tehát ha meghalok, akkor úgy.

Azért ez nem az a tipikus carpe diem…
– Nagyon nem!

Sokaknak lehet bátorító, hogy miképpen éled az életed egy ilyen baleset után.
– Rengeteg visszajelzést kapok, de ezeken direkt nem akarok gondolkodni, mert úgy érzem, kísértés számomra. Szeretem, ha példa vagyok, ám nem akarok az lenni.

De óhatatlanul azzá válsz…
– Igen, ám nem dolgozom rajta, nincs bennem az, hogy én most elmegyek példát mutatni. Segítői küldetéstudatom van, s nem példamutatói. Nem tekintem magamat jobbnak senkinél, maximum tapasztaltabbnak. Azt érzem, hogy van mondanivalóm, de hogy hol kell elhangozzon, nem tudom megítélni. Sosem reklámozom, hogy megyek előadást tartani, ha viszont megkérnek, mindig megpróbálom úgy alakítani, hogy beleférjen, mert nemcsak emberi, hanem isteni hívásnak is érzem.

És hol lennél, ha nem kerültél volna kerekes székbe?
– Ebbe nem is érdemes belegondolni. Ha nincs a baleset, akkor mára valószínűleg minden síkon tönkretettem volna az életemet. Még az sincs kizárva, hogy valami drogos fickó lennék. Nagyon negatív szálak voltak a baleset előtti életemben, amelyek ha továbbfutnak, messze vihettek volna.

Keserédes beismerés.
– Az  egyik alapelvem, hogy az életemben csak a felismert igazság kötelező érvényű. Tudhatok bármennyit, hogyha nem tapasztaltam meg annak az igazságértékét, a határhelyzeteimben nem fog befolyásolni a döntéseimben. Tehát ha azt mondom, hogy van Isten, de ez csak tudati szinten létezik bennem, akkor például ha felmerül az abortuszkérdés, akkor engem az Isten léte nem fog befolyásolni a döntésemben. Ha viszont valóságosan megtapasztaltam, segíteni fog a helyes döntés meghozatalában.

Mi segíthet ebben?
– Az istentapasztalat nem olyan, mint egy iskolai tantárgy, hittanórán sem lehet megtanítani. Megélni kell, élményhez, például imaélményhez kell juttatnom a gyerekeket, amikor Istenhez akarom segíteni őket. Nagy kihívás ez a lelkiségóra. De abszolút a helyemen érzem magam, amikor ott vagyok közöttük.

Képzeld, néhány nappal ezelőtt, amikor már készültem az interjúra, azt álmodtam, hogy bottal jársz.
– Nagyon érdekes, rengetegen álmodnak arról, hogy lábra állok, olyanok is, akikkel nem találkozom rendszeresen. Ezt Isten kommunikációjaként élem meg.

Beszélgetésünk elején azt mondtad, csodaváró ember vagy, de eddig még a fizikai változás nem állt be.
– Azt érzem, hogy a fizikai gyógyulásokat akkor akarja adni az Isten, amikor már a lelki gyógyulás is megtörtént. Hogyha a fizikai gyógyulás csak rombolna a jelenlegi állapoton, akkor még nem jött el az idő.

Fotó: Földházi Árpád