Ritkán kerül szóba, hogy milyen pozitív vonások jellemzik korunkat. Inkább a hibákat, a negatív folyamatokat, veszélyeket szokták sorolni a jelen kritikusai. Pedig lelki egészségünknek is jót tesz, ha nem hagyjuk említés nélkül mindazt, aminek méltán örülhetünk.
Napjaink ilyen üdvözlendő vonása, hogy egyre több régen megkövesedett tabutéma válik nyíltan megbeszélhetővé. Nem a nagy múltra visszatekintő intimpistáskodásról, más magánéletének a kurkászásáról van szó, hanem sokszor sokáig elmondhatatlannak hitt-érzett történetek gyógyító kimondásáról (szavaink által ezek alakot nyernek, távolabb kerülnek tőlünk, s így könnyebb rájuk tekintenünk), megosztott emlékeink, tapasztalataink immár közösséget kovácsoló erejéről.
Akár évtizedekig titkolt, elhallgatott, a lélek mélyére temetett témák kerülnek ilyenkor felszínre, s ezzel kezdik elveszíteni bénító, megbetegítő hatásukat. Gondoljunk a közelmúltban kipattant szexuális bántalmazási ügyekre, a kiskorúak elleni abúzusok szóvá tételére, a második világháború során katonák által a megszállt országok lányai-asszonyai ellen elkövetett tömeges nemi erőszak traumáját feldolgozó dokumentum- és játékfilmekre, vagy azokra a segítő könyvekre, amelyek arról szólnak, hogyan beszélhetünk gyerekeknek-gyerekekkel a családjukban, tágabb környezetükben történt halálesetekről, a gyászukról.
Vagy gondoljunk az örökbefogadás szerteágazó témájára. Ez szelídebb, mint az előbb említettek, de vannak olyan vonásai, amelyek miatt egészen a közelmúltig inkább hallgattak vagy akár hazudtak róla az érintett emberek.
Mert nem lehetett „saját” gyerekük… Mit tudni, ki fia, borja, akit megkapnak… Mi van, ha cigány a gyerek…? S mi van, ha kellemetlenkedni kezd az eredeti család…? Tájékozatlanságból fakadó és alaptalan félelmek, öngerjesztő tévképzetek, városi (és falusi) legendák keverednek ilyenkor valós problémák és jogos kérdések elemeivel.
Ennek az elhallgatási kultúrának görcsök nélküli, mondhatni barátságos, de korántsem hurráoptimista ellentétéről tanúskodik a Heti Válasz Kiadó Mindenkinek jár a család című legújabb kötete, amelyben örökbe fogadó és nevelőszülők vallanak gyermekeikkel közös életük történetéről. (Ez rövid időn belül már a második ilyen témájú könyv: tavaly a Harmat Kiadó jelentetett meg tizenhárom interjút, Igazibb az igazinál címmel.)
Szerepel e gyűjteményben sokak és kevesek által ismert ember, olyan pár, amelynek csakugyan nem szület(het)ett gyermeke, de olyan is, ahol hét vér szerinti gyermek felnevelése után fogadtak magukhoz egymás után három Down-szindrómás babát. (Interjú Weeber Tiborral és feleségével ) Van benne olyan szülő, aki mindig is készült örökbe fogadni, van, akit élete eseményei vezettek erre az útra, van, aki számára hosszas érlelődési folyamat volt ilyen módon apává válni, s olyan is, akinek választott hivatása a nemegyszer rettenetes körülmények közt élő szülőanyák és örökbe adott gyermekeik védelme, segítése, vagy éppen az, hogy minél szélesebb körben tegye hozzáférhetővé mindazt, amit tudnia érdemes a téma iránt komolyan érdeklődő embereknek.
Sokszínű kép rajzolódik ki előttünk a vágyott gyermekfoganás elmaradása után is a gyarapodó életet választó emberek józan vallomásaiból. Ők az örökbefogadással és a nevelőszülői hivatással járó nehézségeket sem tagadják, de az elénk helyezett tizenhárom – egyáltalán nem titkolni való – történet kicsengése egyértelműen bátorító. S nem csak a valamiképpen érintettek számára. Mindannyiunknak jó látni, hogy milyen „kis útjai” vannak sokszorosan töredezett világunk gyógyulásának.