A politikai játszmák bármikor életveszélyesek lehetnek. Ezt például a honvédelem területén könnyen hajlandók vagyunk elfogadni, ugyanakkor vannak olyan közpolitikai döntések, amelyek legalább annyira, ha nem jobban befolyásolják életünket és életminőségünket, mégsem értékeljük őket a megfelelő módon. Közösségi döntések, játszmák és résztvevők, érintettek és döntéshozók.
Közös dolgaink régóta közös döntést igényelnek. Közös ügyeink is azóta vannak, hogy az ember létezik, hiszen mindig közösségben éltünk. Az európai hagyományban a római-latin gyökerek nyomán ezeket hívták kezdetben res publicának, vagyis a köz dolgainak. A „res” a konkrét, megfogható dolgot jelenti, míg a „publicus” még együtt foglalja magában azt, hogy állami és közösségi – merthogy e kettő nem vált szét a mai gondolkodáshoz hasonlóan.
A játszmák, közösségi döntések a hétköznapjainkban átitatják a politikát is.
Hiszen ez maga a politika, a köz ügyeivel való foglalkozás, illetve az ezzel kapcsolatos intézmények szabályozása, meghatározása. A történelem mindig bebizonyította, mennyire veszélyes játékok ezek, hogy a könyvégetést nem sok választja el az emberégetéstől. S azt is láttuk már, hogy a kollektív önsorsrontó döntésekhez az egyéni érdekek követésén keresztül milyen kikövezett út vezet.
Jó, jó – de kinek?
E társadalmi konfliktusokat játszmáknak is felfoghatjuk, amelyek során meghatározott csoportok igyekeznek érvényesíteni érdekeiket. Az az absztrakt igény, hogy mindenkinek legyen jó vagy legalább jobb, szintén egyidős lehet az emberiséggel.
Persze az sem mindegy, hogy a „mindenkinek legyen jó” felkiáltás mögött vajon kit is értettek a „mindenkin” az évszázadok folyamán:
néha az azonos vallásúakat, néha az egy nyelvet beszélőket vagy ugyanannak a városnak a szülötteit, egy család leszármazottait, az azonos bőrszínűeket, az azonos orrnövésűeket, és sajnos sokáig folytathatnánk azokat a jellemzőket, amelyek mentén az emberiség az elmúlt ezer években megtanulta szétválasztani magát. Elhatárolni a saját csoportot a másiktól.
A globalizáció abban hozott a mai napig feldolgozatlan szintugrást, hogy elkezdtünk szembesülni azokkal a kihívásokkal, ahol a „mindenki” tényleg „mindenkit” jelent ezen a Föld nevű bolygón. Csakhogy sem érdemi intézményi keret, sem precedens nincs arra, hogyan is kellene eljárni, ha az emberiség egészéről van szó, még kevésbé, ha utódjainkat is beleértjük ebbe.