Franciaországban kitiltották az iskolákból a mobiltelefonokat – jelent meg a hír még márciusban. Az intézkedés egyik célja az volt, hogy megfékezzék az internetes zaklatásokat, amelyek sokkal komolyabb problémát jelentenek a kamaszok körében, mint ahogy azt gondolnánk. Ám – tetszik vagy sem – az okoseszközökről már nem lehet leszoktatni őket.
Amikor én jártam gimnáziumba, tanítás közben nem használhattuk a telefonunkat – ezek többnyire nem is voltak okosak –, a padokban lehetett tartani őket kikapcsolva, és rettenetesen kínos volt, ha mégis megszólalt egyik-egyik. Ilyenkor kiderült, hogy nincs leállítva, a tanár pedig elvette. Még nincs tíz éve, hogy érettségiztem, mostanra mégis nagyon sokat változott ez is. Amíg én középiskolásként esténként a nagy asztali számítógép előtt próbálgattam az MSN chatprogramot, mostanra a legtöbb kamasz a telefonján, tabletjén stb. tart kapcsolatot a többiekkel – akár tanítás közben is. Bőven van erre platform: ott a Facebook, a WhatsApp, a Viber, a YouTube, az Instagram és sok hasonló alkalmazás, amelyeknek (szégyen az igazság) én talán a létezéséről sem tudok.
Valós gondok a virtuális térben
A francia osztálytermekben jelenleg tilos a telefonhasználat, s ezen még szigorítottak: a következő tanévtől az iskolák egész területén érvényes a tiltás. Ehhez ugyan törvénymódosítás szükséges, de ezt nyilván megoldják a döntéshozók. Az új jogszabály azokra a tanintézetekre vonatkozik, ahova tizenhat éves korukig járhatnak a gyerekek. A francia oktatási miniszter érvei között szerepelt egy klasszikusabb – a diákoknak a tanulásra és egymásra kellene figyelniük – és egy figyelemfelkeltőbb is: a tiltás a zaklatás elleni küzdelem része. Milyen zaklatás? – kérdezhetjük felnőttes magabiztossággal, mondván, akit online bántanak, az tegye le a telefont, vagy lépjen ki az adott alkalmazásból, és mindjárt megszabadul a zavaró emberektől.
Tari Annamária pszichológus egy rádiós beszélgetésben érdekes példával szemléltette, miért okoz hatalmas stresszt egy kamasznak, ha folyamatosan telefonok veszik körül. Ilyenkor egy fiatal lány például állandóan retteghet, hogy ha nem tökéletes a sminkje, és nem néz ki fantasztikusan, akkor fél óra múlva több százan fognak nevetni az internetre kikerült fotóján. Az elsősorban fiatalokkal foglalkozó szakember nagyon figyelemreméltó és előrelátó intézkedésnek nevezi a francia iskolák felszabadítását az okoseszközök okozta megszállás alól. Még akkor is, ha ez első látásra kevésnek tűnhet, mert a tanítás után persze a diákok azonnal előveszik a telefont, és minden folytatódik.
Az internetes zaklatást a fiatalok körében valós veszélynek tartja a pszichológus, és ezzel nem csak ő van így. Az UNICEF tavaly áprilisi kutatása szerint a 10–18 éves gyerekek nyolcvannyolc százalékának van valamilyen közösségimédia-profilja, és közülük minden harmadik kiskorú találkozott már online bántalmazással. A magyarországi fiatalok nyolcvan százaléka az internetes zaklatást súlyosabbnak tekinti ennek egyéb formáinál. A virtuális térben az arctalanság mögé bújnak a gyerekek, és így sokkal durvább dolgokat megfogalmaznak egymással szemben, agresszívebbé válnak – mondja a szakember. A probléma súlyosságát szomorúan szemlélteti, hogy az elmúlt években több hír is napvilágot látott öngyilkosságba menekülő kamaszokról, akik kortársaik folyamatos internetes szekálása miatt vetettek véget az életüknek.
Egy friss amerikai kutatás szerint a 8–12 éves korosztály a közösségi média miatt egyre rosszabb lelkiállapotban van. A kamaszokban kialakulhat az alkalmatlanság és a kisebbrendűség érzése. Mintha nem lenne elég, hogy küzdeniük kell azzal a nyomással, amelyet a felnőttek helyeznek rájuk, a kortársak agressziójával és saját negatív érzelmeikkel, mindezt egy olyan világban, ahol állandóan mindenkivel össze vannak kapcsolva, és megszokják, hogy érzelmi szükségleteiket az interneten azonnal ki tudják elégíteni. A pszichológus szerint a gyerekekre folyamatos információáramlat zúdul, ezért nem is kell csodálkozni, ha néha kevés a szemükben a kíváncsiság.
Mitől függ a gyerek?
Tari Annamária figyelmeztet: akár elvonási tüneteket is okozhat, ha megfosztják a gyerekeket az online tér lehetőségétől, ilyenkor agresszívvá, indulatossá válhatnak. Sok kutató pedig attól tart, hogy a fiataloknak olyan szinten az életük részévé válnak az okoseszközök, hogy nehéz lesz elhinniük, hogy nélkülük is lehet élni.
Pál Feri atya is figyelmeztetett az említett műsorban, hogy az okostárgyak függőséget okoznak, főleg ha egy pár éves gyereknek már odaadják ezeket. A mentálhigiénés szakemberként is ismert katolikus pap hozzátette: a kialakulatlan személyiséget és idegrendszert az eszközök olyan módon kezdik birtokba venni, hogy mi naivul azt mondjuk, személyre szabjuk az eszközeinket, ám valójában ezek személytelenre szabnak bennünket. Pedig kutatások bizonyítják, hogy
vagyis emberek, kapcsolatok kellenek nekik, az, hogy kötődéseket alakíthassanak ki. Pál Feri példaként elmesélte, hogy egyszer egy autóban utazott egy családdal, ahol a hét-nyolc éves kisfiú nagyon örült, hogy beszélgethet a szüleivel, ezért lényegtelennek tűnő kérdésekkel bombázta édesapját (melyik a nagyobb: Ausztrália vagy Európa, Afrika vagy Európa?). A szülők végül megelégelték a faggatást, és rászóltak a gyerekre, hogy ne kérdezzen „hülyeségeket”, nézze meg a választ a Google-on. A kisfiú persze csalódott volt, hiszen ő csak beszélgetni akart, a válaszok megnyugtatták volna afelől, hogy számíthat az édesapjára. A felnőttek felelőssége itt válik hangsúlyossá – tette hozzá Feri atya –, mivel itt már az a kérdés, „hogy mi vagyunk-e még olyan egészségesek, hogy fölismerjük, a gyerekeink még minket akarnak”.
Gonosz okoseszközök! – Tiltsuk meg?
Többször hallottam idősebbeket panaszkodni az elkorcsosult okosvilág miatt, mert mindenki folyamatosan nyomogatja a telefont, nem lehet beszélgetni. Van is ebben valami. Egy baráti találkozón is az asztalon hevernek a telefonok, sokan pedig (köztük gyakran én is) ha fáradtak, csak merednek a képernyőre, és görgetik le a Facebook-hírfolyamot. A férj/feleség hiányolja a társát, aki folyton a gép mögött ül, az egy házban lakó testvérek chatelnek egymással a másik szobából, a szülő pedig elborzadva tapasztalja, hogy gyermeke még be sem fejezte az ebédet, már elővette a telefont (ha épp nem fotózta le előtte a tányérját, hogy megossza, mit evett). Ilyenkor persze kevéssé hiteles, ha az adott felmenő leszidja a gyereket, aztán maga is előveszi a mobilt, mert talált valami érdekeset, aranyosat. Pál Feri emlékeztet, hogy már az idősebb generáció is függő, a saját rövid távú érzelmi stabilitásunkat és egyensúlyunkat mi is okoseszközök révén szabályozzuk. Így persze a kisebbeknek is nehezebb megtiltani az online kapcsolódást.
Az ilyenfajta szabályozás Tari Annamária szerint sem elegendő önmagában. Ő a francia iskolai intézkedéssel kapcsolatban azt mondja: meg kell értenünk, hogy
Ebben egyetértés mutatkozik a szakemberek között. Pál Feri hangsúlyozza, hogy a digitalizáció, a technika, az online tér és az okoseszközök nem rosszak vagy jók, „a technológia önmagában semmiről sem tehet, mi tehetünk bármiről, ami történik”. Az okostárgyat nem érdemes pedagógiai eszközként használniuk a szülőknek, mert a gyermek rászokik. Ehelyett ott kell lenni, érzelmi kapcsolatokat kialakítani, játszani, válaszolni, és időt szánni a kérdező utódra.
Helyünk az új világban
Úgy gondolom, az olvasók nagy része digitálisan képzettnek tekinti magát, biztosan mozog az e-mailek, a legnépszerűbb közösségi oldalak és okostelefonok világában. Sokan azt gondolhatják, értenek mindehhez, és emiatt megértik a gyerekeket, kamaszokat is, akik már ebbe születtek bele, és életük természetes részévé vált az érintős képernyő. De valójában nehéz felmérni és felfogni a kiskorúak virtuális világát. Mindenki ismeri a YouTube-ot, de az ott népszerű tinisztárokról nem feltétlenül tud, a vloggereket nem követi (vagy azt sem tudja, mi fán teremnek), nem érti, miért fontos a My Story az Instagramon, és nem tudja feldolgozni, hogyan fordulhatott elő, hogy néhány Musical.ly-sztár közönségtalálkozójára annyi, de annyi kamasz gyűlt össze a Mammut bevásárlóközpontban, hogy az eseményt végül le kellett fújni. Mi az a Musical.ly, kiért rajonganak ezek a gyerekek, hogy lehet ilyen celebeket követni, miért kell elvinnie a szülőnek a lányát vagy a fiát, hogy találkozzon velük? Érthető a felnőttek zavarodottsága. De muszáj együtt élni a jelenséggel. Amit tehetünk: kapcsolatba kerülünk a gyerekkel, okoseszközök helyett magunkat adjuk neki , beszélgetünk vele az életéről, az iskoláról, az élményeiről, akár arról, hogy az interneten zaklatják, megértjük és nem tiltunk, jó példával járunk elöl.
Én a magam részéről szeretnék mindennap egy óra „okosmentes időt” kialakítani a férjemmel, amikor csak egymásra figyelünk. Így ha majd érkezik a kis jövevény, megtanulhatná, hogy mi e tárgyak nélkül is tudunk élni. Ha csak egy kis időre is, de képesek vagyunk rá, talán ő is képes lesz.