Tárt karokkal várnak ránk… címmel 2016-ban jelent meg Kiss Péter Nemeshegyi Péter atyával készített életútinterjú-kötete. A könyvből terjedelmi okokból kimaradt Pepi bácsi néhány gondolata, ezekből szerkesztettük az alábbi „posztumusz beszélgetést”.
1. Rendtársai és tisztelői is Péter bácsinak, esetleg Pepi bácsinak szólítják. Hány éves korában mondták önnek először azt, hogy bácsi?
– Amikor cserkésztiszt lettem, az összes kiscserkész Pepi bának hívott. De amikor először szólított valaki bácsinak – egy szilvaárus nénike –, az sokk volt. Ez is tizenhét éves korom körül történt. Viszont aztán nagy vigasztalásomra szolgált, amikor ötven évvel később megint valamilyen árus néni úgy szólított meg, hogy „fiatalúr”.
2. Jómódú nagypolgári családba született, fiatalon banktisztviselőként pénzügyekkel foglalkozott, és kis vagyonkát is örökölt szülei után. Jezsuita szerzetesként hogyan viszonyul az anyagiakhoz?
– Apostoli rend vagyunk, másokért élünk, dolgozunk. Az emberekért, és nem saját magunkért. Szent Ignác még hozzáteszi: „És anyagi ellenszolgáltatásra nem tartunk igényt.” Ingyen prédikálni: legfőképpen ezt hangoztatja. Mert az egyháziak rákfenéje a pénzvágy. És minden romlás a pénz iránti szenvedélyből fakad.
3. Belépése után a rendet betiltották Magyarországon, Innsbruckban fejezte be a noviciátust. Egyszer sem ingott meg, hogy jól döntött-e?
– A rendházból egy emeleti folyosón át lehetett menni a templom karzatára. Én át is mentem néha imádkozgatni. Egyszer, amikor lenézek, látom ám, hogy egy öreg néni megy oltárról oltárra, körbe-körbe, Szent Ritától Szent Antalig, és mindenütt ájtatoskodik. Úgy látszik, meleg volt, mert mintha egy percre elszundikáltam volna. Amikor kinyitottam a szememet, és megint lenéztem, mit látok? Az öreg néni megint, még mindig körbe-körbe sétál, Szent Antal, Szent Rita és így tovább. Még éppen csak hogy fölébredtem, és hirtelen az az érzésem támadt, hogy megállt az idő. Mint a rossz gramofonlemez, mindig ugyanazt játssza, újra meg újra. Most már örökké azt fogom nézni, hogy a néni megy körbe-körbe, és soha nem lesz vége? – borzongtam meg. De aztán szerencsére magamhoz tértem.
Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír
4. Kérésének megfelelően római tanulmányai után Japánba került misszionáriusnak, ahol harminchét éven át szolgált. A saját vagy elöljárói döntése volt, hogy az általános jezsuita eljárástól eltérően ilyen rendkívül hosszú ideig ugyanazt a munkát végezze?
– Amikor kis dolgokban kell dönteni, nem szeretem, ha beleszólnak az elöljárók. Fölneveltek engemet jezsuitának, megbíznak bennem, hogy nem fogok butaságokat csinálni, ilyesmikről magam szeretek dönteni. De azt, hogy mi legyen a fő munkám, és hogy a világ melyik részén töltsem a mindennapjaimat, inkább úgy szeretném, hogy az engedelmesség szabja meg nekem. Szent Ignác ezerszer mondja, hogy az ember, amikor az elöljárójának engedelmeskedik, biztosan Isten akaratát követi. Mert ha nem is az az Isten akarata, hogy az elöljáró éppen ezt vagy azt a parancsot adja nekem, de az biztosan az ő akarata, hogy én, aki engedelmességet fogadtam, a kapott parancsot engedelmesen végrehajtsam. A fő elv az, hogy mindenki használja ki, amit az Úristentől kapott, hogy az Isten dicsőségét és a lelkek javát szolgálja vele.
5. A jezsuiták külön engedelmességi fogadalmat tesznek a szentatyának. Ezért indult útnak 1956 nyarán XII. Piusz pápa áldásával Japánba?
– A jezsuita vezetés kijárta nekem, hogy „fél-magánkihallgatáson” kérhessem az áldását. Elmentem Castel Gandolfóba, ahol nyaralt. Odaállítottak egy nagy szobába harminc-negyven embert, akiknek mind külön meghívása volt: házaspárokat, neves embereket, papokat, püspököket. A pápa pedig egyszer csak megjelent a hófehér ruhájában, nagy-nagy szemüveggel a szemén. Azt mondtam neki: „Jövő héten Japánba megyek az evangéliumot hirdetni, a szentatya áldását szeretném ehhez kérni.” Ő kedves mosollyal a kezembe nyomott egy rózsafüzért, aztán letérdeltem, és megáldott. Ez csak két-három percig tartott, de mégiscsak Szent Péter utódjának áldásával vághattam neki a világnak.
6. Mi volt a XX. századi keresztény misszió igazi tétje Japánban?
– A II. vatikáni zsinat után, a hetvenes években történt, hogy a japán püspöki kar meghívott engemet előadást tartani az évi összejövetelükön arról, mi legyen a japán egyház tevékenységének gyújtópontja. Azt mondtam nekik, hogy Japánban mi más lehetne, mint az evangélium hirdetése a sok nem kereszténynek. Erre akkor rábólintottak, de azután volt egy csoport a püspökök között, szociális beállítottságúak, és ők azzal álltak elő, hogy van valami, ami még fontosabb ennél: a keresztény szociális igazságosság elveit a japán társadalomban, a politikában érvényesíteni. Ez a lobbi nagyon erős volt, és végül hangosabb lett, mint az én javaslatom. Kár volt, mert mit tud tenni a japán politikában egy olyan csoport, amely a lakosság fél százaléka? A japán társadalomban úgy lehet a szociális igazságosságot jobban érvényesíteni, ha sok a keresztény.
7. Pályája jó része a II. vatikáni zsinat utáni időkre esett. Nem érezte úgy, hogy felfordul az a katolikus világ, amelyben a hivatása megszületett?
– Amiket a zsinat később kijelentett, azok nekem teológiai szempontból nagyon természetesnek tűntek. Az a teológia, amit én a Gergely Egyetemen tanultam, hál’ Istennek már mintegy elővételezte a zsinat hangulatát. Nem volt „pápaimádó”, hanem a Szentírásból kiindulva, az egyházatyákon keresztül, a világgal párbeszédet folytatva igyekezett megfogalmazni Jézus Krisztus tanításának üzenetét. Azt viszont meg kell vallani, hogy a zsinat után voltak olyanok, akik megbolondultak. Ez ahhoz hasonlított, mint amikor egy kamasz fiút vasszigorral vezet a papája, aztán azt mondja neki: „Most már nagy vagy, fölnőttél, mehetsz a magad esze után.” De annak a kamasz fiúnak még nincs „maga esze”, így aztán mindenféle szamárságot művel. Nagyobb probléma, hogy bár a zsinat tanítását végül a haladó püspökök határozták meg, azt a kérdést, hogy a pápai hatalom és a püspöki kar hatalma miképpen viszonyul egymáshoz, sem akkor, sem azóta nem sikerült megoldani.
Illusztráció: Meszleny Anna
8. Hogyan élte meg, amikor a rendszerváltozás után, hetvenéves korában hazahívták?
– Mivel Japánban rajtam kívül is nagy számban dolgoztak külföldi misszionáriusok, nem voltam egyedülállóan fontos valaki ott. A kiesésem persze hátrányt okozott, de nem tette tönkre a masinát. Itt viszont nagyon kértek, hogy jöjjek. Hogy mennyire őszintén mondták, nem tudom. De azért éreztem, hogy magyarul tudó jezsuitaként objektíve nagyobb szükség volt rám Magyarországon, mint Japánban, merthogy sosem tudtam annyira jól japánul, mint a született japánok.
9. Több tucat könyve jelent meg hosszú élete során. Mit jelentenek az ön számára?
– Soha nem fordítottam annyira nagy műgondot a könyveimre. Nagy részük felkérésre született. Magamtól nekiállni, valamit kitalálni nehezebben megy; de amikor látom, hogy valakinek ez vagy az a problémája, és választ keres rá, akkor nekilendülök. Ha megvan a kézirat, odaadom egy kiadónak. Kijavítom, amit szükségesnek tartok, de nem vagyok olyan típus, aki sokat okvetetlenkedik, hogy „ezt még írjátok be”, vagy „azt még húzzátok ki”.
10. Az írás, egyetemi oktatás, lelkipásztorkodás mellett maradt ideje a rendszeres felüdülésre, testmozgásra?
– Nem, sajnos. Tinédzserkoromban, amikor cserkészkedtem, nagyon szerettem kirándulni, hegyet mászni. Utána, amikor a rendbe beléptem, ezek persze mind elmaradtak, mert a legutóbbi éveket kivéve mindig nagyon sok elfoglaltságom volt. Ritkán fordult elő, hogy akár csak egyetlen szabad napom is adatott. De amikor még friss és fiatalosabb voltam, azokat mindig ki is használtam: fölmásztam a Tokió körüli hegyekre. Ott vannak mindjárt a város mellett, villamossal lehet hozzájuk kijutni. Nagyokat sétálgattam egyedül. Nem tettem veszedelmes túrákat, de a szép erdei utakon jó volt megcsodálni a virágocskákat, hallgatni a madarakat, nézni a tájat.