Részlet a Jezsuita Kiadó gondozásában a 93. Ünnepi Könyvhétre megjelenő A tűz embere – Loyolai Szent Ignác nyomában a családdal című új könyvből.
Lépkedjünk Jézus nyomában!
Igen ám, de hogyan lehet úgy utazni, ha az ember egyetlen vagyona néhány zsákruha, egy kis könyv és egy fakereszt? Hiszen az utazás, különösen ilyen messzire, sok pénzbe kerül. A Szentföldre, ahol Jézus élt, csak hajóval lehetett eljutni abban az időben.
Iñigo nem aggodalmaskodott ezeken. Biztos volt benne, hogy ha Isten szeretné, hogy ő eljusson a Szentföldre, akkor valahogyan megoldja, hogy ez sikerüljön is. Először Róma felé vette az irányt, mert a pápától kellett engedélyt kérnie, hogy elindulhasson Palesztinába. Nagy örömére ez hamar sikerült, és sietett is Velencébe, ahonnan már egyenesen a Szentföld irányába indultak hajók. Iñigo ismét alig evett, és sokat nélkülözött, még hajót is nehezen talált. Amikor végre útnak indult, nem sok kényelemben volt része: csak zsákjára dőlve aludt, ha esett az eső, mindene átázott, és bizony nehezen száradt meg. Az egyik éjszaka furcsa percegés ütötte meg a fülét. Túl sokáig nem hallgatta, mert elnyomta az álom, de a különös hang gazdája annál éberebb volt. Nem volt az más, mint Tarlo, a szúbogár, aki a hajókorlátban tengette életét. Többször is áthajózta már a tengert a vitorláson, de hiába volt ő a legbátrabb szúbogár a világon, eddig sehogy sem találta meg a módját, hogyan juthatna le a hajóról Jaffában, ahol a kikötőben hatalmas tömeg és tolongás várta az érkező zarándokokat. Amikor Iñigo nyakában megpillantotta a keresztet, menten érezte, hogy elérkezett az ő nagy pillanata. Hamar fúrt egy lyukat magának a fában, és kényelmesen elhelyezkedett. Alig várta, hogy bejárhassa a Szentföldet.
Tarlo néhány nap alatt rájött, hogy ennél jobb helyre nem is költözhetett volna. Iñigo, akinek a nyakában lógott, mindent megnézett, amiről a bogárka eddig csak hallott a zarándokok beszélgetéseiből. Akárhova mentek, mindenhol a legnagyobb örömmel és elragadtatással nézett körül, mintha nem is Jeruzsálem kopott, poros utcáin járt volna, hanem a mennyországban. A szúbogár ekkorra már kényelmesen berendezkedett a keresztben, fúrt magának néhány ablakot, így mindent a lehető legjobban meg tudott nézni. Bejárták a helyeket, ahol Jézus is megfordult, és Iñigo egyre boldogabb lett, hogy azokon a helyeken jár, ahol szeretett Királya is lépkedett. Hosszan imádkozott ott, ahol a Szentírás fontos eseményei történtek, és egyre inkább megerősödött benne a vágy, hogy ott maradjon a Szentföldön. A helyi ferences kolostor elöljárójához fordult kérésével, de az elgondolkozva simogatta szakállát.
– Ne haragudjon, fiatalember, de a saját szerzeteseimet is alig tudom ellátni élelemmel és a legszükségesebb dolgokkal. Már azon vagyok, hogy a zarándokhajón egyeseket hazaküldök közülük. Nem fogadhatok be még valakit.
– Nem lennék terhére a kolostornak – bizonygatta Iñigo.
– Időnként benéznék, hogy szentmisén vegyek részt és gyónjak, de egyébként eltartanám magamat. Kérem, hadd maradjak!
A házfőnök végül megígérte, hogy beszél a legfőbb tartományfőnökkel, így Iñigo nagyon izgatott lett, amikor meghallotta, hogy éppen a tervezett elutazása előtti nap hívatja az apát. Sajnos nem azt a választ kapta, amire számított.
– Értse meg, fiam, korábban más zarándokoknak már megengedtem, hogy itt maradjanak, és nem lett jó vége. Volt, aki fogságba esett, mások megbetegedtek, és hamar meghaltak. Nem olyan egyszerű itt az élet, mint amilyennek tűnik. Szálljon fel szépen a hajóra holnap reggel, és menjen Isten hírével.
Iñigo semmiképpen nem akart lemondani tervéről, de hiába erősködött, bele kellett törődnie, hogy a tartomány főnök dönti el, hogy ki maradhat a Szentföldön hosszabb időre. Nagyon elszomorodott.
– Bárcsak legalább búcsúzóul az Olajfák hegyén imádkozhatnék, ahonnan Jézus a mennybe ment! Ha még egyszer láthatnám azt a követ, amely őrzi a lába nyomait, könnyebb szívvel hagynám itt a Szentföldet. De ilyen későn már nem találok vezetőt. Anélkül pedig nem szabad a városban járkálni – gondolkodott magában Iñigo. Végül döntött.
– Ez az egy lehetőségem van! Talán soha többé nem nézhetem meg azt a követ. Elmegyek. Mi bajom eshet? Jól arcába húzta csuklyáját, s csendesen kisomfordált a kapun. A városban már sietősen lépkedett, nem nézett se jobbra, se balra, nehogy valaki megszólítsa. Egyenesen az Olajfák hegyére sietett. A szent helyet két őr vigyázta.
– Állj, ki vagy! Ne mozdulj! – kiáltottak rá a sötétben közeledő furcsa alakra.
– Ne bántsanak, uraim! Holnap indulok Velencébe a reggeli hajóval, és szeretnék egy pillantást vetni Urunk lába nyomára.
– Mit keres maga itt egyedül? Ez teljesen szabályellenes. Na, forduljon vissza szépen, és aludja ki magát indulás előtt.
– Kérem, engedjenek be! Nem maradok sokáig. Szívesen megfizetném a fáradozásukat, de nincs semmi egyebem ennél a késnél. Nézzék meg, igen éles, kézbe való, formás a nyele is. Jó vásárt csinálhatnánk.
– Mutassa csak – nyújtotta kezét az egyik őr. A másik beleegyezően bólintott.
– Jó, rendben, menjen, ne is lássuk. Iñigo belépett az éjszakára elcsendesült kertbe. Egy-egy madár rikoltott, a fűben tücskök ciripeltek. Belépett a kis kápolnába, ahol a földön, a bevilágító holdfényben most is ragyogott a fehér kő a két lábnyommal.
– Jézusom, te erről a hegyről indultál el szenvedésed felé, és innen emelkedtél a mennybe, hogy örökre velünk maradj, ha nem is látunk a testi szemünkkel. Kérlek, gyere velem csodálatos módon a hajóra! Imája után még egyszer megsimogatta a különleges követ, és odakint egy vén olajfa ágára akasztotta nyakából a fakeresztet. A szúbogár hosszan integetett utána. Élete legnagyobb álma vált valóra: a Szentföld lakója lett, új otthonává az olajfa korhadt kérge vált.
Kifelé menet intett az őröknek, és gyors, boldog léptekkel ment tovább. Egyszer csak megtorpant. Ó, hiszen elfelejtette megnézni, hogy melyik lábnyom volt balra és melyik jobbra a kövön! Hirtelen hatalmas és nemsokára helyrehozhatatlan mulasztásnak tűnt, hogy nem emlékszik pontosan, és visszaszaladt a kapuhoz.
– Uraim, kérem, csak még egy pillanatra! Hadd menjek be! Elfelejtettem megnézni valamit.
– Most már szórakozzon valaki mással. Beengedtük, hogy körülnézhessen, de nem vagyunk valami paprikajancsik, akiket bárki dróton rángathat. Menjen innen! – mérgelődött az egyik őr.
– Nagyon kérem! Nincs semmim már, csak ez a csuklyás köpeny. Hadd adjam oda!
– Hagyjad, barátom. Ez teljesen bolond. Nézze meg, amit akar, hamarabb megszabadulunk tőle – csitította társát a másik őr.
– Na jó, de futólépés! Iñigo minden méltóságát félretéve, bicegve visszaszaladt, és jól megnézte magának a követ. Most már élete végéig nem felejti el. Boldogan biccentett az őröknek, majd a város felé vette az irányt. Szívével érezte, hogy Jézus ott jön vele. Ahogy kalandja végeztével a zarándok Iñigo hazafelé sétált a szállásra, összetalálkozott egy szerzetessel, aki éppen őt kereste. Nagyon mérges volt.
– Uram! Pontosan tudja, hogy nem szabad egyedül kimozdulnia a biztonságos szállásról. Mit képzel? Azonnal visszajön velem a kolostorba! A szerzetes megragadta Iñigo karját, és húzta-cibálta a kolostor irányába. Olyan erősen fogta, hogy a járókelők azt hitték, valamilyen bűnözőt fogtak el. Iñigo nem lett dühös. Úgy érezte, mintha egy kis részt kapott volna Jézus szenvedéséből, hiszen őt ezerötszáz évvel ezelőtt ugyanilyen ártatlanul hurcolták végig ugyanezeken az utcákon. Erre gondolva nagy boldogság töltötte el a szívét. Most már egészen biztos volt benne, hogy jól fognak alakulni a dolgok. Másnap útnak indult haza, Spanyolországba. Egy nagy hajón próbált helyet kapni, de a kapitány csúfondárosan így szólt:
– Pénz nélkül utazni? Mi jut eszébe? Ha valóban olyan nagy szent, mint egyesek mondják, akkor felőlem menjen át gyalog a tengeren Velencéig! Végül egy kisebb hajó felvette Iñigót az utasai közé, és később hallották, hogy a nagy hajó elsüllyedt a tengeren. Iñigónak nagyon fontos volt a zarándokútja, olyannyira, hogy később szívesen nevezte magát a Zarándoknak.
Illusztrációk: Meszleny Anna
A tűz embere – Loyolai Szent Ignác nyomában a családdal című könyv megvásárolható webshopunkban, valamint a szokott terjesztési pontokon.