„Mi Ferenc pápával ellentétben sokszor félünk az újtól, és inkább a régi tömlőbe töltenénk az új bort, aztán pedig csodálkozunk, hogy a finom bor folyik szerteszét” – vallja meg Pénzes János, aki interjúnkban visszatekint püspöki szolgálatának három évtizedére.
Csaknem harminc éve áll egyházmegyéje élén. Hosszú szolgálatából mit tart a leglényegesebbnek?
Amit személyesen talán a legfontosabbnak tartanék ebből az időszakból kiemelni, hogy eddig hatvanöt papot szenteltem, közöttük két jezsuitát és egy kármelita szerzetest is. És az idén is sok szentelés érik be, papi és diakónusi egyaránt.
Többnyelvű egyházmegyéről van szó…
Főleg magyarok lakják, olyan jó kétharmad arányban. De az itteni horvátoknak is vannak szép és népes plébániáik, főleg Szabadka környékén és a Duna mentén. De van még egy szlovák falunk is, Bácsújfalu, vagy ahogy mi nevezzük, Szelencsa, amelynek régen pontosan a fele teljesen katolikus volt, a másik felén pedig evangélikus szlovákok laktak. Sajnos nagyon sokan elmentek közülük Szlovákiába, hiszen az anyaországuktól mindjárt megkapták az állampolgárságot, ott nagyon jól megfizetik a munkát, ezért ma már jóval ezer alá süllyedt a szelencsai katolikus szlovákok száma. De nem csak a szlovákok, a magyarok és a horvátok közül is sokan elmentek. Ennek az egyházmegyének a területén a legutóbbi népszámlálás idején még több mint egymillió ember élt, közülük mintegy negyedmilliónyian vallották magukat katolikusnak. Félek, hogy ez a szám azóta csak tovább apadt.
Az egyházmegye a Délvidéknek mely részét foglalja magában?
Ez a püspökség tulajdonképpen a Bácskát jelenti, pontosabban annak nagyobbik, déli részét, ami az Osztrák– Magyar Monarchia széthullása után a későbbi Jugoszláviához került. Egyházi szempontból korábban ez a vidék a kalocsai érsekséghez tartozott, mint ahogy a Bácska kisebbik, felső része Baja városával most is Magyarország részét képezi. Érdekessége az egyházmegyénknek, hogy ezt a mi délvidéki Bácskánkat három oldalról víz veszi körül, nyugatról és délről a Duna, keletről a Tisza, és csak északon van szárazföldi határa, a mai Magyarország. Területe mintegy nyolcezer négyzetkilométer, azaz egy nagyobb magyarországi megye területének felel meg. A Tisza másik felén van a Nagybecskereki Egyházmegye, ami egészen a szerb–román határig húzódik, illetve észak–dél irányban tulajdonképpen Szeged környékétől csaknem Belgrádig. Területileg nagyobb is, mint a Bácska, mintegy 9300 négyzetkilométer, de sokkal gyérebben lakott, és magyarokból is jóval kevesebben laknak arrafelé, mint nálunk, a Bácskában.
A Bánsággal ellentétben a bácskai katolikusok jelentős része tömbben él…
Főleg a Tisza mentén és Szabadka környékén. De vannak nagyobb magyar és horvát szórványtelepülések a Duna közelében is, ahol az egyik legismertebb búcsújáró helyünk is van, Doroszló. Az egyházmegyét négy főesperességre osztjuk, ezek összesen tizenkét esperesi kerületre tagolódnak, és 116 plébániánk van. De tudni kell, hogy ebből mintegy harminc teljesen elnéptelenedett, még a második világháború után, amikor az itteni svábokat csaknem kivétel nélkül elhurcolták.
Egyelőre nem bántottuk ezeket az elnéptelenedett plébániákat, templomokat, pedig közülük nem egy már düledezik.
De ha még lenne is esetleg pénzünk, hogy újítgassuk őket, biztos, hogy ezekre a csaknem teljesen üres épületekre kellene költenünk? Én ezt a gondot már az utódomra hagyom.
Nemrég bejárta a sajtót a hír, hogy errefelé új templomok is épülnek…
Épült néhány templom a püspöki szolgálatom alatt, de amiről nemrég az újságok írhattak, az a zentai csata (1697) emlékére tervezett templom, aminek ünnepélyes felszentelésére Áder János köztársasági elnök úr is eljött. El kell mondjam, hogy a mai magyar állam nagyon sokat segít nekünk, most is folyamatban van például a szabadkai székesegyház teljes belső és külső felújítása. Egyházi gimnáziumunk, a Paulinum is szép támogatást kap Magyarországról. De nemcsak az egyházat, hanem az itteni vállalkozókat is segíti anyagilag a magyar állam, hogy ne mindenki mindjárt az elvándorlásra gondoljon, hanem minél többen maradjanak itt, a szülőföldünkön.
Személyesen is ismeri a magyarországi vezető politikusokat?
Az adventi időben mindig meghívnak bennünket, határon túli egyházi vezetőket egy ünnepélyes ebédre Budapesten. Ezen eddig jelen volt a köztársasági elnök, a miniszterelnök és a Magyar Országgyűlés elnöke is. Nagyon ügyesen váltották egymást az asztalainknál, hogy mindenki mindenkihez hozzájusson, váltsanak néhány szót az ebéd alatt. Ennyire számítanak az egyházra? Én ekkora őszinte figyelmességet politikusok részéről máskor nem is nagyon tapasztaltam. Én is felvettem a magyar állampolgárságot, de az én esetemben tulajdonképpen visszahonosításról volt szó, mert 1943-ban születtem, miután Bácskát 1941-ben visszacsatolták Magyarországhoz (ez az állapot a második világháború végéig, 1944-ig maradt fenn), én tehát tulajdonképpen magyar állampolgárként láthattam meg a napvilágot.
Számíthatnak a helyi közéleti személyiségek támogatására is?
Valószínűleg nem is menne másként. A magyarországi politikusok minden bizonnyal kikérik a helyi kapcsolataik véleményét, mielőtt mondjuk jóváhagynak egy pályázatot. De sok jóindulattal találkozhatunk a helyi önkormányzatok részéről is. Itt van például egy viszonylag piciny magyar falu a Tisza mentén, Adorján. Az egyházközségnek volt egy régi plébániaépülete nagyon rossz állapotban, csupa vizes falakkal, rossz tetővel. A falu elnöke kérdezte, hogy lerombolhatják-e ezt a ramaty plébániaépületet. Ha van pénzük egy újat felépíteni helyette, mondtam nekik, hát rombolják. És ez a kis falucska felépített nekünk egy teljesen új plébániát. Természetesen kimentem a felszentelésére, nagy ünnepséget rendeztek. Ilyenek is vannak, ilyen nagyvonalúság a Bácskában.
Melyek voltak a legnehezebb tapasztalatai püspöki szolgálata alatt?
A legnehezebb évek talán mindjárt az elején voltak. Fiatal voltam, a negyvenes éveimet jártam, és nem nagyon számolt velem bárki is, hogy éppen én leszek az új püspök. A kalocsai érsekségtől való elszakadás óta én vagyok a délvidéki Bácskában az első magyar származású főpásztor, pedig a katolikusok többsége magyar errefelé. Volt ellenállás, de nem csak nemzetiségi alapon. A magyar papság részéről is eléggé nagy volt az elvárás, sokan elégedetlenkedtek. Aztán háború is volt, a legsötétebb napok a kilencvenes évek elején. Úgyhogy mindez a feszültség engem nagyon megviselt, de kaptam orvosi segítséget, és vinni tudtam az egyházmegyét. Volt itt hivatalos római vizitáció, hogy minden rendben megye a püspökségben, de aztán végül a Vatikán úgy látta jónak, hogy maradjon minden a régi felállásban. Voltak időszakok, amikor nagyon ment egyféle lobbimunka, hogy a Szabadkai Egyházmegyének legyen segédpüspöke, aki elsősorban a horvát nyelvű híveket látná el. El kell mondani, hogy a segédpüspök szorgalmazását Szabadkán a magyarok kezdték el, amikor még horvát volt itt a püspök.
Hogyan látja elődei munkáját?
Lelkipásztori szempontból mind a két elődöm, aki a Kalocsától való elszakadás óta tevékenykedett főpásztorként, odaadó szolgálatot végzett. Közvetlen elődöm, Zvekanović Mátyás volt Szabadka első püspöke. Sokan tisztelték és szerették a magyarok közül is, mert igazi lelkipásztori karakter volt. Szinte mindennap misézett és gyóntatott a székesegyházban. Elődje, Budanović Lajos volt a Magyarországtól elszakított Bácska apostoli adminisztrátora. Kalocsán tanult, igazi úriembernek tűnt itt mifelénk. A kommunizmus érkezésével az egyházmegye tizenhét papját megölték, roppant nehezek lehettek azok az évek is. De meg kellett tanulni a nehézségekkel együtt élni, és úgy nézni, hogy lehetőleg minden jó legyen.
A legszebb évek?
A tizenhat évet, amit Horgoson töltöttem plébánosként, azt hiszem, szépnek lehet mondani. Minden évben volt házszentelés az egész faluban. 1973-ban 832 házat szenteltem, majd a végén, 1989-ben, mikor megválasztottak püspöknek, már 1430-at szenteltem. Január 7-től március végéig tartottak a házszentelések, minden szabaddá tehető időm erre fordítottam. Nemcsak a falut, hanem a szállásokat is megszenteltem. Rengeteg elsőáldozó és bérmálkozó volt akkoriban, százasával,
nagyon sok volt a munka, de bírtam és szerettem is a papi életem.
Főpásztorként egy kissé máshogy állok a bérmálkozáshoz, mint az elődjeim. Részben a betegségemre való tekintettel, részben miveltöbb plébánia áttért az évenkénti bérmálkozásra, kértem Magyarországról hat préposti és hat apáti címet, ezeket kiosztottam azoknak a papjaimnak, akiket megbízok azzal, hogy menjenek az egyházmegyénkben bérmálni, plébániákat látogatni. Ezeknek az egyházi címeknek köszönhetően tulajdonképpen úgy jelennek meg ezek a küldöttjeim a bérmáláskor, mintha püspökök lennének: a fejükön püspöki süveg, a kezükön gyűrű. Persze én is megyek bérmálni, az idén is huszonhat helyre, de csak háromévenként járom körbe az egész egyházmegyét.
Milyen a viszony a szomszédos magyar és horvát püspöki konferenciákkal?
A horvát püspökkari ülésekre mindig meghívják a szabadkai püspököt, ő képviseli az itteni horvát népet az anyaország felé, és én mindig el is megyek Zágrábba megfigyelőként. Magyarországon is gyakori vendég vagyok, ha csak tehetem, részt veszek minden új magyar püspök szentelésén és Leányfaluban a kétévenkénti lelkigyakorlaton, amelyet a magyarul beszélő püspökök számára szerveznek. Tulajdonképpen nagyon jó a viszony mindkét irányba. A magyar kispapjaink mind Magyarországon kezdik a teológiai tanulmányaikat, a horvátok Horvátországban, hacsak máshogy nem kérik. Fontosnak tartom azonban, hogy a magyar kispapok is megtanuljanak jól horvátul, és hogy az egyházmegyénk horvát papjai is legalább értsék valamelyest a mi nyelvünket. Sokan közülük igyekeznek is magyarul beszélni. Az a helyzet, hogy több horvát pap képes legalább a misét elolvasni magyarul, de sokan meg is tanulják a nyelvünket úgy, hogy több évet szolgálnak magyar vagy kétnyelvű plébánián.
Szerbiában mi a helyzete a Szabadkai Egyházmegyének?
A Szent Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferenciához tartozunk. Ez magában foglalja a szabadkai, a nagybecskereki püspökséget, a Szerémségi Egyházmegyét, a belgrádi érsekséget, a Keresztúri Exarchátust a görögkatolikus hívek számára, a pristinai püspökséget, a szkopjei görögkatolikus és római katolikus püspökséget, a bári érsekséget és a kotori püspökséget Montenegróban. Ezek közül azonban a Szabadkai Egyházmegye a legnépesebb, a többinek együttvéve sincs talán még annyi híve sem, mint Szabadkának. Ennek a több országot magában foglaló püspöki konferenciának jelenleg a szomszédos nagybecskereki főpásztor, Német László az elnöke. Úgy néz ki, hogy hamarosan sikerül kialakítanunk egy központot a nemzetközi konferenciánk számára, mégpedig Újvidéken, ami ugyan a Szabadkai Egyházmegyéhez tartozik, de nem püspöki székhely. Újvidék Vajdaság Autonóm Tartomány fővárosa, igazi nagyvárossá nőtte ki magát, ahol többségében szerbek laknak, de van itt egy plébániánk nem messze a belvárosi plébániánktól, a Szent Rókus. Ebbe a kis templomocskába már csak mintegy 15-20 ember jár misére vasárnaponként. Most itt alakítjuk ki a nemzetközi püspöki konferenciánk központját, amihez majd ez a templom is tartozik.
Milyen volt a találkozása Ferenc pápával?
Először Szarajevóban láttam pápaként élőben. Ott voltunk negyvenketten püspökök, de ő szinte nem is találkozott velünk. Együtt miséztünk ugyan, de csak távolról láttuk. Aztán nemrég, amikor a mi nemzetközi püspöki konferenciánkkal elmentünk a szokásos ad limina látogatásra Rómába, a találkozó máshogy alakult a korábbiakhoz képest. A szentatya röviden pár szóval köszöntött bennünket, kifejezte örömét, hogy együtt vagyunk, és azt mondta, hogy szeretné, ha tudnánk, hogy ő tényleg hisz a dialógus erejében, ezért bátorít bennünket, hogy őszintén akár bírálhatjuk is őt magát, de az egyházunk jelenlegi helyzetét is. Engem nagyon megérintett a pápának ez a nyitottsága, az egyszerűsége és az egyenessége. Úgyhogy én fel is bátorodtam, és mondtam neki, hogy szerintem nincs rendjén az, hogy mi, főpásztorok elmentünk egészen Szarajevóba, hogy ottani látogatása során együtt ünnepeljünk vele, ő pedig jóformán le se kezel velünk. Erre ő fölállt, ortopéd cipőjével átbattyogott a szoba másik felébe tollért és papírért, és ezt az észrevételünket gondosan lejegyezte. Először is azt mondta, hogy a protokoll sokszor nagyon megköti, hogy mit tehet és mit nem. De őszintén elmondta azt is, hogy amikor látogatóba megy egy országba, elsősorban a helyi egyházzal szeretne találkozni. Ez így első hallásra talán meglepő, de van benne valami.
Benyomásom szerint Ferenc pápa olyan egyéniség, akit érdekel, hogy mi, főpásztorok mit hogyan látunk és élünk meg,
és kérdez is, illetve bátorít, hogy beszéljünk. Ez korábban nem éppen így nézett ki. Inkább arról volt szó, hogy bejött a pápa, és felolvasott valamit, noha akkoriban egy rövid időre minden főpásztor személyesen is találkozhatott Róma püspökével. Most inkább beszélgetés van, meghallgatás közösen. Én nagyon jó érzéssel jöttem haza Rómából. A magyarországi püspöki konferencia tagjai is egészen lelkesen jöttek el tőle, merthogy máshogy élték meg őt, mint ahogy a média sokszor beállítja. Közvetlensége mindenképpen lebilincselő. Például ő maga elment a cipészhez, hogy csináltasson magának egy ortopéd cipőt. A működéséről eszembe jut az evangéliumi mondás: „új bort új tömlőbe”. Mi Ferenc pápával ellentétben sokszor félünk az újtól, és inkább a régi tömlőbe töltenénk az új bort, aztán pedig csodálkozunk, hogy a finom bor folyik szerteszét.
Hogyan néz a jövőre?
Nekem már szabadkai megyés püspökként nem sok maradt hátra, merthogy augusztusban töltöm a hetvenötödik életévem, és akkor be kell adnom a lemondásomat.
Hogy ezután mi lesz, az már főleg a szentatyától függ, de úgy is mondhatnám, hogy a Gondviselés dolga.
Ahogy az szokás, nekem kifutó főpásztorként ajánlanom kell néhány nevet, hármat, négyet, ötöt, azokét, akiket el tudnék képzelni az utódomként. Ezekről a nuncius atya megkérdez néhány papot is az egyházmegyében, talán másutt is, másokat is. Ők is, akikhez a nuncius ez ügyben fordul, ajánlhatnak további neveket. Így végül összeségében egészen sok név felmerülhet, sok kérdésre kell választ adni. Mindezek közül a nuncius felterjeszt néhány jelöltet Rómának, ahol vagy elfogadják az első körű ajánlatot, és közülük kerül ki az új püspök, vagy újabb neveket kérnek. Az látszik, hogy Ferenc pápa nem nagyon sieti el az új püspökök kinevezését. De hát mindig lehetnek meglepetések. Mi most júniusban megünnepeljük egyházmegyénk ötvenedik évfordulóját, nekem pedig aranymisém is lesz. Nagy hálával gondolok az elmúlt ötven papi évemre, és persze a püspöki szolgálatomra is.