Ha lenne egy összeállításunk a tíz legmenőbb magyar papról, Ati tiszi biztosan benne lenne. Paks plébánosa operát hallgat a kocsiban, harminc párt esket idén, és szívesen táncol a lagziban.
1. Amikor egyedül vagy. Hogyan tudsz erőt meríteni a magányból?
Különbség van a magányosság és a magány között. A magányosság frusztráló állapot, amit az ember a legnagyobb társaságban is megélhet. A magány pedig osztályrésze minden embernek. Isten képmása vagyok: egyszeri és megismételhetetlen. Amióta ezt tudatosítottam magamban, a magányt tudatosan felvállalom. Nem szenvedek tőle, inkább az örömét élem meg; hagyom, hogy rám törjön és meglepjen. És közben rájövök, hogy ez nem is magány, mert az, aki alkotott, jelen van, és szólni akar. Ez a fajta egyedüllét tudatosan felvállalt létállapot, nem elzárkózás másoktól. Amikor megélem, Istennel, magammal és másokkal is sokkal mélyebb kapcsolatba kerülök.
2. Amikor egyedül kevés vagy. Mi hiányzik?
Mindenképpen egy ember. És mindig rácsodálkozom, hogy az én életformámban ez nem frusztráló hiányként jelentkezik, hanem nagyon erős hiányként, ami felvállalható, mert mint titokra tekintek a cölibátusra. És örülök, hogy egészségesen működöm, mert amikor arra vágyom, hogy ezt a magányt valami betöltse, akkor egy párra gondolok.
Istennel én is ugyanazt az űrt töltöm be, ami minden emberben neki van fenntartva.
Nem a párom helyett élek Vele mély, intim kapcsolatot, mert Ő nem tudja mindazt helyettesíteni, amit egy ember tud adni. Nem könnyű ezt az élethivatást megérteni. Biztos, hogy sok kérdésem lesz ezzel kapcsolatban a Jóistentől. De nem azért, mert haragszom rá, hanem mert annyira titokzatos ez az egész.
3. „Ahol ketten vagy hárman…”A közösségeid hogyan formálnak téged?
Elsősorban a plébániai közösség formál. Köztük kell a helyemet megtalálni. Persze papként érkezem, de nagyon kell vigyáznom, nehogy hivatali arcot vegyek fel, vagy szerepbe bújjak. Egy kicsi faluban a személyesebb vonások kerülnek előtérbe, városban inkább a szervezőkészségemet, a kezdeményezést kell erősítenem.
És vannak választott közösségeim, mint a Szentjánosbogár vagy a Házas Hétvége. Az a fiatalos lendület, remény, öröm, a túllépés a felszínes problémákon, amit a Bogárban tapasztaltam, erősen formált. A házasközösségben pedig látom a családok sokszor gondokkal teli útját, ami engem is arra ösztönöz, hogy kitartsak a hivatásomban.
4. Papként eddig négy áthelyezésed volt. Hogy élted meg az elválást a közösségektől?
Nagyon pozitívan. Persze van bennem hiányérzet mindig, ami azt jelenti, hogy létrejött egy egészséges kötődés, de ezt nem válságként élem meg. Sőt vágyakozom is rá mélyen előtte. De nem az ottaniak miatt. Inkább a Jóisten noszogatását érzem. Pál apostol is mindig továbbment, pedig nem volt még püspök, akitől új dispozíciót kapott. Én minden helyezésnek örültem, mert mindig új kihívást jelentett.
5. Paks az ötödik állomásod, és amikor idekerültél, azt mondtad: „Csak figyelem a Lélek indításait, hol kezd formálódni valami, amit lehet építeni…” Látod már?
Azt látom, hogy működik, igen (mosolyog). De a lényeg, hogy el kell kapni a hullámot: azt, hogy itt milyen jellegzetes módon dolgozik. Fontos, hogy ne álljak ellen semminek, és ne is legyek elhamarkodott. Rengeteg szép hajtás van, és szárbaszökkenőben az elődök munkája is. A város nagy fejlődés előtt áll. Több mint tízezren költöznek ide, ha elindul a beruházás az atomerőművel. És akkor jó lenne valami lelki atomerőművet, egy kis szigetet teremteni az új városrészben, ahol a Szent Ignác-i lelkiséget be lehet vinni a hétköznapok zajába.
Mert korunk embere a csendre vágyik: abban keresi a segítséget az életvezetéséhez.
De ez még csak egy lelkigyakorlaton kapott lélekindítás, amit le kell tisztázni: van-e egyáltalán realitása? Nem szoktam ragaszkodni az elképzeléseimhez. De a „lelki atomerőmű” jó szlogen lehetne.
6. Teremtést említettél. Téged milyen egyedi módon használ Isten a teremtő munkájában?
Velem könnyű dolga van újat teremteni, mert ha kapok egy indítást, akkor azt általában végrehajtom. Van bátorságom a kezdeményezéshez. Úgy látom, bár nagy az igény az egyéni elcsendesedésre, nyolc-tíz napos lelkigyakorlatra kevesen tudnak elmenni, de egy hétvégét szívesen szánnak rá. Ennek kell megteremteni az infrastrukturális hátterét. Mivel a tartalmat Isten adja, az én feladatom inkább jelen lenni papként. És nemcsak liturgikus keretek között, hanem a hétköznapokban is. Az is egy teremtés, hogy a pap elérhető. Mert mindazok, akik ezáltal a szentség erőterébe kerülnek, talán valamit megsejtenek. Ha ez megteremtődik, az nagy dolog. Ebben otthon érzem magam, van kedvem hozzá. A kedvet pedig a Jóisten adja.
7. Milyen szokások segítenek hétről hétre rendet teremteni a feladataid között?
Ősi tapasztalat, hogy a test megfelelő működése szükséges a lélek működéséhez is, ezért fontos az alvás és az evés. Ebéd után húsz percet szoktam pihenni, és Dobogókőn tanultam meg, hogy mindig ugyanabban az időpontban és nyugodtan egyek. Ha az ember tudatosan, lassan eszik, akkor kevesebbet fogyaszt, mint ha csak bedobálná, és sokkal jobb az emésztés is. Mindennap legalább huszonöt percet szemlélődő imával töltök.
Fontos a reggeli rituálé –imádság, reggeli, a nap átgondolása –, valamint a mozgás.
Heti háromszor kocogok. És elengedhetetlen a ritmusomban a vasárnap estétől kedd reggelig tartó szabadnap, amikor elmegyek a szülővárosomba, Pécsre. A többi spontán alakul. Van, hogy leülök a zongorához, és játszom egy órát. A zenehallgatás nagyon intenzív számomra, azt az autóban is szoktam.
8.. Nyolc óra munka az egyház szolgálatában. Hogyan lehet bevonni az egyház életébe a civil munkatársakat?
Nagy szükség van rájuk. Olyan tudás birtokában vannak, ami nekünk, papoknak nincs meg. De fontos tisztázni, hogy a hozzájárulás meddig önkéntesség, és mikortól fizetett munka. Ez nagy kihívás, mert már most is a határainkat súroljuk anyagilag. Én egy főállású munkatárssal és egy önkéntes gazdasági tanácsadóval dolgozom a plébánián. A hitoktatók főállásban vagy részmunkaidőben dolgoznak. És a hozzánk csatolt falvakban is van egy-egy munkatárs. Az is fontos, hogy ne vállaljunk többet, mint amennyit elbírunk – iskolákból például.
Hozzáteszem, Jézus mustármagról és kovászról beszélt, ami engem megnyugtat.
Nem biztos, hogy ha sokan vagyunk, akkor végezzük el a jézusi küldetést. Lehet, hogy egy pici kovász is meg tud keleszteni egy közösséget, vagy akár egy egész várost.
9. Kilenced: felajánló és hálaadó imák. Mi a tapasztalatod a közösen mondott ima erejéről?
Ahol felnőttem, nem volt divat a kilenced, így ez nem lett az életem része. A zarándoklat sokkal inkább. Minden évben elmegyek Csíksomlyóra. De konkrét kéréseket nem szoktam vinni, inkább kegyelmeket kapok, amelyeket nem tudok megfogalmazni. Sokszor csak később jövök rá, hogy mi minden született belőlük. Májusban van mindig a papi zarándoklat Máriagyűdre, ami nagyon a szívemhez nőtt, mert a szüleim és a nagyszüleim is gyakran zarándokoltak ide. És az utóbbi években zarándokhelyemmé vált Dobogókő. Sok minden történik ott, amit megint nem tudok elmondani. Egyfajta mozdulatlan intenzitás. Jálics atyától és Mustó Pétertől azt tanultam, hogy nem is kell várni semmiféle érzést vagy gondolatot. Elég, hogy az élet történik.
10. Gyakran idézed azt a bibliai részt, hogy „életed végén megérted majd, hogy mindig veled voltam”. Miért fontos ez számodra?
Volt egy nagyon nehéz időszaka az életemnek a szemináriumban, amikor mély egzisztenciális krízist éltem át. Ezért ma már rettentő hálás vagyok, mert sok ilyen szenvedéssel élő emberrel találkozom. Segítőszakmában vagyok, nagyon fontosak ezek az élmények, hiszen az, hogy én is átéltem, könnyebbé teszi, hogy beszéljek róla. Simone Weiltől szoktam idézni egy gondolatot: „A kereszténység nagysága nem abban áll, hogy természetfeletti gyógyírt ad a szenvedésre, hanem, hogy megtanít a szenvedés természetfeletti használatára.” Hogy ott ne elvesszél, hanem kezdd el használni a szenvedést arra, hogy Isten felé fordulj. Néha ez kényszerít arra, hogy előrébb lépj az istenkapcsolatodban.