Két szakácskönyve is megjelent, főzőműsora van, messzi földről indulnak el csoportosan, hogy megkóstolhassák Paskó atya ételeit, és készül a szakács-világbajnokságra. Amikor azt mondja, a plébánián néha KMT – azaz ki mit talál, abból főz – napokat tartanak, nem tudom elképzelni.
Éjjel tizenegy. Másfél órája állunk a szerb és a magyar határ között egy végeláthatatlan kocsisorban, amikor eszembe jut szabadkai fotósunk mondata:
„Hiába van közel Magyarország – itt van Szeged néhány kilométerre –, a határ miatt mégis olyan messzinek tűnik, hogy csuda.”
Pedig a „kinti” Kelebiára menve tényleg épp csak át kell lépni a határt. A hatalmas erdőkkel körbevett, hosszan elnyúló, kétezer-száz fős szerbiai faluban a lakosság hatvan százaléka magyar, de még annyira erős a dominanciájuk, hogy a szerbek és a horvátok is megtanultak a nyelvünkön. (A nem sokkal délebben fekvő Zedniken épp fordítva van, ott a magyar lakosság is már inkább megtanult horvátul.) Az is különlegessé teszi a települést, hogy a környező, kihalófélben lévő vajdasági falvakkal ellentétben itt létszámnövekedés tapasztalható. Így a katolikus templomban manapság több a keresztelő, mint a temetés.
De nem mindig volt ez így. Az 1938-ban épült kelebiai templomnak sokáig plébánosa sem volt. Mint az oldallagosan ellátott fíliákon általában, a szomszéd város papja, ha a saját plébániáján már elvégezte a teendőit, a maradék energiáját szánhatta Kelebiára. Igazi közösségi élet emiatt nem is alakult ki.
Paskó Csaba érkezésével azonban új korszak vette kezdetét az egyházközségben. A templomot és a körülötte levő telket megtöltötték a különböző egyházközségi csoportok, a néhány éve még elhagyatott, vert falú, korhadt hajópadlójú parasztház pedig mára takaros plébániává alakult, és megtelt élettel.
Előétel: bácskai batyu
Hajnalban már a piacon volt, hogy a legkiválóbb alapanyagokat szerezze be az ebédhez. Mire odaérünk, nagy vonalakban már előkészítette a négyfogásos menüt. Az étkezőben terített asztal vár minket. De előbb a templomot, az orgonát mutatja meg nekünk. Amíg ő velünk beszélget, lelkes munkatársai a konyhában szorgoskodnak.
Nem ilyennek képzeltem a kis falu templomát. Meglep a velencei hangulatot idéző, fából készült mennyezet és karzat. A tér nyugalmat áraszt, rendezett és tiszta. A padlót színesre festi az ablakokon beömlő napfény.
Míg a Vajdaságban több plébánia akkora földekkel rendelkezik, hogy csak az árendákból fenn lehet tartani a templomot,
elvállalni egy olyan plébániát, ahol nincsenek megfelelő anyagi feltételek és nincs közösség, nem könnyű feladat. Paskó Csaba a grazi zeneakadémián szerzett diplomával a zsebében, komolyzenei karrierrel, szakácskönyvvel és főzőműsorral a háta mögött azonban éppen ide kérte helyezését a püspökétől.
Amikor átvette a plébániát, volt, aki figyelmeztette: jól gondolja meg a dolgot, hiszen az egész tanári fizetése rámehet, hogy ki tudja fizetni a villanyszámlát, ez azonban nem tudta elvenni a kedvét. 2011-ben többek között kulturális értékmentés céljával érkezett a faluba. Feladata a közelben lévő bácskai Kerény orgonájának megmentése és Kelebiára hozatala volt. „Emellett vágytam is arra, hogy plébános legyek. Már tíz éve voltam pap, lelkileg mélyponton voltam: mindenhonnan csak a panaszt hallottam, és hogy el kell innen menni” – emlékszik vissza.
Pár évvel azután, hogy idekerült, újra megszólalt a vajdasági orgonaépítő mester, Franz Lindauer 1938-ban épített orgonája. A hangszeren a második világháború végéig játszottak Kerényben, de miután elűzték innen a svábokat, az orgona elnémult. A faluba telepesek költöztek, a templomot átvevő pravoszláv egyháznak pedig nem volt szüksége a hangszerre. Aztán Paskó Csaba megmentette.
Meséli, hogy kisebb csodára is szükség volt, hogy az orgona újra megszólalhasson.
„Tudtam, hogy mi magunk nem tudjuk összekalapozni a pénzt. Az orgonát legtöbben luxusnak tartják, ilyen célokra nemigen adnak, így a csodában reménykedve Szent Antalhoz fordultam, és üzletet ajánlottam neki. Ígéretet tettem, ha az orgonára sikerül pénzt szerezni, és sikerül megszólaltatni a hangszert, kap tőlem egy színes ablaküveget, egy vitrázst, ami őt ábrázolja.”
Persze azért Paskó atya sem tétlenkedett. Rengeteg befolyásos embert keresett meg, és számtalan helyre adott be pályázatot. Amikor aztán egy évvel később éppen Páduai Szent Antal ünnepén, június 13-án hívást kapott, hogy a Bethlen Gábor Alap támogatásával elkészülhet az orgona, nem felejtette el korábbi ígéretét. „Az üzlet az üzlet. Első dolgom volt, hogy hálát adjak, és mielőtt az orgona munkálatait folytattam volna, megrendeltem az ablakot.”
Rövid hangszerbemutató után a zenész papból hirtelen megszólal a lelkiismeretes séf: „A spárgának nem tesz jót, ha sokat áll, és szerintem már elkészült a hollandi mártás is, úgyhogy menjünk.”
Spárgakrémleves
„Sokszor látom, hogy a borsócsírát félreteszik, mert azt hiszik, csak díszítés, és nem lehet megenni, pedig amellett, hogy kiváló dekoráció, nagyon gazdag vitaminforrás is” – veszi kezébe a tányéromat házigazdánk, és egy kerámiakancsóból önteni kezdi a selymesen lágy krémlevest a művészien elhelyezett párolt spárgából, mozzarellagolyóból és pirított hagymából álló dekorációra. Ahogy a tányér lassan megtelik a gőzölgő fehér lével, apró, zöldes tökmagolajgyöngyök úsznak a felszínre, amitől igazán ínycsiklandóvá és ellenállhatatlanná válik a látvány és az illat. Az aperitifként elfogyasztott fél deci körte gyümölcsösségére a karamellizált cukortól édeskés leves kivételesen izgalmas ízélményt nyújtva felel.
„Amikor ötéves koromban megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt válaszoltam: pap vagy szakács – emlékszik vissza a plébános. – Erre anyám kijelentette: »Egyik sem, fiam. Mi az, hogy pap leszel? Nem tudod te azt még eldönteni. Szakácsnak meg eszedbe ne jusson elmenni!«” A gasztronómiának errefelé még mindig nem túl nagy a becsülete. Azóta is többször vonták már kérdőre Csaba atyát: amellett, hogy pap, karmester, tanít a szabadkai zenei szakközépiskolában, mit akar még a főzéssel – az olyan ciki, mondják. Ám mára világossá vált: gasztronómiai érdeklődése nem csupán időigényes hóbort. Egyrészt fontos közösségszervező eszköz, másrészt a helyi adottságokat kihasználva a plébánia gazdasági fenntarthatóságát is segíti vele. A bácskai talajon termő gyümölcsökből dzsemeket, a meggyből, eperből bort, a dióból, körtéből pedig pálinkát készítenek. A templomkert harminckilenc tőből álló szőlőjében körülbelül ezerötszáz kiló szőlő terem, amiből hatszáz liter bor készül évente. Ezt használják misebornak, ezzel kínálják a vendégeket, a maradékból pedig bőségesen tudnak palackozni is.
A helyiek közül többen félve nézték, amikor a plébános a házi lekvárokat és borokat értékesíteni kezdte, ám szerinte semmi kivetnivaló nincs abban, hogy a templom és a plébánia fenntartásának anyagi feltételeit a maguk által előállított termékekkel teremtik elő. „A középkorban sem volt ez másként. De még ma is vannak olyan nagy kolostorok – gondoljunk a pannonhalmi főapátság borászatára –, amelyek termelőként is megnyerték az emberek bizalmát. Kiváló borászaik vannak, és színvonalas vendéglátóegységeik fontos anyagi forrást jelentenek a kolostornak – emlékeztet. – Természetes, hogy vannak anyagi szükségletek. Nem a pénztől kell félni, az csupán eszköz. A baj az, ha céllá válik az ember életében.” És valóban, a kelebiai plébánia jó példa arra, hogyan lehet látszólag lehetetlen körülmények közt is értéket teremteni. Tevékenységével Csaba atya nemcsak a templomba járó katolikus közösséget szólítja meg. Feladatának tekinti a történelmi egyházakból kilépett kereső emberek megszólítását is. Mint mondja, elszomorítja, amikor azt látja, hogy sokan a jobb megélhetés reményében inkább elmennek külföldre mosogatni, a jó zsíros bácskai földeket meg közben sorra adják el. Holott itt megvannak az adottságok, hogy ha van az embernek egy kis darab földje, akkor lehet boldogulni. „Ha én egy ilyen kis plébánián meg tudtam csinálni, akkor bárki meg tudja csinálni.”
Vargányagombás rizottó
„Van egy bunyevác kovácsmester a falunkban. Amikor megkértem, készítsen nekem egy kovácsoltvas fatartót a cserépkályhám mellé, azzal kezdte, hogy kijelentette, ő nem hívő, és ne is próbáljam megtéríteni. Ki akarja magát megtéríteni? – kérdeztem – Megyek, hozok a pincéből egy kis kövidinkát. Remélem, a bort nem veti meg.” A kovácsmester azóta, hogy megismerte a plébánost, többször is dolgozott a kelebiai templom megbízásából. Pénzt soha nem fogadott el érte. Házigazdánknak nem egy hasonló története van arról, hogy a gasztronómia által sikerült megszólítania embereket. Sokszor megtapasztalta, hogy egy-egy ilyen kötetlenebb találkozón, közös főzéskor vagy ebéd közben a hétköznapjaikban elcsigázott, kedvetlen emberek is könnyen jó kedélyű társasággá válnak: megerősödnek, mosolyognak, visszanyerik az életkedvüket.
„Nem az a feladatunk, hogy kioktassuk az embereket arról, hogyan kellene élni, hanem az, hogy közösségeket teremtsünk, és meghívjuk őket oda. Mert csak közösségben tudunk igazán személyessé válni egymás számára, a templomba járók tömegében nem”
– magyarázza szenvedélyesen, miközben késével a villára igazít egy kis falatot a vargányagombás rizottóból.
Hogy mondandójának nagyobb nyomatékot adjon, Loyolai Szent Ignácot idézi: mindent Isten nagyobb dicsőségére. Egy mandulával töltött csokigolyóval is lehet magasabb célokat szolgálni – gondolja tovább aztán a jezsuita jelmondatot. „Akár séfként dolgozom, akár tanítok, vagy karmesterként állok a szimfonikus zenekar előtt, mindig próbálok a dolgok mélyére világítani. Van, hogy nem is beszélek istenes tartalmakról, csak főzök, tanítok, vezénylek. De akik körülöttem vannak, tudják, hogy azt is papként végzem. És ez talán elgondolkodtatja őket.”
Szervezőkészség. Paskó atya szerint ez a jó karmester, a jó séf és a jó pap alapadottsága.
Azt meséli, hogy augusztus végéig tele a naptárja. Gasztronómiai események, szimfonikus koncertek, tanítás, plébániai teendők, fejlesztések. De hogy bírja ezt a sok mindent – teszik fel neki sokszor a kérdést –, és hogy viseli az ezzel járó stresszt? „Hát úgy, hogy jó munkatársaim vannak” – feleli egyértelműen. Alapelve, hogy nem az a jó vezető, aki mindent a kezében tart és maga akar megcsinálni, hanem aki olyan embereket vesz maga mellé, akikben megbízik, és akiket úgy tud irányítani, hogy jól elvégzik a feladatokat. „Én koordinálom a teendőket, bátorítom a munkatársaimat, megteremtem a feltételeket, és amikor arra van szükség, teljes mértékben odaállok.”
Köleskrém
Esküvői katalógusban jól mutatna a hirdetés: Három az egyben! A kelebiai plébános esket, elkészíti a menüt a vacsorához, és biztosítja a lakodalmas zenét. Paskó Csabának természetesen eszébe sem jut, hogy így reklámozza magát, noha valóban minden területen megállná a helyét. Amikor csokornyakkendőben és frakkban kiáll a szabadkai szimfonikus zenekar elé, és felemeli karmesteri pálcáját, senki nem gondolná róla, hogy zenei pályája egész máshonnan indult. Persze aki ismeri, tudja, hogy egy lakodalomban, ha mikrofon kerül a kezébe, egy magyarnótacsokrot elénekelni nem jelent gondot számára. „A bácskai magyar véremet, a mulatós mentalitásomat nem tudom letagadni” – vallja be. Majd megtudjuk, édesanyja parancsolta meg, hogy tanuljon meg valamilyen hangszeren: „Fiam, ha tudsz harmonikázni, elmész hétvégén egy bankettre, és már biztos nem halsz éhen” – emlékszik vissza szülője intésére. A nagyapai hagyományokat követve így hát gyerekként beállt a Berci Band nevű mulatós zenekarba. „Sose felejtem el, hogy ott állok a színpadon a harmonikával, és húzom az akkordokat a háttérben. Odalép elém az ember, ráköp a pénzre, és azt mondja: »Most húzd el azt, hogy ’Nem tudom, az életemet hol rontottam én el…’«, és akkor nekem azt kellett játszani. Aztán aznap este majdnem annyi pénzt kerestem, mint apám egy havi fizetése.”
Mialatt hallgatom, ahogy egymás után meséli a történeteit, az jut eszembe, hogy az a ki mit talál, abból főz mondása a nap elején talán nem csak a gasztronómiára vonatkozott. Nekem úgy tűnik, hogy a lehetőségeket megragadva ő a konyhán kívül is KMT-napokat tart.
„Ugye milyen érdekes, hogy a bazsalikom, amit az olaszok a húsokhoz esznek, ilyen fantasztikusan harmonizál a földieperrel?” – csettint a nyelvével elégedetten, miközben kikaparja az utolsó cseppeket a köleskrémből.
Fotók: Molnár Edvárd
A cikk A Szív júniusi számában jelent meg
A beszélgetés közben fogyasztott ételek receptjei
Zöld spárga hollandi mártással, házi érlelésű sonkával és bácskai batyuval
