Ikematsu-Papp Gabriella műfordító másfél évtizede él Japánban. E-mail-fordultával készült interjúnkban sok más mellett elmondja, hogyan kísérte pályafutását árnyékként Nemeshegyi Péter SJ, és természetesen arra is megkértük, segítsen eligazodni a japán írás útvesztőjében.
– A Csodálatos bolond tavaszi könyvbemutatóján mindenkit meglepett, amikor fölidézte a jelenetet, amint fasori gimnazistaként ámulva hallgatja a Japánból nem sokkal korábban hazatért Nemeshegyi Pétert. Csak nem jezsuita hatásra lett japános?
– Ha a kezdésben nem is, a folytatásban mindenképp szerepe volt a jezsuita hatásnak. A Fasori Gimnáziumban a fő idegen nyelv – angol vagy német – mellett választanunk kellett egy kisebb óraszámban tanult második nyelvet, nekem ez lett a japán. A döntésemnek két oka volt. Az egyik, hogy megtetszettek az írásjegyek. Szerettem rajzolni, festeni, és úgy éreztem, hogy a hiraganák, kandzsik kanyarítása is egyfajta művészet. A másik ok a japán nyelv és kultúra kuriózumjellege volt, tizennégy évesen vonzott, hogy kevesen foglalkoznak vele. Arra gondoltam, milyen klassz lehet egy ilyen izgalmas nyelvet megismerni, noha különösebb terveim még nem voltak vele. Paizs Gáborné tanárnő nagy szeretettel tanított minket, az óráin mindig úgy éreztem magam, mintha egy másik világban járnánk. Ezt a „különös világ” érzést erősítette meg a Nemeshegyi tanár úrral való találkozás. Az evangélikus japántanárnő, Éva néni és Nemeshegyi atya személyesen ismerték egymást, Pepi bácsi pedig maga is fasori diák volt, így került sor a látogatásra, amelynek egyik programpontja az volt, hogy mi, japánosok, Nemeshegyi tanár úr tiszteletére, több évfolyamból, vagy húszan rövid részletet adtunk elő egy nó drámából. Emlékszem, ahogy a díszteremben ott zsizseg az iskola összes diákja, majd az igazgató kíséretében belép a szálfatermetű Péter atya, fekete öltönyben, fehér kolláréban, olyan kisugárzással, amiben egyszerre van ott a bölcs tanító és a kíváncsi diák, helyet foglal a gyerekek között, és a mosolyával biztat minket, színpadon állókat, hogy ne izguljunk. Ahogy néztem az alakját, egy pillanatra el is bizonytalanodtam: biztos, hogy nem japán Péter atya? Az ott töltött közel negyven év a mozdulatait és a vonásait is valamiképpen japánossá formálta. A középiskola után a Károli Gáspár Református Egyetem japán szakán tanultam tovább, ahol nagy örömömre újra találkoztam Nemeshegyi tanár úrral. Vallástörténetet tanított nekünk, és bár az órái hétfőn reggel nyolckor kezdődtek, mindig teljes létszámban ott ült az évfolyam, és áhítattal hallgattuk, ahogy Japánról, a keresztény missziókról és a különböző vallások találkozásáról mesél nekünk. Ez nem puszta ismeretátadás volt, mindig személyes élményeivel, tapasztalataival szőtte át a tananyagot.
– Később még szorosabbra fűződött a kapcsolatuk.
– Évekkel később japán vőlegényemmel jegyesoktatásra jártunk hozzá. (Bár evangélikus és református iskolába jártam, katolikus vagyok, nyitottsággal a protestánsok felé.) Abban az örömben volt ugyanis részünk, hogy Péter atya tartotta a nászmisénket, részben japánul, részben magyarul. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy elvállalt minket, és noha hazautazásaink alkalmával igyekeztünk mindig ellátogatni a Mária utcába, hogy mise után köszönthessük, és átadhassunk neki egy kis Japánból hozott „hazait”, volt bennem egy olyan érzés, hogy nem tudtam igazán megköszönni, amit értünk tett. Japánból követtük földi élete utolsó hónapjait, és amikor meghalt, a szomorúságomban ez a hiányérzet is benne volt. Most már biztosan nem fogom tudni meghálálni a kedvességét – gondoltam. Nem sokra rá érkezett a Jezsuita Kiadótól a megkeresés, hogy szükség volna egy japános műfordítóra, aki befejezi a Pepi bácsi által megkezdett Endó-regény, az Obakaszan fordítását. Örömmel mondtam igent, noha volt bennem izgalom, hiszen szakmailag nagy kihívás egy „posztumusz koprodukció”. Nem tudom, Pepi bácsi mit gondol a Csodálatos bolond címmel megjelent végeredményről, remélem, tetszik neki. Igyekeztem ráérezni a stílusára, megtartani a játékosságát, jellemző szófordulatait, és csak annyit hozzátenni vagy elvenni belőle, amennyi szükséges.
– Nem kevésbé izgalmas történet, hogy miképp lesz egy magyar lányból japán feleség, alig pár tíz kilométerre a nevezetes fukusimai atomreaktortól…
– Hirosival, a férjemmel egy biatorbágyi székhelyű japán cégnél ismerkedtünk meg, ő egyéves kiküldetésre érkezett, én pedig a csapatuk tolmácsa voltam. Mivel a munkája a hazájához köti, Japán lett a közös otthonunk. Már feleségként, 2010 nyarán költöztem a szigetországba, azon belül is a Fukusima-prefektúrában található Ivaki városba. A férjem ószakai, de évtizedek óta itt dolgozott. Még a kulturális különbségek hatása alatt voltam, amikor 2011. március 11-én bekövetkezett a hatalmas, 9-es magnitúdójú tóhokui földrengés, cunami és atomkatasztrófa. Az az időszak megerősítette a házasságunkat, én pedig lelkileg is megérkeztem.
– Pont a katasztrófa idején?
– Hónapokig önkénteskedtem, cunami által kimosott házakat takarítottunk, védőfelszerelésben lapátoltuk a romhalmazt, és mentettük, ha valami személyes holmit találtunk, ami sokat jelenthet egy túlélőnek. A romok tetején születtek az első ismeretségeim, barátságaim. Azt éreztem, hogy befogadott az ország.
– Megtalálta a helyét keresztényként is?
– Noha a férjem nem keresztény, már az esküvőnk előtt mondta, hogy az otthonunktól ötpercnyi sétára van egy templom, milyen jó lesz nekem. Valóban sokat jelentett a kis közösség, ahova gyorsan betagozódtunk. A lengyel domonkos atyától a kedves fogadtatás mellett több könyvet is kaptunk. Köztük japán Szentírást és Nemeshegyi Péter atya kereszténységről szóló könyvét, természetesen japánul. Nemcsak itt, hanem minden japán templomban, ahol eddig jártam, volt néhány testvér, aki ismerte „Nemesegi Petoro” simpu szamát, azaz atyát. Itt kötöttem barátságot egy fiatal protestáns lelkésznővel, akivel bevezettük a taizéi imákat. A gitárt, amivel később a dalokat kísértem, a tenger partján találtam, a romok tetején. Kerestem a módját, hogyan lehetne visszajuttatni a tulajdonosának, ha egyáltalán él még… Nem jutottam eredményre, de a hangszer évekig szent célt szolgált. Végül ott hagytam Ivakiban, a katolikus templomban, hogy tovább használhassák, ugyanis 2019 óta Tokió egyik csendes külvárosában élünk, ahol szintén találtunk templomot és közösséget. Itt több külföldi megfordul, mint vidéken, járnak misére indiaiak, lengyelek, németek, amerikaiak, elefántcsontpartiak, filippínók.
– A részben külföldi közösség ellenére ezek tősgyökeres japán misék?
– Így igaz, de a külföldiekre is gondolnak ám a japán katolikusok: a mise szövege – japánul, angolul és tagalog nyelven, illetve a japán fonetikus olvasattal – kis füzetben levehető a polcról a templomok előterében. Emellett van egy érdekes gyakorlat, ami a japán kultúra és írás sajátossága miatt alakulhatott ki a helyi katolikus egyházban. Hétről hétre központilag kinyomtatnak egy hatoldalas kis brosúrát, ez minden katolikus templomba eljut, benne az olvasmány, a szentlecke, az evangélium és hozzá kottával a zsoltár, az alleluja, a fedőlapján az aktuális ünnephez kötődő ikon vagy mozaik. Eleinte nem értettem, miért van erre szükség, hát nem egyszerűbb fülelni, mit olvasnak fel a misén? Az egyik ok, amiért szükségük van a „látásra”, az az, hogy a japán nyelv tele van azonos hangalakú, de különböző jelentésű írásjeggyel. Segít az embernek, ha a szemével végig követheti a szöveget, és tudatosítja, itt éppen melyik írásjegyről van szó. És hát persze missziós célja is van. A japán lakosság mindössze körülbelül másfél százaléka keresztény, minden láthatóvá tétel misszió. Előfordul, hogy nem hívők is be-betérnek a nappal folyamatosan nyitva álló templomokba, főleg a nagy természeti katasztrófák után, amikor az emberek vigasztalást, lelki megnyugvást keresnek.
– Négy gyermekük született, miközben Japánban 1,3 az átlagos gyermekszám… Meséljen róluk!
– Yumika tizenegy, Marika nyolc-, Tomoki hat-, Haruki pedig egyéves. Mind a négyük keresztelője Magyarországon volt, hogy együtt ünnepelhessünk a családdal és a barátainkkal. Hivatalosan egy utónevük van, mert így egyszerűbb itt az élet – az űrlapok többségét például a japán nevekhez igazítják, vagyis annyi helyet hagynak csak, hogy a manapság legfeljebb hat kandzsiból álló japán nevek odaférjenek. A férjem neve például két-két kandzsiból áll: 池(ike)松(macu) 裕(hiro)史(si). A fiaink neve is ilyen: 知(tomo)紀(ki), 明(haru)紀(ki), de a lányaink nevében például minden szótaghoz külön írásjegy tartozik 由(yu) 美(mi)香(ka), 茉(ma)里(ri)香(ka). Érdekesség, hogy minden dokumentumon ki kell írni szótagírással az embernek a nevét, így válik egyértelművé az ejtés, mivel egy-egy kandzsinak több olvasata is lehet. A csomagszállító futárok mindig hangosan rákérdeznek a névre, nehogy téves kézbesítés történjen. A férjem nevét egyszer így ellenőrizték: „Ikemacu Júdzsi” úr? Akár az is lehetne. Vagy Júsi, Hirofumi… Magyarországon a vezetéknevünk okoz néha galibát. A férjem után én is a nemzetközi életben praktikus Hepburn-féle átírást választottam, ahol a „cu”-t „tsu”-nak írják. De egy magyar ennél inkább a „cs” hangra asszociál. A gyerekeknek, hogy magyar gyökereikre büszkék lehessenek, a keresztségben Magyarországon is ismert keresztneveket választottunk. Yumika védőszentje boldog Salkaházi Sára, Marikát, akinek a neve Japánban is létezik (de semmi köze a Máriához, jelentése: „jázminillatú szülőföld”) Kisboldogasszonyra bíztuk, de azért megkapta a Rózsa nevet is, hogy ne lógjon ki a testvérei közül, Tomoki a japán keresztény szamuráj, Takajama Ukon keresztneve után Jusztó (Jusztusz) lett, Harukira pedig Márton Áron püspök vigyáz.
– Mit jelent számukra Magyarország, mennyire tudnak magyarul?
– A gyerekek szívből kötődnek Magyarországhoz, ahogy tudják, hogy japánok, ugyanúgy megvan bennük a magyarságtudat. Anyaként az egyik legnagyobb vágyam, hogy magyar nyelven is író, olvasó felnőttekké váljanak. Ehhez nagy tudatosság, kitartás és lelkesedés kell. Játékosan állok hozzá, babakoruktól magyar meséket olvasok nekik (jelenleg több itthon a magyar gyerekkönyv, mint a „felnőtt” irodalom), és amikor egyedül vagyok velük, csak magyarul beszélek hozzájuk. Akkor is, ha ők japánul válaszolnak. Sőt, fut bennem egy automata szinkrontolmácsprogram is, amikor japánul kapok választ, a visszacsatolásban magyarul erősítem meg a hallottakat. „Igen? Ugrálóköteleztetek a nagyszünetben? De jó!” Az írást is elkezdtük tanulni, de ugye mivel anya tanít, döcög a dolog. Az idei évre az egyik célom a rendszeres magyartanulás. A kedvenc játékunk az „én mondom japánul, te mondod magyarul”, amiben mindenki a korának megfelelő szavakat, mondatokat kap. Ezt fürdés vagy vacsorakészítés közben is lehet játszani. Haladó változata a „fejezd be a mondatot!”. Ha nagy leszek… Ma azért keltem föl nehezen, mert… Itt a kreativitás fejlődik. Yumika szókincse a legszínesebb, ami nem csoda, hiszen óvodás koráig velem volt otthon, mintha egy kicsi Magyarország lettünk volna. A tesói már vegyes nyelvi közegben cseperedtek; mindig a nagy hozta haza az óvodából, iskolából a japán nyelvet. Marika a leglelkesebb, ő hosszú mondatfüzérekkel is megbirkózik, ha lassan is, de végigmondja, amikor hozzám beszél. Tomokinál annak is örülök, amikor a „Na, mi volt az óvodában?” elmés anyai kérdésre magyarul vágja rá, hogy „Semmi!”. Haruki pedig másfél évesen fele-fele arányban használja a magyart és a japánt. A nyelvet és kultúrát persze leginkább akkor isszák magukba, amikor Magyarországon vagyunk.
– Amikor iskolába mennek, hogyan tanulnak meg írni? Hogy néz ki az írásfüzetük? Egyáltalán hány írásmódot és milyen sorrendben tanulnak meg, és mitől függ, hogy vízszintesen vagy függőlegesen kell-e írni?
– A japán írásrendszer háromféle írásból áll. A kandzsi Kínából származó, logografikus eredetű írás, egy írásjegy egy szót (főleg főneveket, igetöveket) jelöl. A legnagyobb kandzsiszótár ötvenezer írásjegyet tartalmaz, de a mai iskolásoknak a kilencedik osztály végére elég 2136-ot megtanulni. Nemcsak olvasni, írni is, méghozzá megfelelő vonássorrendben. A hiragana negyvenhat, a kandzsihoz képest egyszerű írásjegyből álló fonetikus szótagjelrendszer, ragok, toldalékok, kötőszavak lejegyzésére használják (a-i-u-e-o, ka-ki-ku-ke-ko, sza-si-szu-sze-szo… és így tovább). Az egy-egy kandzsi leegyszerűsítéséből kialakult, szintén negyvenhat alapelemből álló katakana sor pedig az idegen szavak, külföldi nevek, indulatszavak, állatok, növények vagy a mondaton belül kiemelésre szánt kifejezések leírására szolgál. Ehhez jön pluszban a rómadzsi, azaz a latin betűs ábécé. A hiragana és katakana írást néhány hónap alatt elsajátítják az elsősök, aztán jön a kandzsik végeláthatatlan, szépséges folyama. Az általános iskola első osztályában nyolcvan, másodikban százhatvan, harmadikban kétszáz, negyedikben kétszázkét, ötödikben százkilencvenhárom, hatodikban százkilencvenegy kandzsit tanulnak meg. Ezután jön a hároméves kisgimnázium, ahol tovább bővül a tudás. A gyerekek ecsettel, tussal is gyakorolják a kalligráfiát. Először függőlegesen, jobbról balra tanulnak meg írni, az olvasókönyvekben is így követik egymást az oldalak (ami nekünk a vége, az a japánoknak az eleje). Közben fokozatosan találkoznak vízszintes szövegekkel, például a szöveges matematikafeladatok ilyenek. A füzetek jellemzően négyzethálósak, de a négyzetek sokkal nagyobbak, mint nálunk. Mi, szülők is függőlegesen váltunk üzenetet a tanárokkal a gyerekek üzenőfüzetében. Órán is sokat gyakorolnak, de otthonra is marad házi feladat.
– Ritkán botlik bele európai ember, de még az internet sem úgy néz ki a Távol-Keleten, mint itthon. Hogy használják japánban a telefont és a számítógépet, hogy lehet írásjegyeket géppel írni?
– A weboldalak címét rómadzsival, vagyis latin betűkkel kell beírni. Maga a tartalom persze a háromféle japán írásrendszer kombinációjából épül föl. A gépelés pedig úgy működik, hogy a billentyűzet alapvetően latin betűs. Legyen a beírandó szó például „kansó”. Bepötyögjük a Hepburn-féle, angol nyelven alapuló átírással: ka-n-sho-u. A rendszer ekkor automatikusan kidobja az összes ilyen hangalakú szót kandzsi formában, én pedig lepörgetve a listában kiválasztom a megfelelőt. A kansó szónak, attól függően ugyanis, melyik kan és melyik só írásjegy van benne, számos jelentése lehet: javaslat, teljes győzelem, beavatkozás, rázkódáscsillapítás, elérzékenyülés vagy éppen korallzátony. Sőt, lehet a téli hidegnek ellenálló fenyő is, amit átvitt értelemben arra az állhatatos emberre használnak, aki kitart az elvei mellett. És a japán nyelv tele van ehhez hasonló kifejezésekkel. A japán szóviccek is erre a nyelvi sajátosságra épülnek. A klaviatúra átállítható különben, úgy minden gomb egy-egy hiragana (ha-hi-fu-he-ho, ta-csi-cu-te-to…) lesz, de kevés japánnak áll kézre. A telefonon írás ugyanígy működik, csak kompaktabb formában. A háromszor négy rubrikából álló „hiraganatáblán” minden „gomb” egy-egy hiraganasort rejt. Ráhelyezem az ujjam, akkor előjön az adott sor (például a-i-u-e-o, vagy ma-mi-mu-me-mo), és kiválasztom a megfelelő hiraganát.
– Visszatérve a fordításra: az Endó-kötet utószavában egy sor izgalmas példát felidéz, amikor nem volt elég fordítani, hanem magyarítani kellett, azaz nem tükörpontos nyelvi megoldással, hanem valamilyen leleménnyel tudott visszaadni egy-egy fordulatot, jelentésárnyalatot, stíluselemet.
– A műfordítás flow-élménye Tomoki születése után talált rám, és azóta minden ebbe az irányba vonz. Igyekszem minden szempontból ráérezni az adott íróra, és alázattal a magyar hangjává válni. Meghallgatok vele interjúkat, olvasok róla, tőle, és ha felbukkan a szövegben egy nehezen fordítható kifejezés, akkor addig kutatok, amíg meg nem találom a megoldást. Valamennyire nyilván az én stílusom is benne lesz a szövegben, hiszen a műfordítás alkotói munka, egy korábban nem létezett szöveg létrehozása, de a műfordító akkor végzett jó munkát, ha sikerült végig láthatatlannak maradnia. Ha az olvasót semmi nem zökkentette ki, el tudott merülni a műben, és olyan olvasmányélményt kapott, amelynek végén jólesően nyugtázza, milyen gördülékeny és magával ragadó az író stílusa, azzal tulajdonképpen minket is dicsér. Érdekes, hogy a külföldi kiadók, így a japánok is feltüntetik a műfordító nevét a borítón, ez megbecsülés mind felé, mind az olvasó irányába, aki így kevesebb lapozgatással is meg tud győződni arról, kinek a közreműködésével született a mű.
– Japán írókat többen is tolmácsolnak magyarra – mennyire működik a transzfer a másik irányba?
– A magyarnyelv-oktatás és a magyar irodalom japán fellegvára az Ószakai Egyetem Magyar Tanszéke, de meglepően sok egyetemen oktatják a nyelvet. A legismertebb műfordítók Hani Kjóko (Marék Veronika), Waseda Mika (Nádas, Esterházy, Krasznahorkai), Okamoto Mari (Kosztolányi, Spiró), Ivaszaki Ecuko és Ucsikava Kazumi, de kortárs irodalmat fordítanak többen is. Nagy örömünkre egyszer egy kis kávézóban egy Kippkopp-kötet jól ismert borítója nézett le ránk a könyvespolcról, japánul.
– Lapzártánk idején jelentette be Martin Scorsese filmrendező, hogy az Endó-regényből készült Némaság után az író egy másik könyvét is megfilmesíti, ezúttal a Jézus életét. Érdemes lehet még lefordítani Endó valamelyik regényét, vagy más japán szerző hasonló, keresztény vonatkozású könyvét?
– Endó Súszaku egész művészete a kereszténység és a japán életfelfogás összeférhetőségével foglalkozott. Azért is érdekes és fontos téma ez, mert – akár tudatos, akár tudattalan szinten, de – minden keresztény japánt érint. Nemeshegyi tanár úr egyszer mesélte nekünk, hogy a japán keresztények gyakran kérdezték tőle, szabad-e ilyen-olyan sintó vagy buddhista szertartásokon részt venniük. Megkongathatják-e például újévkor a szentély harangját, gyújthatnak-e füstölőt halott szerettük ravatalánál? (Pepi bácsi válasza „igen” volt.) Endó mellett van még egy japán író, akit érdemes lenne megismernie a magyar keresztény olvasóközönségnek: ő a 2023 januárjában, kilencvenhárom évesen elhunyt katolikus börtönpszichiáter, Kaga Otohiko. Takajama Ukon című regényének főszereplője az a 2017-ben boldoggá avatott japán keresztény daimjó, azaz hadúr – keresztnevén Jusztó –, aki a szamuráj erkölcs és a keresztény tanítás egymásnak feszülő kettősségében kereste az igaz utat. Ezt a könyvet mindenképpen szeretném egyszer lefordítani. Még jezsuita szál is van benne!
IKEMATSU-PAPP GABRIELLA MŰFORDÍTÁSAI
Murakami Haruki: A kormányzó halála (Mayer Ingriddel közösen), Geopen Kiadó, 2019
Tawada Yoko: Tokió utolsó gyermekei, Jelenkor Kiadó, 2023
Endó Súszaku: Csodálatos bolond, Jezsuita Kiadó, 2023
